Niitaa Teszt: Bloggerhét | R. Kelényi Angelika: Az ártatlan 3.

R. Kelényi Angelika Terézanyu-díjas írónőnek hamarosan megjelenik Az ártatlan sorozatának befejező része, A párizsi nő. Ennek alkalmából egész héten egy különleges utazásra invitálunk Téged! Ha kíváncsi vagy Báthory Erzsébet és A grófnő árnyékában összefonódására látogass el Bree S. világa blogjára és tudj meg többet a rettegett grófnőről. Amennyiben Velence és Az ártatlan második része érdekel, akkor a Le Monde des Livre blog nyújthat a számodra bővebb információt. Viszont ha a harmadik részre vagy kíváncsi, akkor jó helyen jársz: a mostani bejegyzésemben belekukkanthatsz a trilógia nemsokára megjelenő befejező kötetébe részleteken keresztül, s egyéb finomságokkal szolgálhatok a számodra.

~°~°~°~°~°~°~°~°~°~°~°~°~°~°~

Kiadó: Álomgyár Kiadó

Oldalak száma: 448

Megjelenés éve: 2018.

www.alomgyar.hu

Nincs veszélyesebb egy féltékeny asszonynál…

1610 áprilisában Fabricius Flóra és szerelme, a jóképű, de cseppet sem makulátlan múltú Lorenzo Mariani Párizsba érkezik.

Nem jószántukból utaznak, a biztos halál elől menekülnek a francia fővárosba.

Egy gyönyörű, nagyvilági hölgy segíti őket, akinek gyökerei a velencei Mariani házhoz kötődnek.

Flóra hamarosan megismeri a féltékenység, és az asszonyi cselszövés legmélyebb bugyrait.

Gyilkosság, vágy és gyűlölet kíséri minden léptét, és rájön, hogy még a Tuileriák palotájában sincs biztonságban.

R. Kelényi Angelika, Terézanyu-díjas írónő 17. század elején játszódó regénye kalandos, izgalmas, és vérfagyasztó történetet mesél el, mely szokás szerint nem nélkülözi a romantikát, a cselszövést és a korhű történelmi hátteret sem.

~°~°~°~°~°~°~°~°~°~°~°~°~°~°~

Szemelvények A Párizsi nő kötetből:

"Amit beléptem, lenyűgöző látvány tárult elém. Az első érzés, ami elfogott, hogy Isten milyen hatalmas, s milyen apró az ember ehhez a hatalmassághoz képest, mely megengedte, hogy emberi kéz ilyen grandiózus házat építsen neki. Aztán hirtelen azon kezdett járni az eszem, vajon hány ember, milyen hosszú ideig építhette a katedrálist, hogy mai pompájában tündökölhessen? Felnéztem, és megszédültem a magasságtól, mely elzárta az eget a szemem elől, mégis földöntúli fénnyel ragyogott. Az oszlopokat díszítő faragványok, a hosszú, magas, festett üveggel lezárt ablakok, s az arannyal gazdagon bevont oltár szépsége letaglózott, misztikus csodálatot váltott ki belőlem, áhítattal ámultam a szobrok, a faragványok részletgazdagságát, észre sem vettem, hogy mások is vannak körülöttem, még azt is elfelejtettem, hogy nem egyedül érkeztem.

– Látom, elámultál… – hallottam Adele hangját, aki már nyilván unta, hogy gyökeret eresztve bámulok. Ránéztem, de nem mosolyogtam. Az áhítat úgy átjárta a lelkemet, hogy elragadtatásom semmiféle udvariasságot nem engedett, csak a döbbent szemlélődést, csak azt, hogy magamba szívjam e varázslatos atmoszférát, s megteljen a szívem az isteni kegyelemmel.

Lassan elfordítottam a fejemet tőle, és leültem egy padra. Összekulcsoltam a kezeimet, és hálaimát rebegtem, amiért betehettem a lábamat ebbe a templomba, amiért láthattam ezt a csodát, és magamba szívhattam a levegőjét. Itt úgy éreztem, Isten olyan közel van hozzám, mint még soha. Közel van, és segít, hisz jó leánya vagyok, még akkor is, ha időnként megbotlom. Oly erősnek hittem magam, oly elszántnak, hogy tudtam, senki sem állíthat meg. Elvesztettem a talajt a lábam alól, amikor beléptem Adele Serra házába. Elvesztettem, amikor meghallottam, hogy Marianinak esze ágában sincs belém szeretni. De most visszanyertem, hisz gyermekem lesz, és éreztem, hogy Isten, ebben a hatalmas templomban megáldja a magzatomat.

Néhány perc és ima multával kezdtem magamhoz térni, visszatalálni a valóságba. Felálltam a padról, és Adele-hoz fordultam.

– Mehetünk – Azzal elindultam kifelé. Már nem csodáltam a templomot, Isten hatalmas erejét – már bennem volt a csoda."

"A reggel mindig új terveket, új érzéseket költöztet az ember szívébe. Az új nap, új lehetőségeket hoz, s amit a súlyos, sötét este megoldhatatlannak mutat, azt egy napos reggel könnyedsége akár egy vállrándítással elintézi.

Reggel minden szebb, egyszerűbb. Tiszta gondolatok és remény költözik belénk, mintha magunkba szívnánk a napsugarakat, mintha átitatna bennünket a fény, és ezzel kiűzné lelkünkből a sötétséget. Még mindig rajongva szeretem a reggelt. A csendet megtörő madárhangokat, az ablakon bekandikáló fényt, a friss kenyér illatát… "

"Az ablakhoz léptem. Fény derengett a kertben, a fáklyák még

égtek a kapunál. Lepillantottam a már zöldbe borult fákra. Április vége volt. Langyos tavasz, mely visszahozta nekem Flórát. Soha nem fogom elfelejteni áprilisnak azt az utolsó napját 1610-ben. Mintha az életemet kaptam volna vissza. Mintha visszakaptam volna a jogot az élethez. Eldöntöttem, semmi nem érdekel ezentúl, csak az, hogy Flórát visszavigyem Velencébe, és vigyázzak rá, amíg csak élek.

Az élettől abban a percben nem akartam mást. Nem akartam kalandot, kihívást, nem akartam gyilkosok után nyomozni, nem akartam rejtélyeket felderíteni. Egyet akartam: nyugodt, boldog életet.

S amikor elhatároztam, hogy ezentúl nem foglalkozom más bajával, elsősorban arra gondoltam, hogy teljes mértékben kizárom az életemből a hugenotta–katolikus vitát, harcot,

nem érdekel, hogy a király él-e vagy hal, nem érdekel, hogy a márkinő milyen összeesküvést sző, semmi, csak a feleségem, és a családom. Már csak egyetlenegy dolgom volt itt.

A bosszú."

"Mire a tabarro rám került, már Adele is mellettünk állt. Felvette csinos kabátkáját, és durcásan nézte, milyen gondoskodón bánik velem a férjem. Most, hogy már tudtam, mások előtt sem titkolja irántam érzett féltékenységét és gyűlöletét, mi több, eltűntetne a föld színéről, egészen másképp néztem rá. Egyrészt szánalommal, hisz tudtam már, mit jelent a szerelem, s neki ebben – legalábbis a férjemmel – nem hittem, hogy része lesz, másrészt gyanakodva, vajon mit eszel ki arra, hogy eltávolítson Lorenzo közeléből. Tudtam, hogy eszes és gátlástalan, bárkit elárul és bárkin átgázol a céljaiért, de úgy gondoltam, Marianit nem bántaná. Engem azonban szívfájdalom nélkül.
Beültünk a kocsiba, és akkor éreztem csak igazán, mennyire kimerültem. Tisztában voltam vele, hogy az állapotom is indokolja gyengeségemet, de az idegfeszültség, mely az utóbbi időben majd’ szétvetett, igencsak tetézte egyébként is terhelt helyzetemet. Boldognak kellett volna lennem, ehelyett szorongtam és bizonytalanságban éreztem magam, mint amikor Velencébe érkeztem, és egyetlen szövetségesem Mariani volt. Persze akkor még őt sem tartottam igaz barátomnak, nem hittem benne, hogy egyszer valóban úgy érzem majd, ő a legfőbb támaszom.
Adele csak fecsegett, fecsegett, én pedig alig tudtam rá figyelni, pedig kellett volna, minden szavára, hisz martak, mint a kígyóméreg.
– Hol voltál olyan sokáig, Flóra? Nem láttalak… ahogy Henri de Rouvroyt sem… – jegyezte meg cinkos szemhunyorítással. Ha nem lett volna ott Mariani, akár barátnői kérdés is lehetett volna, így azonban csupán rosszindulatú, mocskos módon célozgató megjegyzésnek számított.
– Madame de Balsac hívatott, mert fejgörcs gyötörte – mondtam szűkszavúan, és el is fordultam tőle, jelezve, nem vagyok kíváncsi az epés érdeklődésére.
– Ah, pedig már azt hittem, udvarolt neked valahol a szép báró, hisz annyira rajong érted – mosolygott rám, s látszott, várja szavai hatását. Amikor azonban egyikőnk sem kérdezte meg tőle, ezt vajon honnan veszi, nem zavartatta magát: – Mondta nekem, nem titkolta egy pillanatig sem. Már az első találkozásunkkor, a Notre Dame-nál is láttam rajta, hogy odavan érted.
Ez a tőrdöfés nem hiányzott a mai naphoz. Mariani nyomban felkapta a fejét Adele csípős szavaira, és rám meredt.
– Ti találkoztatok Rouvroy-al korábban is?
Tekintete dühösen villant, aztán csalódottságot láttam benne. Olyan kicsire húztam össze magam, amennyire csak tudtam. Tisztában voltam vele, hogy milyen könnyű elveszíteni egy ember bizalmát, és az, hogy erről az esetről nem szóltam neki, nyilvánvalóan értetlenséget és haragot váltott ki belőle. Hisz mi okom lehetett ezt eltitkolni? Madame Serra persze nem tudta, hogy mi már korábban találkoztunk a báróval, Rouvroy úgy mutatkozott be nekem, mint egy idegen. Ha tudta volna, hogy nem először látjuk egymást, e színjáték csak megerősítette volna abban, hogy több van közöttünk felszínes ismeretségnél.
– Igen… – nyögtem.
– És nekem ezt miért nem mondtad? – Mariani tekintete villámokat szórt.
– Nem gondoltam, hogy számít… – motyogtam magam elé, és nem mertem a férjemre nézni. Bűntudatom volt. Ha nem titkoltam volna el előle, hogy kikotyogtam a nevét, ha azonnal bevallom ostobaságomat, már régen túl lenne a haragon és csalódottságon. Így azonban a titok csak duzzadt, csak növekedett, és már képtelen voltam kiszállni a lejtőn vészes sebességgel guruló, kezelhetetlen méretet öltő hazugságszekérből.
– Nem értelek, Flóra!
Félve rápillantottam, de olyan hideg tekintettel nézett vissza rám, mintha nem is ismerne. Valószínűleg így is érezte. A száját pengevékonyságúra szorította össze, állkapcsa megfeszült. Elfordult tőlem, és nem szólt többet. Tudtam, hogy Adele előtt nem akar veszekedni, ezt az örömöt nem adja meg neki, de arckifejezése így is mindent elárult. A nő kárörvendő mosollyal nézett ránk, aztán megcsavarta az egyik hajtincsét.
– Nem mesélted el a férjednek, hogy milyen kellemesen elcsevegtünk a báróval? Akkor is úgy nézett rád, hogy majd’ kiesett a szeme – tódította mérhetetlen rosszindulattal.
Akár egy kígyó, fecskendezte a mérget, és kárörvendve várta, Lorenzo mikor veszti el a nyugalmát. De arra várhatott. A férjem legendás önuralma győzött, és csupán annyit tett, hogy elfordult mindkettőnktől, és az ablakon át nézte az éjszakai feketeséget, mely körülölelte a kocsinkat."

"– Jó. Akkor nézzük tovább a ruhákat! – adta ki a parancsot Adele.

Természetesen minden egyes darabon talált kivetnivalót. Az egyik túl egyszerű, a másik túl díszes volt, vagy nem elég divatos szabású. Végül előhúztam a zöld bársonyruhámat, mely igazán illett hozzám, de báli ruhának meglehetősen szegényesnek találtam.

– Ez az! – kiáltott fel, amikor meglátta. – Ez tökéletes lesz a királyi bálra!

Lelkesen csillogott ravasz szeme, és tudtam, azért esett a választása erre az öltözékre, mert ez volt a legkevésbé látványos, a legkevésbé bálba illő.

– Ez a kedvencem – vigyorogtam, hisz pontosan tudtam, a célja az, hogy úgy fessek mellette a mulatságban, mintha a szolgálója lennék.

– Nagyon örülök, hogy ennyire egyezik az ízlésünk – mosolygott jóindulatúan. – Ezt vedd fel, csodásan illik majd a szőke hajadhoz.

Felállt, és elégedetten elhagyta a szobámat. Margo úgy követte, mint egy kiskutya."

"Meglepett, hogy a szakács férfi. Vékonyka, apró termetű, de nagyhangú, tekintélyt parancsoló embereke volt, aki szúrós szemekkel nézett rám, amikor betettem a lábamat a fennhatósága alatt álló területre.

– Jean-Pierre, a madame itt fog dolgozni egy rövid ideig, ne zavarjátok, ez az úrnő parancsa – szólt Margo a haragos arcot vágó szakácshoz.

– Mégis mit csinál itt a madame? – érdeklődött gúnyos hangon a férfi. – Talán segíteni kíván a főzésben? Tudod jól, Margo, nem tűröm az idegeneket a konyhámban! – Hangja nem hagyott kétséget afelől, hogy betolakodónak tart, és még az sem érdekelte, hogy az úrnője utasítását kell követnie, és nem beszélhet ilyen hangnemben egy vendéghölggyel. Én azonban soha nem hordtam fenn az orromat, mindig kedvesen bántam a szolgálókkal, sőt, a saját szolgálóink, akik Pozsonyba a házunkban éltek, számomra szinte családtagnak számítottak. Különösen a dajkám, Berta, aki anyám helyett anyám volt.

– Nyugodjon meg, monsieur Jean-Pierre, nem tart sokáig, míg elkészítem azt a néhány főzetet, és visszakapja a konyháját. Három kisedényre, és három üvegcsére lesz szükségem, egy keverőkanálra, másra nem, és nem nyúlok az ételhez, megígérem. A közelébe sem megyek – mutattam mosolyogva a fal melletti asztalon sorakozó alapanyagokra.

Gyanakvón méregetett egy pillanatig, majd leszedett a falról három kis lábast, majd az egyik asztalon sorakozó cserép és üvegtartók közül kiválasztott három fiolát, és elém tette.

– Megtudhatom, madame, hogy mire készül? – pillantott rám összehúzott szemmel. Alacsonyabb volt nálam, így mókásnak találtam, ahogy aggodalmaskodik körülöttem.

– Gyógyító főzetet készítek, monsieur Jean-Pierre. "

~°~°~°~°~°~°~°~°~°~°~°~°~°~°~

Képek az Ártatlan rajongóktól