Sinrin-Joku másként, avagy internet nélkül az élet

A Sinrin-Joku mostanában egy igen felkapott kifejezés. Magyarul az erdőfürdőzés kifejezés áll hozzá a legközelebb. Alapvetően nincs semmi bonyolultság mögötte: ez az elv azt mondja ki, hogy sokkal boldogabb és nyugodtabb lehetsz, ha szánsz időt arra, hogy egy erdőben sétálj, mindentől távol. Úgy tartják, hogy a fák nyugtató hatással vannak az emberre. Ezt el is ismerem. Az utóbbi két hónapban minden szabad percünket valahol egy erdőben, dombon vagy épp hegyen töltöttük, s a rengeteg élmény mellett pozitív energiával is feltöltődtünk.

Nemrégiben volt két hét, mikor nem volt itthon internet, mert épp szolgáltatót váltottunk, s csak így tudták kikötni a régit, illetve behozni az újat. Bevallom, mikor megtudtam, elég feszült lettem miatta. Akkor főleg szükségem lett volna a digitális világra, hiszen pont a nyelvvizsgát megelőző hetekről beszéltünk. Jó lett volna, ha bármikor utána tudtam volna nézni a dolgaimnak. 

Erről a két hétről szeretnék nektek most egy kicsit mesélni, milyen érzés volt internet nélkül lenni a mai rohanó világban. 

Először tényleg kiakadtam. Az ember annyira megszokta már, hogy mindig rendelkezésére áll, hogy egy hosszabb kihagyásnál hirtelen nem is tudja, mihez nyúljon. Nem csak a tanulmányaimat akadályozta ez az állapot, hanem a kapcsolattartási lehetőségeimet is korlátozta. A legtöbb barátommal, ismerősömmel csak és kizárólag interneten keresztül beszélgetek, hiszen ez a legkézenfekvőbb. Emiatt a telefon előfizetésem is az egyik legalacsonyabb, hiszen azt sem használom ki maximálisan. S persze nagyon aggasztott a blog sorsa is. Két hét kihagyást nagy érvágásként fogtam fel, hiszen tizennégy nap új tartalom nélkül, míg a fejemben csak úgy tobzódnak az ötletek... nem a legjobb. A blogokban a legjobb a folyamatosság, hogy mindig van új tartalom. Ha hetente egyszer megyek rá egyre, akkor is akad bőven olvasnivalóm. Nem szerettem volna cserben hagyni az olvasóimat. Gyorsan vettünk telefonra egy kisebb netet, hogy addig is legyen felhasználható keret, s azon keresztül írogattam, minimális mennyiséget ki a két hét folyamán.

Nem is szeretnék több szót vesztegelni az alternatív megoldásokra, inkább a felismeréseimet szeretném veletek megosztani. Alapvetően nem tartom magam gépfüggőnek, bőven el tudok lenni naphosszakat nélküle, ugyanakkor szeretem azt a fajta biztonságot, hogy bármikor odanyúlhatok, hogyha kell. A mai világban már teljesen általános, hogy van bekötve az otthonokba internet, s ahhoz a lakók hozzáférhetnek. Úgy érzem, hogyha nem lett volna a blogom, akkor egyáltalán nem rázott volna meg a tudat, hogy két hétig el leszek vágva tőle. Az ismerőseim úgy is megértik (meg amúgy is gyakran felejtek el válaszolni, reagálni), így bőven kibírhatónak tűnt. Általában csak reggel ülök gép elé, hogy átnézzem az üzeneteimet, értesítéseimet, s reagáljak rájuk, illetve ha a blog felületére is írok. Munkanapokon este már be sem szoktam kapcsolni, ha hazaérek, így mondhatjuk, hogy napi egy órát töltök önszántamból gép előtt. Ezt azért így fogalmaztam meg, mert a munkám során elengedhetetlen, hogy ne a monitort bámuljam, hisz a pénztárgépet kezelni kell, illetve ha valamelyik könyvet nem ismerem, amit vásárlók keresnek, akkor utána tudok nézni, van-e készleten, illetve melyik lenne az.

A saját magamra szánt internetezés a szabadnapjaimon nyúlik ki kicsit tovább. Általában folyamatosan megy a gépem, csak nem figyelek rá. Be van kapcsolva, s zene megy róla, vagy még az sem. Ha hallom, hogy csipog, akkor ránézek. Ennyi.

Mint látjátok, azért nem töltöttem én sosem vészesen sok időt a gép előtt ülve, mégis, mikor lehetőségem sem volt rá, először nem teljesen találtam a helyem. Azzal, hogy megfosztottak az eddigi stabilitástól, kicsit kizökkentettek. Volt valami nyelvtani összefüggés, amit nem értettem? Hát most nem tudtam csak úgy felpattanni és megnézni. Írtak a barátaim, mert valami számukra fontos dolog történt? Nem láthattam. Furcsa volt. Úgy éreztem, hogy kihúzták a talpam alól a talajt. S rádöbbentett, hogy mennyire függünk a technológiától. Minden ember egy kicsit függő, aki napi rendszerességgel gépezik, vagy a telefonját nyomkodja. Oly mértékben beépült már a mindennapjainkban, hogy fel sem tűnik, mennyi időt töltünk el vele. A média is átalakult, hiszen a legtöbb információt is onnan nyerjük. Ebből a világból kiszakadva viszont felnyílik az ember szeme.

A blogon kívül ugyanis egyáltalán nem hiányzott. Egyedül csak őt sajnáltam igazán. Akiknek tényleg nagyon fontos, halaszthatatlan mondanivalójuk volt, azok fel tudtak hívni telefonon, hogy megosszák velem. A kapcsolati pontok ugyanúgy megvoltak. Nem mondanám, hogy lényegesen több időm volt másra, hiszen a mindennapjaimat itthon töltöttem, a négy fal között, készülve a rám váró vizsgára, de a hatását azóta is érzem. 

A biztonsági pontból az internet átalakult egy plusz szórakozási lehetőségé. 

Most már nem taglóz le, ha éppen nincsen. Úgy, mint eddig, fogok egy könyvet, s olvasok, vagy épp színezek, vagy takarítok. Megszűnt a folyamatos háttérbeli odafigyelés, hogy vajon mikor pittyen egyet a gép, mikor gondol valaki éppen rám.

A bekötés után sem változott meg a helyzet. Visszaálltam a napi rutinomra: reggel egy kicsi böngészés, hogy képben legyek a világ dolgaival, esetleg bejegyzés írás, aztán munka, este pedig pihenés. Szabadnapon pedig megyek sportolni, mindig máshova, mást, mindegy mit, csak mozogjak, s kint lehessek a szabad levegőn. Ha befejezek egy olvasmányt, akkor ülök csak le hosszabb ideig elé, míg megírom róla a véleményemet. S ennyi. 

Boldoggá tesz a tudat, hogy már nem a biztonságot nyújtó háttértámogatásként van jelen a mindennapokban, hanem egy plusz lehetőségként.

Ezzel a bejegyzéssel az lenne a célom, hogy ti is gondoljátok át. Üljetek le, vegyétek számba, egy nap hány órát töltötök a képernyő előtt önszántatokból. Figyeljétek meg, mennyi lehetőséget hagytok ki nap mint nap, mert odaköt valami titeket a monitor elé. Nem azt mondom, hogy drasztikus változtatásokat kell meglépni, hanem át kell értékelni a fontossági mértékét. Gondolkodjatok el rajta, hogy vajon kibírnátok-e, ha hirtelen megszűnne egy időre. Hogyan élnétek meg. Nem gond, ha napi több órát is eltöltötök böngészéssel, de ne csak ez legyen fókuszban. Menjetek ki a szabadba, sétáljatok, fussatok, legyetek a barátaitokkal. Hiszen nem az internet mozgat minket, hanem mi mozgatjuk az internetet. 

Köszönöm, hogy elolvastátok ezt a kis fejtegetésemet. 

Kommentben szívesen fogadom a saját tapasztalataitokat, véleményeteket. 

Marie Lu: Az ifjú kiválasztottak

Adelina Amouteru túlélte a vérlázat. Egy évtizede már, hogy a halálos betegség végigsöpört az országon. A fertőzöttek többsége meghalt, és sok gyereken, aki túlélte, furcsa nyomot hagyott a betegség. Adelina fekete haja ezüstössé vált, a szempillája kifehéredett, és csak egy szabálytalan forradás maradt ott, ahol korábban a bal szeme volt. Durvalelkű apja szerint ő egy malfetto, irtóztató, utálatos teremtmény, aki szégyent hoz a családjukra, és a boldogulásuk útjában áll. De a pletykák szerint, a láz túlélői közül néhányan nem csak forradásokkal lettek gazdagabbak – úgy tartják, néhányan rejtélyes hatalomra tettek szert, és bár a kilétük titokban maradt, úgy kezdték emlegetni őket, hogy a kiválasztott ifjak.

Teren Santoro a királynak dolgozik. Az Inkvizíció fejeként az ő feladata felkutatni a kiválasztott ifjakat, hogy elpusztítsák őket, mielőtt még ők pusztítják el az országot. Veszélyesnek és bosszúszomjasnak tartja a kiválasztott ifjakat, de lehet, hogy a legsötétebb titkot maga Teren rejtegeti.

Enzo Valenciano a Tőr Társaságának vezetője. A kiválasztott ifjaknak ez a titkos társasága kutat a hozzájuk hasonlók után, hogy előbb találjon rájuk, mint az Inkvizíció. De Adelina személyében a Tőrök olyasvalakire bukkannak, aki olyan hatalommal rendelkezik, amihez hasonlót még nem láttak.

Adelina hinni akar benne, hogy Enzo az ő oldalán áll, és Teren az igazi ellenség. Hármójuk sorsa szorosan összefonódik, és noha eltérő célokért küzdenek, mindhármuk harca nagyon is személyes. Egy dologban viszont mindannyian egyetértenek: Adelina olyan képességekkel rendelkezik, amik nem valók erre a világra. A szívében bosszúra szomjazik a sötétség. És ég benne a vágy, hogy elpusztítson mindenkit, aki az útjába áll.

Marie Lu munkásságával elég régóta szemezek. A polcomon is található már egy kötet tőle, a híres trilógiájának az első része, mely a Legenda címet viseli. Valamiért eddig nem vettem le a helyéről, noha felettébb érdekel. Sosem volt rá idő. Egy jelnek vettem, mikor megjelent az új sorozatának első része is magyarul. Mostmár nincs kifogás, muszáj vele megismerkednem. Így jutott el hozzám az Ifjú kiválasztottak.

Mondanom sem kell, első pillantásra megfogott. A borító viszonylag egyszerűnek mondható, hiszen csak egy viharos háttér előtt lebegő címet látunk, ám ha közelebbről megvizsgáljuk, akkor kitűnik, mennyi energia és odafigyelés van belé fektetve. A gomolygó felhők, a folytonosan változó színek mesteri elhelyezése megadja a könyv alaphangulatát. A cím, melynek betűit már megrágta az idő vasfoga, s rozsdásan emelkednek ki az örvénylő sötétségből is sokat elárul. A "T" betű helyett használt tőr pedig erős utalás a történet szereplőire, az ifjú kiválasztottak egy csoportjára. Ha megfigyeljük, akkor a tőr hegye szinte átlátszóvá válik, mintha csak egy látomás lenne, s pontosan a vihar szívébe mutat, mintha onnan emelkedett volna ki, vagy épp onnan eredne az örvénylő sötétség. Egyszerűen csodálatos, minden részletében.

A fülszöveg is jól megírt lett. Elegendő információt árul el, ugyanakkor nem mond úl sokat. Nincsenek benne a történetre nézve erős események, meghagyva a meglepetés erejét, ugyanakkor kellő mennyiségű információt kapunk ahhoz, hogy eldönthessük, ez a könyv megfelel-e az igényeinknek. Figyelemfelkeltő is, s akiket kicsit is érdekel a téma, szinte biztos, hogy jobban elgondolkodnak rajta. Én nem tudtam ott hagyni.

Az első dolog, amit észrevettem, hogy Az ifjú kiválasztottak tizenhatos korhatárt kapott. Repesett a szívem ezt látva, hiszen így biztosra vehettem, hogy nem egy könnyed lányregényt tartok a kezemben, hanem egy erős disztópiát, ahol az író sem engem, sem a szereplőket nem fogja kímélni. Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de szerintem az egyik legnehezebb kategória a disztópia. Viszonylag sok regény született ebben a műfajban, s a legtöbb azonos alapokon nyugszik, így már sokszor találkozom azzal az érzéssel, "mintha ezt már olvastam volna valahol". Nehéz újat alkotni úgy, hogy az egyedi legyen, de mégis, valamilyen szinten a realitás talaján mozogjon, tehát ne váljon nevetségessé. Az emberiséget mindig is foglalkoztatta, mi lesz akkor, hogyha valami katasztrófa miatt megváltozik az eddigi egyensúly. Ha elpusztul majdnem a teljes világ, ha nukleáris katasztrófa történik, ha a halottak feltámadnak, ha végzetes kimenetelű betegségek támadnak meg minket. Bevallom, engem is érdekel. Több teóriáról is olvastam már, s jó látni, hogy az írók kreatívan oldják meg az általuk felvetett problémákat.

Marie Lu az új sorozatában is egy már sokszor körüljárt témához nyúl, ám teljesen egyedi elgondolásban: mi történne akkor, hogyha egy erős betegség túlélői közül páran új képességeket kapnának? Az ifjú kiválasztottak szereplőit borzalmas betegség döntötte le a lábukról. Vérláz söpör végig az országokon, kíméletlenül bánva mindenkivel. Kevesen élik túl, de akinek sikerül győztesül kijönni ebből a csatából, az sem érezheti magát teljes biztonságban. A kór bizony ott hagyja a nyomot néhány gyereken: feltűnő változásokat idéz elő. Van, akinek a haja színe változik, másnak az arcán tűnnek fel különös foltok, de a legszembetűnőbb változás majdnem minden esetben a szemükön megy végbe. Kifakul, megváltozik az egyiknek a színe, ragyogóbb, sötétebb vagy épp élénkebb lesz. Ezeket a gyerekeket nevezik el malfettónak. Sokáig ízlelgettem ezt a szót. Valószínűleg a szerző az olasz eredeti malfatto szóból származtatta, mely gonosztett-et jelent. Tökéletes választásnak bizonyult, ugyanis a könyv szereplőinek nagy része idegenkedik ezeketől a gyerekektől. Álljunk meg itt egy pillanatra. Marie Lu egy fontos, mostanában is jelen levő problémára hívta fel akarva vagy akaratlanul is a figyelmet, ez pedig a negatív megkülönböztetés az átlagostól eltérőek esetén. Ezek a gyerekek csak egy kicsiben különböznek a többiektől, s olyan jeleket hordanak magukon, amikről egyáltalán nem tehetnek, mégis borzalmas dolgokat kell elviselniük miatta. Megkülönböztetik őket, sőt, egyenesen lenézik, mert nem olyanok, mint az átlag. Az Inkvizíció nem válogat. Nem nézi, hogy az adott gyermek rendelkezik-e valamilyen képességgel, vagy csak szimplán megváltozott. Kivétel nélkül, mindenkit, aki gyanúba keveredik, megbüntetnek. Marie Lu könyve nyersen megmutatja, hogy a társadalomból kilógó embereknek mennyire nehéz is érvényesülni. Ez így volt régen, így van a képzeletbeli világokban és a jelenben is. Csupán a korlátok mások. 

A történet a 14. századi olasz térségben játszódik, bár ez így nem a pontos meghatározás. A könyvhöz rögvest kapunk egy szépen kidolgozott térképet is, ahol nyomon tudjuk követni, hol zajlanak az események. Az egész világ elképzelt, a szerző fantáziája. Az olasz vonatkoztatást a nevekből és a becézésekből érezhetjük csak. A szerző nagyon jó évszázadot és stílust választott a történetéhez, hiszen így ki tudta a kereteit a végsőkig nyújtani. Ebben a korban bármi megtörténhet. Tökéletesen ide illeszkedik az Inkvizíció is. Minimálisan az Assasins Creed ugrik be róla, a maga rejtelmes társaságával. 

A történetnek sok szereplője van, de mindegyikük egyedi tulajdonságokkal rendelkezik. Vegyük először a főszereplőt, Adelina Amouterut. A szerző egy hihetetlen csavarral élt. Mert hát mi az, amit minden regényhősre rá lehet húzni? Kedves, jólelkű, megmentő. Nos, Marie Lu olyat mert tenni, amit más eddig nem: a főgonoszt rakta meg főhősnek. A köszönetnyilvánításban erre külön ki is tér, hogy nem akart összeállni a történet, míg ezt a lépést meg nem lépte. Úgy láttam, ez nem okozott túlzott rajongást az olvasók körében, de nekem kifejezetten tetszett. Ettől minden sokkal izgalmasabbá válik, hiszen a számba vehető összes sablont ledobta magáról, hogy megmutassa, másként is lehet maradandót alkotni. Adelina mind külső mind belső hibákkal rendelkezik, ám ezektől vált azzá, aki. A benne lappangó sötétség táplálja a gondolatait, s viszi előre a tetteit. Furcsa volt az ő szemén keresztül látni a dolgokat. Küzd a félelmeivel, küzd önmagával. Logikusan cselekszik, szinte mindig, teljesen megérthetőek a tettei, mégis ha egy lépésről hátrébb szemléljük, akkor nem éppen tündököl főhősként a csillagja. Engem nagyon megragadott. Marie Lu zseniálisan alkotta meg Adelinát, sőt mi tőbb, brilliánsan. Felnyitja a szemünket, hogy nincs olyan, hogy jó és rossz út, csak utak vannak, tettek és következmények. Emberi gyarlóság, hibázási és megoldási lehetőségek. Egyszerre volt szimpatikus és közömbös, de végig feszült figyelemmel követtem.

A regény számomra másik fontos szereplője Enzo volt. Őt sem lehet egy színnel jellemezni. Nagyon sokáig azt hittem, hogy ő valamilyen sötét dolognak az élalakja, mert oly mértékű hatalomvágy buzog benne, ami már nem mondható egészségesnek. Ám sorról sorra, fokozatosan győzött meg, hogy én bizony őt is kifejezetten kedvelem. Egyedi karaktere nem csak ebben rejlik, hanem a külső jegyeiben is. Az égővörös haj, a rideg, szigorú tekintet, a magassága és testfelépítése. A képessége is ennek megfelelő. A végére már oly mértékben megkedveltem, hogy még többet akartam belőle. Túl keveset kaptunk, túlságosan keveset. Ám van benne potenciál még, szóval nem tehetek mást, csak reménykedem...

Az ifjú kiválasztottak egyik legszimpatikusabb tagja Raffaele volt. Bevallom, engem is elvarázsolt a gyönyörű arcával, a simulékony modorával. Hiába hallottam több gondolatát, mint Adelina, hittem benne. Felállítottam magamban egy elvárást, hogy neki milyennek kell lennie, s bármit is tett, mindig az alapján ítéltem meg. Engedékenyebbnek bizonyultam vele, mint a többi karakterrel. Biztos, hogy az én energiaszálaimat is megragadta, s játszott rajtuk.

Marie Lu nem csak egyedi karaktereket, hanem új történetet is alkotott. Mert élni olyan lehetőségekkel, amiket más írók messze elkerülnek, nehogy negatív visszhangot váltsanak ki. Az ifjú kiválasztottak bővelkednek fordulatokban, melyek meglepik az olvasót. A szereplők nem tökéletesek, hibáznak, de mindig képesek az intelligenciájukra támaszkodva a lehető legjobbat kihozni a bukott helyzetekből is. S mikor már azt hinnénk, hogy túlságosan szorul a hurok a nyakuk körül, akkor érkeznek el a megdöbbentő felfedezések, amik egy újabb szintre emelik a történetet vagy épp mélybe taszítják, de egy biztos: mindent megváltoztat. 

Egy igazán remek disztópia született meg Marie Lu kezei között, melyben minden megtalálható, amire az olvasónak szüksége van. A történet nem nélkülözi a jó csavarokat, érzelmeket kiváltó szereplőket, meglepetéseket, újdonságokat. Feszes tempót diktál, mely mellett képtelenség unatkozni. Teljes mértékben magával ragadott a kialakított világ. 

Az Ifjú kiválasztottak kiemelkedik az ifjúsági regények közül, mert a szerző nem ismerte a határokat. Képes volt az alapigazságoknak, elvárásoknak teljesen szembemenni, s így egy igazán megbotránkoztató regényt létrehozni. Néhány helyen magam is felhördültem. Nem akartam hinni a szememnek, hogy jól olvastam-e, tényleg az van oda írva, amit látok. 

Marie Lu új sorozatának az első része bővelkedik az izgalmakban. Hagyd, hogy téged is beszippantson ez a rideg világ. Engedd, hogy elnyeljen a sötétség, mert ott, mélyen, igazi meglepetések várnak rád. Menj te is szembe a szabályokkal, s ne feledd: nem mindig a gonosz az, aki meglakol.

"Légy önmagad, mondta egyszer Violetta, mikor hasztalan próbáltam elnyerni apám szeretetét. De ez is olyasmi, amit csak mondogatnak az emberek, de senki sem gondolja komolyan. Senki sem akarja, hogy az légy, aki valójában vagy. Azt akarják, hogy olyan legyél, amilyennek ők szeretnének."

"Nem szerethetsz anélkül, hogy félnél. A kettő együtt jár."

"Szeretni annyi, mint félni. Megijeszt, halálra rémít, hogy mi történhet a szeretteiddel. Csak gondolj be a lehetőségekbe! A szíved elszorul a gondolatra? Hát, barátom, ez a szeretet. És a szeretet rabszolgává tesz minket, mert nem szerethetünk félelem nélkül."

"Nosza, kicsi farkas, áruld el nekem, szeretnéd megbüntetni azokat, akik rosszul bántak veled?"

Tillie Cole: Ezer csók

Egy csók egy pillanat. 

De ezer csók élethosszig kitart.

Van egy fiú. 

És van egy lány. 

A szerelem egy pillanat alatt szövődik köztük, de egy évtized, míg kibontakozik. 

Ezt a szerelmet nem képes felbontani sem a távolság, sem az idő. 

Ez a szerelem örökké tart. Legalábbis ők így hiszik. 

Amikor a tizenhét éves Rune Kristiansen visszatér szülőhazájából, Norvégiából az álmos georgiai kisvárosba, Blossom Grove-ba, ahol még gyerekkorában összebarátkozott Poppy Litchfielddel, a fiút egyetlen gondolat gyötri: a lány, aki lelki társa, aki megígérte, hogy hűségesen megvárja, amíg ő visszatér, vajon miért szakított vele mégis szó nélkül? 

Rune szíve két éve összetört, amikor Poppy megnémult. Mire Rune megtudja, mi az igazság, rájön, hogy a legnagyobb szívfájdalom csak ezután éri majd…

Kishazánkban már nagyon várt könyvről van szó. Rengeteget hallottunk róla, különböző fórumokon keresztül. Én már nagyon régóta tűkön ültem, hogy végre lefordítsák, s a magyar olvasóközönség is átélhesse a csókokat. S végre eljött a pillanat. Tillie Cole nagysikerű könyve a Twister Media kiadónál fog nemsokára megjelenni. Türelmetlenül vártam már, hogy kezembe foghassam, s így még nagyobb köszönettel tartozom a kiadónak, hogy felkértek előolvasónak. Megtisztelő feladat, mellyel mélyen meghatottak, s már csak hab a tortán, hogy egy oly régóta várt kötetről beszélünk. Amint tudtam, neki is kezdtem. Mindent félredobtam. S akkor megkaptam az első csókomat...

Mielőtt elmerülnék a történetbe, szeretném a figyelmetekbe ajánlani a külcsínt. A kiadó megtartotta az eredeti borítótervet, ami engem roppant boldoggá tett, ugyanis teljesen belehabarodtam, még ha nem is értettem teljesen, miért pont egy rajzolt üvegcsébe levő szívet rejt. Most már értem, s még szélesebb mosolygásra késztet, hogyha megpillantom. Boldogsággal telik meg tőle a szívem. A háttértudás nélkül is megragadja az olvasó figyelmét. Harmonikus színösszetétele egy kedves, szívet melengető történetet sejtet. Az egészből csak úgy árad a ragyogás, s a pozitív energia. A könyv borítója az egyik karakter, Poppy lelkének művészi megjelenítése.

Mosolyogva vágtam bele ebbe a történetbe. Könnyedséget sugárzott felém, s egy tökéletes délutáni kikapcsolódást, mely napfényt fog csempészni a szívembe. Nem számítottam arra, amit kaptam tőle, egy kicsit sem.

S most kedves olvasóm, még a legelején, szeretném neked megjegyezni, hogy az általam írt értékelés szigorú értelembe nem fog spoilereket tartalmazni, de... muszáj leszek kitérni a könyv fő témájára, mely a fülszövegben nem jelenik meg. Muszáj kiírnom magamból azt a rengeteg érzést, mely feszíti a bensőmet, így kérlek, ha nem szeretnél semmilyen plusz információt megtudni erről a csodálatos könyvről, akkor most hagyd abba az olvasást. Tényleg, nem árulok el sokat, mondhatni csak a felszínt kapargatom, de a döntés a te kezedben van.

Köszönöm.

Mert nem lehet csak úgy beszélni erről a kötetről. Nem tehetem meg, hogy klisés mondatokkal dobálózzak, s annyit mondjak, hogy tetszett. Nem. Ki kell fejtenem, miért olyan gyönyörű ez a történet. El kell nektek mondanom, hogy miért érdemes megismerkednetek Poppyval. Mert tényleg ismernetek kell. De ne rohanjunk előre, kanyarodjunk vissza a legelejére...

A történet egy kisvárosban veszi kezdetét, ahol épp egy norvég kisfiú adja a szülei tudtára, mennyire nem tetszik neki az új környék, ahova költöztek. Dacos, hirtelen kisember, aki előtt a semmiből ott terem egy kislány, s aki ettől a pillanattól kezdve felbolygatja az egész életét. Mielőtt a könyv jelen idejébe érnénk, minimális betekintést nyerhetünk a szereplőink életébe. A múltjuk több pontján láthatjuk őket, mikor valami sorsdöntő pillanathoz érnek el. Ezek az emlékek boldogak és szomorúak is egyaránt. Rövid pillanatok, melyekből megismerhetjük Poppy és June gondolkodásmódját, világnézetét, s melyek segítségével kialakulhatnak a lelki szemeink előtt a karakterek. Láthatjuk, hogy ez a két gyerkőc miként kerül egymáshoz közel, hogyan szövődik össze életük fonala egy szempillantás alatt. Aranyos, lelket melengető érzéseket vált ki az olvasóból. Boldogsággal tölti el. Elgondolkodtató, hogy vajon tényleg létezhet-e ilyen felhőtlen szerelem, mely még gyerekkorban köttetett, s minden korral járó fázist kibírt. Vajon tényleg lehetséges-e, hogy apró gyermekként ennyire szeressünk valakit, aki nem a szűk családunk tagja? Tillie Cole megfogalmazásában hiszek benne. Ha eddig valaki feldobta volna ezt a témát, határozott nem-mel válaszoltam volna, de Tillie megváltoztatta a véleményemet. Csodálatos, ahogy felépíti ennek a két fiatalnak az életét, s a meghatározó pillanatokat ily módon megragadja, megtartja. Egyfajta tündérmesét varázsolt elénk. Igen, lehetséges, hogy két ember ennyire szeresse egymást, mint Poppy és Rune.

Ám az ő kapcsolatuk sem felhőtlen. A szerelmüket különböző események árnyékolják be, melyek hatására egy időre eltávolodnak egymástól. S itt jön a regény első fő kérdése: vajon folytatódhat-e egy kapcsolat ugyanonnan, ahol abbamaradt? S vajon mennyit számít, hogy a felek az eltelt időben mennyit változtak? Működhet a dolog? A szerző nagyon szépen körbejárja ezt a kérdéskört. Határozott véleménye van a szerelemről. Ő úgy gondolja, hogy azoknak, akiket egymásnak teremtett a sors, együtt kell lenniük, bármilyen akadályt is görget az élet az útjukba. Igaza van. Két egymással összhangban dobogó szív megtalálja a másikhoz vezető ösvényt, bármi történjen is.

June nagyon érdekes karakter. Első pillantásra egy teljesen átlagos srácnak mondható, de ha egy pillanatra belenézünk a lelkébe zajló folyamatokba, akkor máris megváltozik róla a véleményünk. June a felszín alatt egy igazi vulkán. Rengeteg sötétség van benne, mely egy idő után a felszínre fog törni, s pusztítást hagy maga után, mindaddig, míg le nem csendesedik, s nem el nem szunnyad részének ez az oldala. Az ő karakterében az fogott meg leginkább, hogy dacára a sok nehézségnek, amin keresztül megy, mindig hű marad önmagához. Lehet, hogy az élete más fordulatot vett, mint az elvárt, de sosem hazudtolja meg önmagát. Nem próbál a változásokkal szembemenni, hanem a személyiségének új kockáit építi be önmagába, s ezt az egészet tárja a többiek elé. Nem változik vissza a két évvel ezelőtti önmagává, hanem a sebeit vállalva válik jobb emberré. Előrefele néz, s önmagát adja.

Poppy az igazi napfény. Sosem találkoztam még hozzá fogható szereplővel. Eddig is voltak olyanok, akik a lelkemhez nagyon közel álltak, de Poppy az első helyre ugrott. Csodálatos. Az egész kisugárzása maga a boldogság. Minden gondolata gyógyír volt a lelkemnek. Rengeteg életigazságot kimond, de egyik sem közhelyes. Emellett nem koraérett, csak máshogy látja a minket körülvevő világot, mint mi, többiek. Mindig nevet, mindig boldog. Képes a legnagyobb sötétségben is meglátni a pislákoló lángot, s azt felszítva beragyogtatni a teret. S mellette ez a csöpp lány erős. Életvidámsága miatt kilóg a sorból, s az iskolai társadalom szélén áll. Valamilyen mértékben természetesen zavarja, de sosem fordul meg a fejében, hogy csak azért megváltozzon, hogy a többiek jobban elismerjék, felfedezzék. Kicsi korától kezdve a zenélés beépült az életébe. Csellón játszik, ami egyáltalán nem átlagos hangszer. A regény folyamán többször is kifejti mit jelent számára az, mikor játszhat. Mikor pedig tényleg a színpadon állt, s előcsalogatta a hangszerből a dallamokat, szinte én is hallottam, engem is átjárt a zene. 

De ez a könyv nem csak csupa holdsugár és napfény. Nem csak egyszerűen két fiatal sorsáról szól, akiket a mindenség is egymásnak teremtett. Nem. Ez a regény sokkal többet ad annál: a lelkünk legmélyebb bugyrainak fájdalmát hozza felszínre. Szóltak előre, hogy kelleni fog hozzá zsebkendő, de eddig sosem jött be ez a jóslat, így most sem foglalkoztam vele. Rosszul tettem, ugyanis olvasás közben majdnem végig potyogtak a könnyeim. Néha megkönnyebbülésemben, néha pedig fájdalmamban. Ott voltam én is jelen. Benne voltam a könyvben. Amit June érzett, azt éreztem én is. Minden átcikázott rajtam is. Sokszor szippantanak be az olvasmányaim, de ennyire eddig csak a Bright Side volt képes megérinteni. Az Ezer csók örök szivárványa Poppy. Akármennyire is zuhog az eső, akármennyire is borult sötétségbe a jövő, ő akkor is ott van, s megnyugtatja a háborgó lelket. Rengeteg erő rejtőzik az ő karakterében. Ahogy fogynak a lapok, úgy lettem én is egyre kétségbeesett. Egyre több könnyet hullattam el. Képtelen voltam végig tartani magam, csak szakaszosan. Poppy gondolatai mindig segítettek, hogy kicsit megálljt parancsoljak, s összeszedjem magam, de mindig volt egy gyenge pillanat, mikor már nem tudtam tovább visszatartani. Mindeközben Poppytól rengeteg dolgot megtanultam. Rámutatott, hogy a jelenben kell élni, s minden nekünk jutott pillanatot értékelnünk kell. Minden lehetőséget maximálisan ki kell használni. Az álmainknak kell élni. Önmagunknak kell lenni. S ha megtaláltuk a boldogságot, sose eresszük el.

Mindez a rengeteg érzés, élmény és tapasztalat egy nagyon jól megfogalmazott köntösbe érkezett meg hozzánk. Tillie Cole csodálatosan ír. Egyenesen alkotás már, ami az ő tollából kikerül. Nem tudom konkrétan megragadni a stílusának a magját. Nem találom rá a megfelelő szavakat. Az alapvető ötletei már egyediek, amelyek a regény bástyáit alkotják. A gyűjtött csókok, s a visszatérő gondolatok fűszerezik meg az egész történetet. Ez adja meg az alaphangulatát. Az életigazságokat, tanácsokat is egyedi módon tolmácsolja nekünk. Nem erőlteti, mintegy lágyan elhinti, hogy az gyökeret eresztve bennünk megérlelődjön. Minden egyes sorra teljes összpontosítással figyeltem. Semmi nem tudott kizökkenteni az olvasási folyamatból, oly mértékben megragadta a lényemet. Csodálatos élmény volt.

Ezer csók. Ezer érzés. Ezer élmény. Ezt kaptam ettől a könyvtől. 

Egyszerre vagyok boldog és szomorú. Egyszerre sírok és nevetek. Ugyanazon pillanatban érzem, hogy a szám mosolyra húzódik, de a szememből potyognak a könnyek. Tillie Cole képes volt a bennem levő sötétséget csupa ragyogó napfénnyé változtatni. Segített feloldani a lelkemben régóta ülő bántalmakat és gondokat. Rengeteg mindenre megtanított, amiért nem lehetek elég hálás. Egy igazi csodát alkotott, mely a részemmé vált. Jobb lettem általa. 

Az Ezer csók egy szerelem gyönyörű és egyben fájdalmas története. Megtanít arra, hogyan érdemes élni a nap minden percében. Begyógyítja a sebeket, s cseresznyevirág szirommal hinti be az előttünk álló utat. Poppy szavaival búcsúznék most tőletek:

"– Az élet valóban drága kincs – súgta. – Nagyon, nagyon drága kincs. Egyetlen másodpercét se vesztegesd el."

Drága barátom, fogadd meg a tanácsát. Menj, és élj át minden egyes másodpercet. Mert egy életed van. Használd ki, hogy ha majd itt kell hagynod ezt a világot, akkor boldogan és elégedetten távozhass, hogy igen, mindent elértél, amit szerettél volna.

Mindenkinek meg kell ismernie Poppy és June történetét! Válj te is a részévé! Ne hagyd ki ezt a csodálatos élményt.

"Minden napom legjobb része az volt, amikor veled lehettem. Te voltál minden mosolyom oka és eredője."

"Megmutatta, hogy a szerelem egyszerűen azt jelenti, hogy az ember elég állhatatos tudatni a másikkal, a szíve másik felével, hogy feltétel nélkül szereti. A nap minden percében szereti. Hogy a szerelem a gyengédség legtisztább formája."

"Együtt sétálnánk a Broadwayn. Járnánk a várost, barátokkal találkoznánk, egyetemi órákra mennénk, vagy haza, a lakásunkba. – A vállammal kicsit meglöktem a karját. – Ugyanígy ölelnél, és beszélgetnénk. Elmondanád, milyen volt a napod, és én elmondanám, milyen volt a napom. – Mosolyogtam a kép hétköznapiságán. Mert nem nagy gesztusokra és tündérmesékre volt szükségem, hanem hétköznapi életre a fiúval, akit szeretek. Ezzel teljesen megelégednék."

"Miért legyek boldogtalan, amikor boldog is lehetek? Számomra ez egyértelmű választás."

"– Szabad nevetni – mondta pihetollpuha hangon. – Szabad mosolyogni. Szabad boldognak lenni. Különben mi értelme lenne az életnek?"

"– A szívem majd kiugrott a helyéből."

Szakítós - novellák, életek, könnyek

19 ​kiváló szerző, 19 remek novella

„A könyvben összegyűjtött, érzékenyen megírt történeteken keresztül mintha egy filmet néznénk, úgy követhetjük e pillanatokat a főhős szemszögéből, és tekinthetünk be ennek a lelki folyamatnak olyan árnyalataiba, amik óhatatlanul felidézik saját emlékeinket is.”

Dr. Almási Kitti

A nagy érzelmi viharok ideje a kamaszkor, a fellángolásoké és a nagy csalódásoké, a heves vitáké – nemcsak a szerelemben, de barátainkkal, családunkkal is. Szakíthatunk szülőföldünkkel, kultúránkkal, kedvenc sportunkkal vagy hobbinkkal, és persze azzal is, akiről azt hittük, hogy maximum az ásó, a kapa és a nagyharang választhat szét minket.

Balázsy Panna, Bencze Blanka, Berg Judit, Dragomán György, Erdős Zsuzsa, Garaczi László, Háy János, Horányi Hanna Zelma, Kalapos Éva Veronika, Karafiáth Orsolya, Király Anikó, Lakatos Levente, Makai Máté, Mészöly Ágnes, Molnár T. Eszter, Nagy Ildikó Noémi, Szabó T. Anna, Tasnádi István, Totth Benedek remek novellái bár nagyon különböző hangon íródtak, egy dolog közös bennük: újra rádöbbenhetünk, hogy a legnagyobb csalódásokból is tudunk erőt meríteni, tanulunk belőlük, és egyszer majd mosolygunk is rajtuk.


A tavalyi év folyamán a Menő Könyvek kiadó egy igazán egyedi novelláskötetet hozott el a magyar olvasóközönség számára: összeállítottak egy antológiát, melyben több neves szerző írt egy-egy rövidebb szösszenetet az első alkalomról. Figyelemfelkeltő kötet volt, noha engem nem ragadott meg. Ezzel szemben a nemrégiben megjelent Szakítós már annál inkább. Kicsivel több novellát tartalmaz és kicsivel hosszabb is lett, mint Az első. Nagyon kíváncsi voltam, kit, miként ihletett meg a téma.

A borító szép, letisztult. A fekete szín kifejezetten jó választás volt, hiszen így nagyon szépen illeszkedik Az elsőhöz, illetve a mostani könyv témájának is megfelelő. A kapcsolók csak feldobják a hangulatot, s pontosan illeszkednek a címhez is. Megnyert magának.

A Menő Könyvek kiadó egyre jobban beépül az olvasó kamaszok tudatába, hiszen az általuk kiadott könyvek ténylegesen olyan témákat dolgoznak fel, ami érdekli őket. Mindenki megtalálhatja benne azt, ami neki szól. Vannak könnyedebb és erősebb célzatú kötetek is. Engem inkább az utóbbi ragad meg. A Szakítós is ezek közé sorolható. A cím alapján az elsődleges értelmezési módra lehet ráfókuszálni, ez pedig az, mikor egy kapcsolat véget ér, viszont, ha jobban belegondolunk, akkor több értelembe véve is beszélhetünk szakításról, hiszen nem csak egy szerelem lezárását foglalja magába, hanem bármilyen drasztikus változásra utalhat. Szakíthatunk a barátainkkal, iskolánkkal, életmódunkkal, a nemzetünkkel. A mindennapjainkban is rengeteg szakítás történik, de egy közös: minden helyzetet az ember nehezebben él meg. A végleges eltávolodás egy olyan dologtól, amire mindig is számíthatott nem könnyű. Bármelyik esetről is beszélünk, bármilyen értelembe is vett szakításról van szó, mindig hoz maga után plusz gondolatokat, melyek lehetnek pozitív vagy negatív töltetűek is. A Szakítósban levő novellák nagyon különböznek egymástól. Sok helyzetre hoznak példát, s többféle válaszreakciót is bemutat, amit megélhetünk az életünk különböző fordulataiban. Még az olvasás megkezdése előtt megszületett bennem a gondolat, hogy most fontos érzéseket, tapasztalatokat fogok szerezni. Így is lett.

A felkért szerzők nagyon sokszínűek, a lehető legtöbb korosztályt, írási stílust és irányt lefedik. Vannak fiatalabb és idősebbek, tapasztalatlanok és sokat megéltek, szórakoztató irodalomban alkotók és szépirodalmi írók, egyszerűbb nyelvezetűbb és metaforákkal tarkított írásmódok. Mindenből kapunk egy kis szeletet, s ez a sokszínűség rögvest rádöbbenti az olvasót, hogy ugyanazon esemény megélése minden embernél más és más. Mindenki máshogy gondolkozik és cselekszik, melyek lehet, hogy nem mindig a legjobb választható utak. A Szakítós novelláin keresztül láthatjuk, hogy a különböző lelkületű emberek hogyan reagálnak ugyanazon érzésre, s a válaszreakciók segíthetnek megérteni önmagunkat is, illetve segítségül lehetnek, ha ilyen helyzetbe kerülünk, hiszen, mint elöljáró példa van előttünk.

Tetszett a szerzők sokszínűsége. A legtöbb névhez tudtam könyv címeket is kötni, stílusirányzatot, s egyéb lényeges tulajdonságokat, de sajnos akadtak, akikről vajmi keveset tudtam. Az ismeretlen szerzős novellákra mindig jobban odafigyeltem, hiszen lehet, hogy gyarapíthatnám a kedvenc íróim sorát. Jó volt betekintést nyerni mások munkásságába, segítségül szolgált, hogy eldöntsem, a későbbiekben kiktől szeretnék még olvasni. Minden novella más és más, szinte össze sem lehet őket hasonlítani. A megvalósított érzések ennél különbözőek sem lehetnének, s a kiváltott válaszreakciók is mind mások voltak. Az irományok többsége kifejezetten tetszett, de sajnos akadt egy néhány, amit nem tudtam kellőképp megérteni, vagy épp untatott annyira, hogy az átlapozáson gondolkodjak. Szerencsére mindössze kettő vagy három volt ilyen, szóval többségében egy roppant elgondolkodtató és lebilincselő könyvet tartottam a kezemben.

A szerzők szabad kezet kaptak az alkotási folyamatban: egy szakítós novellát kellett írniuk, ámde nem volt meghatározva, hogy kapcsolati, esetleg más értelembe vett szakításról van szó. Meglepő módon sokan választották az elsődleges értelmet. A fiatalabb szerzők esetében ez egyértelmű volt, hiszen nekik ez a legkézenfekvőbb megoldás, de valahogy a tapasztaltabbaktól mást vártam. Félre értés ne essék, mindenki roppant kreatív módon oldotta meg a dolgot, nagyon egyedi gondolatok születtek, de több másféle szakításra számítottam. Azt hittem nagyobb szerepet kap majd a felnőttként megélt dolgok is, így egyfajta előképzést adva a célközönségnek, mi várhat rá a későbbiekben. Ugyanakkor aláírom, ez lehet kevésbé lett volna érdekes a számukra, így gyorsabban a könyv végére érnének, mint ahogy kellene.

 Számomra sokat jelent, hogy a novellák egy része férfi szemszögből lett írva. Igenis szükség van rá, hogy a fiatal lányok ne csak azt lássák, mit tesz velük egy szakítás, hanem azt is, hogy a másik oldal hogyan éli meg, s ezzel a tudással fevértezve ők is jobban megérthetik a másik nemet.

Nem tudok, de nem is szeretnék kedvencet választani, de ettől független párat kiemelnék. Ezek a novellák fogtak meg a legerősebben, ők gondolkodtattak el a legjobban:

Berg Judit Űr című novellája mindközül a legreálisabb. A bennünk lezajló érzéseket a lehető legjobban mutatja meg, s olyan szavakkal írja le, amik tökéletesen lefedik, ugyanakkor az én számra nem jöttek volna. Sosem tudtam így megfogni a bennem kavargó gondolatokat, mikor ennyire zaklatott állapotban vagyok. A legtöbben az első szakítás után magukba fordulnak, megváltoznak. Nem tudják, hogyan lépjenek tovább. Látják, ahogy továbbra is halad az élet, csak immár ők, mint külső megfigyelő vesznek csak részt benne. Nagyon nehéz egy traumát feldolgozni, s bizony, a szakítás is annak számít. Berg Judit főszereplője mélyre süllyed, de képes még ott is meglátni a fényt. S ez egy nagyon jó üzenet: igenis túl kell lépni. Ha már megtörtént a baj, azt semmissé tenni nem lehet, csak javítani rajta. 

Dragomán György több szempontból is kilóg a sorból. Egy igen neves szerzőről beszélünk, aki nem éppen gyerekkönyveket ír. Ő kicsit máshogy értelmezte a feladatot, mint a többiek, s igazán egyedi és nagyszerű rövideket alkotott. Annak ellenére, hogy csak pár sorból álltak a történetei, mégis hatalmas hatással voltak rám. Mindegyik után egy kis időre megálltam, s elgondolkodtam. Megdöbbentett, hogy a szavaknak mekkora ereje van, ha jól használják őket. Nem kellenek több oldalas leírások és monológok, ha a lényeget tömören, velősen meg lehet adni úgy, hogy a lelkünk legmélyéig hatoljon. Igazán különlegest alkotott.

Karafiáth Orsolya a szakítás egy erősebb mellékhatását vette górcső alá: mi történik akkor, hogyha elveszítjük az önmagunkba vetett hitet, s így téves célokat tűzünk ki magunk elé. Erős novella lett, mely nagyon mélyen megérintett. Gyakorta előfordul, hogy egy szakítás miatt magunkban keressük a hibát, s nem vesszük észre az egyértelműt, mert a fájdalomtól nem látunk. Magunkat hibáztatjuk, s ezért drasztikusan változni akarunk. Ki így, ki úgy. Orsolya egy nagyon erős reakciót mutatott be, ami sajnos nem ritka eset. Mélyen elgondolkodtató olvasmány.

Király Anikó neve nagyon ismerősen csengett, de egyszerűen nem tudtam hova kötni, ezért kicsit utánakerestem. A válasz azonnal egyértelművé vált: a Rólad Neked sorozat következő fiatal írójáról beszélünk, akinek első könyve nemsokára, a könyvhéten fog megjelenni. Engem teljesen meggyőzött az írásmódja. Cserfes, komikus stílusa azonnal levett a lábamról. A kék zsiráf című novellája eszement jó lett. Végig mosolyogtam ezt a valótlan helyzetet. Nehezen engedtem el a főszereplő kezét. Többet szerettem volna még belőle. Biztosan kézbe fogom venni a könyvét is, amint megjelent!

Talán Mészöly Ágnes volt az, aki a legkreatívabban ragadta meg a témát. Ő teljesen más vizekre evezett. Nem a romantikát vette alapul, hanem a sportszerelmet. Az egészpályás indítás egy piszok jól megírt történet lett. A főszerepben egy sportoló lány áll s az álmai. Tanár kontra önmaga. Bár több ilyen fiatal lenne, mint Copfos!

S végül még Totth Benedeket emelném ki. Eddig nem hittem, hogy pár oldalon is lehet igazán maradandót alkotni. Olyat, ami bővelkedik a fordulatokban, meglepetésekben, s mély érzéseket is kiválthat az olvasóból. Most fordult a kocka. Ez az író képes volt megmutatni, milyen erősek a szavak, ha megfelelő sorrendbe tesszük őket. Nem kérdés, hogy fogok még tőle olvasni.

Egyetlen egy dolog volt, ami kifejezetten zavart: néhány írásban (kevésben), fellelhetőek kifejezetten alpári kifejezések. Valamennyi szintű káromkodást elvisel ez az antológia, hiszen a célközönség is gazdag szókinccsel rendelkezik már e téren, de van egy határ, amit egy könyv, jelen esetben egy novella nem léphet át. Ez nem a kötetet minősíti, hanem az írót. Szeretném azért halkan megjegyezni, hogy ez nagyon minimális, pár szó erejéig volt fellelhető a könyvben, így lehet, hogy másnak fel sem tűnik. Erre nagyon érzékenyen vagyok, így sosem tudok szó nélkül elmenni mellette.

A Szakítós egy nagyon jó ötlet volt, melyre érdemes odafigyelni. A tinédzserek tágabb képet kaphatnak arról, milyen érzések cikáznak keresztül rajtunk az utolsó pillanatokban, s ezzel is passzív módon segítve, hogy ne hozzanak rossz döntéseket, amiket később megbánhatnak. De csak akkor, ha képesek más hibájából tanulni. Szórakoztat, s kellően leköt. Lehet egyben is, de akár részletekben is olvasni, hiszen a novellák nem függnek össze. Biztos vagyok benne, hogy sokszor le fogom kapni a polcról, hogy a kedvenceimet újraolvassam. Imádom a sokszínűségét. Aláírom, vannak benne unalmas és nagyon elszállt irományok is, de minden olvasó, legalább egy novellában magára fog ismerni. 

Több új magyar szerzőre is felhívta a figyelmemet, akiknek utána fogok járni, miket írtak még, hátha találok magamnak megfelelő olvasmányt a repertoárjukban. Egy élmény volt 19 írónak a stílusába kicsit belekóstolni, s látni, ők miként gondolkodnak. Így, egy kötetben látva őket, sokkal szembetűnőbb voltak a jellemvonásbeli különbségek.

Örülök, hogy elolvastam, s hogy ennyi sok élménnyel és gondolkodnivalóval gazdagodhattam.

"(…) nem az a nagy ő, akit meglátsz, ideges leszel, hanem az, akivel tökéletesen nyugodt vagy mindig"

"Egy életet kaptál, és csak rajtad áll, hogy mit kezdesz vele. Hülye vagy, ha tönkreteszed, miközben akár élvezhetnéd is."

"A szakítás: lehetőség. Tanulj meg élni vele."

"(…) csak azon gondolkodom, hogy mikor fogok legközelebb hinni valakinek, mikor engedem majd meg, hogy valaki közel kerüljön hozzám, mikor lesz újra, amikor nem azt fürkészem majd egy fiúban, hazudik-e vagy sem."

"– A te legnagyobb bajod az, hogy mindenkinek meg akarsz felelni, csak magadnak nem."

"Szakítás… Rengeteg kérdés felvetődik bennünk ennek kapcsán, hiszen a legtöbbször váratlanul ér minket, hogy ez megtörténhet."

Könyvek, amiket újraolvasnék

Sziasztok!

Mostanában egyre többet pakolászok a könyvespolcomon, próbálom megtalálni a végleges kinézetet, de még nem sikerült rábukkannom. Emellett sokszor csak lekapok egy könyvet a polcomról és beleolvasok. Folyamatosan forgatva vannak, s ezen alkalmakkor sokszor elkap az érzés: de szívesen újraolvasnám!

Sajnos túl sok az új megjelenés is, ami érdekel, így ők mindig háttérbe húzódnak. Ezért is állítottam össze most egy kis listát magamnak - és nektek-, mik azok a könyvek, amik tűkön ülve várják, hogy újraolvassam őket:

1, DIANA GABALDON : OUTLANDER 
(az összes magyarul megjelent rész)

A legkedveltebb sorozataim egyike. Akárhányszor szembe jön vele megy idézet, vagy egy kép, máris elkap a hév, hogy azonnal kezdjek neki. Az eddig megjelent kötetek együt több, mint 4000 oldalnyi tömény élményt jelentenek, ezért egy időre jól le is tudna foglalni.

2, SARAH J. MAAS: ÜVEGTRÓN 
(az összes magyarul megjelent rész)

Megszállottan rajongok Sarah munkásságáért. Bármikor, bármennyi jöhet!

3, MAGGIE STIEFVATER: HOLLÓFIÚK

Bár még csak az első két részt olvastam eddig, szeretném újra elkezdeni, s végre befejezni a sorozatot.

4, HAJDÚ-ANTAL ZSUZSANNA: LÉGGÖMBÖK és UTÁNAD

Az egyik kedvenc magyar íróm könyvében mindig találok valami újat. Dorka a szívemhez nőtt.

5, J. K. ROWLING: HARRY POTTER SOROZAT

Örök szerelem, melyet mindig kézbe fogok venni, ameddig világ a világ.

6, COLLEEN HOOVER: MAYBE SOMEDAY - EGY NAP TALÁN

A legyőzhetetlen CoHo könyv! Imádom!

7, ANNE L. GREEN: TÖRÉKENY VONZERŐ

Hatalmas hatással volt rám. Szeretném újra felelevíteni az együtt átélt élményeket.

8, KIM HOLDEN: BRIGHT SIDE

A legerősebb könyves élményem. Átformált.

Ennyi lenne. Az biztos, hogy idén nem fog még a felére sem sor kerülni, de nem adom fel. Ők kiemelt helyet foglalnak el a szívemben, így biztos sorra fognak kerülni. Addig is gyakran leemelem őket a polcról, hogy egy kicsit bele-belelessek.

Ti hogy álltok az újraolvasáshoz? Szoktatok egy könyvet többször is elolvasni? Nektek is van ilyen listátok? Várom kommentben! :)

Jeff Wheeler: A királynő méregkeverője

Egy fiúból férfi lesz – és nagyszerű ember.

Severn Argentine király messzi földön hírhedt: trónbitorló, a törvényes örökösök gyilkosa, az árulás kegyetlen megtorlója. Kiskaddon hercege veszélyes játékba kezd, hogy a királyt letaszítsa a trónról… de veszít. Cserébe a király fogságába kell adnia fiát, Owent. Így ha a herceg hűsége ismét megrendülni látszik, azért a fia fizet az életével.

Owen a király kémeit elkerülve és szövetségeseket keresve igyekszik túlélni a mindennapokat Királyforrás udvarában. Amikor azonban újabb bizonyíték derül ki apja árulásáról, és a sorsa megpecsételődni látszik, a fiúnak különleges eszközökre van szüksége. Meg kell mutatnia a bosszúszomjas királynak, hogy élve igenis nagyobb hasznát veheti. Az elkeseredett próbálkozásban pedig csakis egyvalaki lehet a segítségére: egy titokzatos nő, akinek valóban hatalma van élet, halál és sors felett.


A megjelenés óta szemeztem ezzel a kötettel. Az egész decemberemet végig követte. Minden munkával eltöltött napon kicsit megszeretgettem. Aztán drága Nikky barátnőmtől megkaptam karácsonyra. Leírhatatlan volt az örömöm, hogy nekem is végre van egy saját példányom. Azóta többször is majdnem neki kezdtem, de sajnos mindig közbe jött valami más, ami nem tűrt halasztást, vagy épp inkább valami romantikusra, mint sem fantasyra vágytam. Most jött el a megfelelő pillanat, hogy a kezembe vegyem, s kíváncsian vártam, vajon mit rejt magában.

Ezen könyv esetében szerintem mindenkinek, kivétel nélkül a borítón akadt meg elsősorban a szeme. Több hónap elteltével sem találom a megfelelő szavakat, amivel le tudnám írni, mennyire gyönyörű. Lehet, hogy azok a kifejezések még nem is léteznek. Teljesen elvarázsolt. A minimális kiemeléssel, dombornyomattal pedig csak még szebbé és ízlésesebbé vált. Látszik rajta, hogy nem egy egyszerű romantikus lányregény lesz. Nem vezet félre.

A cím nagyon figyelemfelkeltő, s a hosszúsága ellenére nem mutat idétlenül a borítóképen. Jól el van helyezve, így egyáltalán nem zavaró, hogy mind a magyar, mind az angol verzió megjelenik a felületen. Viszont mostanában észrevettem, hogy egyre gyakoribb az olyan címválasztás, ami elég félrevezetőnek is bizonyulhat, mert nem a fő eseményre, a fő karakterre utal. Jelen esetben is ez áll fent: a királynő méregkeverője egy fontos szereplő, de mégis, ő csak a háttérben mozgatja a szálakat. A cím így nem pontosan arra utal, amire kellene, s emiatt előzetesen több téves meghatározást is felállítottam, így magamat is teljesen félrevezettem.

Az első, ami a könyv felütése után szembe jön velünk, az egy csodaszép térkép, ami megmutatja, milyen vidékeken fogunk az elkövetkezendő oldalakon kalandozni. Igényes munka. Egyszerűsége ellenére tökéletesen benne van a művészet, hiszen a keret aprólékos kidolgozása miatt akár "korhűnek" is mondható az ábra. Tökéletesen illeszkedik a borító által elvárt világba. Ezután jön egy személylista, ami kicsit aggodalomra adott okot: ha külön el kell magyarázni, ki kinek az uralkodója, akkor sok érdektelen karaktert is fogunk kapni, ami miatt könnyen lapossá válhat egy amúgy érdekfeszítő történet. De nem törte le a lelkesedésemet, lapoztam és folytattam.

Már a legelején megismerkedünk Dominic Mancinivel, akivel elég nagy gondjaim voltak az elején. A naplójának a szemelvényeibe nyerhetünk betekintést, így kapva teljesebb képet az udvarban történő eseményekről. Ugyanakkor, ha megnézzük, minden bejegyzés alján, az aláírásban szerepel, hogy minek a kéme. Ez engem nagyon félrevezetett, ugyanis nem az aktuális helyszínhez kötöttem, hogy épp ott tartózkodik és figyel, hanem az azt befolyásoló emberekhez. Például: amikor Királyforrás Nagyasszonyának a kéme, akkor azt hittem, hogy a királynő szolgálatába áll. Ez a megfogalmazási mód valahogy nem jött át. Egy idő után, mikor már hozzászoktam, még mókásnak is hatott, de elég sokáig megzavart, hogy ő mégis akkor melyik oldalon áll. Nem hiszem, hogy ez lett volna a megfelelő jelölés. Ugyanakkor a karaktert nagyon megszerettem, hiszen ő volt a történetben az, aki komédiát csinált az eseményekből. Jó kedélyű ember, aki az érdekeit szem előtt tartva cselekszik. Sosem bíznék meg benne, de becsülöm a képességeit. Ezt a tulajdonságát a szerző nagyon jól át tudta adni.

A könyv valódi főszereplője Owen Kiskaddon, aki valójában egy aprócska fiú. Fiatal kora ellenére igen okos és szemfüles. Megfigyeli a körülötte levőket, illetve sokat olvas, s a kettőt összekötve képes helyes következtetéseket levonni. Owen nagyon szimpatikus fiúcska a maga módján. A legjobban az ő karakterében az fogott meg, hogy mindig a korának megfelelően viselkedett, sosem volt túlérett. Szeret játszani, futkározni, s szereti a családját. Az ő személye a korából fakadóan még elég könnyen befolyásolható. Ha egy olyan felnőtt, akiben megbízik, utasítja valamire, akkor egy szó nélkül megteszi. Szerencsére jó ítélőképességgel rendelkezik, így ebből kevésszer jön ki hátrányosan. Owen egy igazán kíváncsi fiú, aki szeret mindent felfedezni maga körül. Ez sokszor nagy, veszélyes kalandokba torkollik, s néhánynak nem fogja fel igazán a jelentőségét sem.

S elérkeztünk a királynő méregkeverőjéhez is, aki a háttérből irányítja a szálakat. Owenen keresztül erősen beleszól a palota életébe, s a különböző események folyásába. A szerzőnek nem volt könnyű dolga az ő karakterével, hiszen folyamatosan el kellett bújtatnia. Féltem, hogy az ebből eredő hatalmas hibák egyikébe bele fog esni, de nem: mindig képes volt szépen átkormányoznia magát a veszélyeken. Minden helyzetben bezárta a lehetséges kiskapukat is, így a méregkeverő személye biztonságban maradhatott. Ugyanakkor nem volt sérthetetlen: egyetlen rosszul elgondolt tervért nagy árat kell fizetni. A karakterén gondolkozva rá kellett jönnöm, hogy igenis, passzív módon ő itt az igazi főszereplő. Igaz, hogy Owen van mindig a középpontban, az ő életét követjük végig, ám mit sem érne a méregkeverő nélkül, hiszen az ő szavait hangoztatja, s az ő cselszövéseinek az alapjait biztosítja be. Mint egy bábut, úgy használja a fiút, hogy biztosítani tudja számára a jövőt.

A könyv története nem írható le pár szavas jellemzéssel, ugyanis egy igen bonyolult, összefüggő rendszert ábrázol. A szerző erős történelmi háttért talált ki, saját uralkodói sorrenddel, s trónfosztási cselszövésekkel. Bevallom, ez a része egy kicsit untatott is. Sok volt a könyvben a régmúlt idők politikája. Bizonyos mértékben kellett, hisz ez alapozza meg a történetet, a szereplőket és a gondolkozásmódjukat, de túl sok fölösleges információt is tartalmazott, mellyel csak a világot tágította. Elképzelhető, hogy a folytatásban ezek az morzsák is relevánsak lesznek, így megpróbáltam odafigyelni rájuk. 

A királynő méregkeverője - mind a karakter, mind a regény -, fő tulajdonsága a rafináltság. A cselekmény sosem egyszínű. Minden tett csak nézőpont kérdése, minden karakter máshogy éli meg. Nagyon tetszett, hogy a szerző nem csak kitalált egy eseményláncolatot, amit papírra vetett, hanem az egészet átverések sorozatába bújtatva adja elő. Apró fordulatok fűszerezik az oldalakat. Ankarette egyszer a következőt mondta Owennek az ítélőképességgel kapcsolatban:

" - Fontos, hogy jól tudd megítélni a dolgokat. Hogy ne csak a tetteket lásd, hanem az okokat, amik a tettek mögött rejtőznek. Sokan állítanak olyasmit, amit maguk sem hisznek. Hazudnak és félrevezetnek. Néha mások előtt teljesen máshogy viselkednek, mint egyébként. "

Ez egy nagy igazság, s úgy érzem, ez magára a regényre is vonatkozik. Az egész könyv különbözőképp mutatja meg magát. Van jó és rossz oldala is, viszont mindegyiket látnunk kell ahhoz, hogy teljes képet kapjunk róla. Ha csak a karakterek vagy a cselekmény alapján mondunk róla véleményt, akkor nem lesz a véleményünk teljes körű, jól megítélt.

Aláírom, az események nagyon lassan pörögnek. Az elején nincsenek nagy volumenű dolgok. Nincsenek benne hős, mindenre elszánt lovagok, vesztükbe rohanó kalandorok, varázspárbajt vívó mágusok. Ez a könyv nem a tettekről szól elsősorban, hanem az elméről. A szerző a logikai alapokra épített, s szemfüles csavarokat épített be a történetbe. Számomra kifejezetten kikapcsoló élmény volt. Olvastatta magát – hamar be is fejeztem. Tetszett, hogy az ész nagyobb szerepet kap, mint az erő.

Igazán különleges könyv. Nem az átlagos értelembe vett izgalom vár az olvasóra. Nem kapjuk meg a megszokott dolgokat, helyette valami újat mutat: mire képes az ész, ha jól használják. Hogyan lehet erős akarattal még a legrangosabb, legkeményebb emberekre is hatni, s miként lehetséges, hogy egy átlagos kisfiú megváltoztassa a saját sorsfonalát úgy, hogy nem veszti el a gyermeki énjét. Lassabb folyású, odafigyelést igénylő regény, mely téves elvárások nélkül nagyon szerethető. Engem meggyőzött. Felvezetésnek is kiváló, hiszen az igazi izgalmak majd csak ezután következnek. Úgy érzem, a folytatásban sokkal több lesz a cselekvés, mint a tanulási folyamat, s sokkal több kaland vár az ifjú Owenre és cserfes barátnőjére. 

Ha szereted a logikai olvasmányokat, s a komolyabban felépített világokat, akkor jó szívvel ajánlom olvasásra ezt a merőben újszerű fantasyt.

"Olvasás közben úgy érezte, mintha álomvilágba kerülne, ahová nem hallatszik be sem suttogás, sem kiáltozás."

"Az elválás és a kétségbeesés is elviselhető, ha legalább egy halvány reménysugár van, ami éltesse az embert."

"Íme, hát leírtam. Mert a cél, amelyet nem vetünk papírra, kósza óhaj marad csupán."

"– (…) Sokszor mások megítélése alapján cselekszünk. Nagyon erősnek kell lenni ahhoz, hogy az ember képes legyen ellenállni ennyi rosszakaratnak és ennyi ellenségeskedésnek."

"– Sokan azért nem érik el a céljukat, mert nem is kelnek útra soha. Örökké csak azon jár az eszük, hogy miért is nem sikerülhet, így hát meg sem próbálják."