J. L. Armentrout: Obszidián

Amikor – éppen az utolsó középiskolai évem előtt – Nyugat-Virginiába költöztünk, beletörődtem, hogy vastag tájszólású emberek, melléképületek, szakadozó internet és rengeteg unalom tölti majd ki a napjaimat. Amíg észre nem vettem magas, szexi, különös zöld szemű szomszédomat. Az ég kiderült.

Aztán a srác megszólalt.

Daemon dühítő. Beképzelt. Pofoznivaló. Nem bírjuk egymást. Egyáltalán. De aztán, amikor egy idegen rám támadt, és Daemon egyetlen intéssel szó szerint megfagyasztotta az időt – akkor valami történt. Valami váratlan.

A szédítő idegen a szomszédból megjelölt engem.

Jól hallottad. Idegen. Mint kiderült, Daemon és a húga egy egész galaxisra való ellenféllel néznek szembe, akik mind az ő képességeikre pályáznak, a nyom pedig, amit Daemon rajtam hagyott, olyan fényesen jelzi számukra az utat, mint Las Vegas főútja. Csak úgy úszhatom meg élve, ha Daemon közelében maradok, amíg elhalványul a nyom rajtam.

Mármint ha nem ölöm meg addig én magam…

Az Obszidiánt nem kell senkinek bemutatnom. Hatalmas hírnévre tett szert viszonylag rövid idő alatt, mint külföldön, mind nálunk. Csak a moly.hu felületén jelenleg 2636 csillagozás és 1232 szöveges értékelés van róla (az enyém lesz az 1233 (: ) és 1278-an tették a kedvencek közé. A számok magukért beszélnek. Ja, igen, és emellett még mindig 93%-on áll. Ez sem elhanyagolható tényező. Hát így már főleg felkeltette az érdeklődésemet, mi lehet benne, ami miatt mindenki szereti?

Lehet kicsit közutálat tárgya leszek, de kimondom, ami a szívem nyomja: kifejezetten nem tetszik a borító. Tudom, szinte mindenki oda van érte, olvadoznak a csajok kilométeres sorokban, ha meghallják a Pepe nevet, de... neeem, szerintem nagyon nem. Viszont maga a háttér és a színösszeállítás nagyon szuperre sikeredett. Imádom a borító hátsó oldalát!

A címmel nem igazán tudtam mit kezdeni. Számomra semleges, majdnem, hogy bosszantó, fáradt pillanataimban bizony megesett, hogy beletörött a nyelvem. A sorozat részeit sem tudtam sok ideig beazonosítani, hogy milyen sorrendbe következnek egymás után.

A fülszöveget nem olvastam el előre, ezt már a könyvmolyképző kiadónál megtanultam, hogy nem szabad, mert sokszor többet árulnak el benne, mint kellene, és akaratlanul is az előrevetítésekkel lelövik a poénokat, fordulatokat. Sokkal kiszámíthatóbbá válik a történet.

Magyarul először 2013-ban jelent meg, tehát immár négy éve. Az én figyelmemet sem kerülte el, de mint látjátok, annyira nem is vonzott. Aztán elkezdődött ez a Dameon őrület, s akkora hype lett körülötte, hogy még távolabb került tőlem a sorozat. Gondoltam ha majd lecseng, és nem csak ódákat tudnak róla zengeni a molyok, na, majd akkor fogom kézbe venni. Teltek a hónapok, majd egy év, kettő...három... s mivel még most is ugyanolyan rajongással tekintenek rá azok, akik már ismerik, úgy döntöttem tovább nem várok. Nehéz volt olvasás előtt kiüríteni a fejemet, hogy elvárások nélkül induljunk el a közös úton, de sikerült. Lássuk is, mennyire volt rögös:

Ahogy elkezdtem olvasni két dolgot vettem észre: lassan már nem látok, mert besötétedett, illetve, hogy a regény felén már túl is vagyok. Konkrétan észre sem vettem, hogy egy-másfél órája ugyanabban a kényelmetlen "csak öt percet" pózban gubbasztok. Az első ténymegállapításom itt meg is született: olvastatja magát, de úgy, ahogy még könyv nem olvastatta magát eddig. Hihetetlen mennyire elrepült az idő, pedig azt hittem ténylegesen maximum tíz perc telt el.

A következő gondolat rögvest meg is született róla a fejemben, ahogy egy pillanatra felnéztem belőle: olyan, mint Stephenie Meyer Twilight sorozatának nyitó része, csak épp nem szimpla fantasy, hanem sci-fi köntösbe bújtatva. De tényleg! Ha megnézzük a felépítést, az eseményeket, akkor nagyon brutális egyezést veszünk észre: a lány az unalmas kisvárosban; a menzás jelenetek; ahogy folyamatosan piszkálja a csőrét, hogy valami nincs rendben; ahogy furcsa dolgok történnek vele és körülötte; még egy kocsis jelent is, ami hasonló! Már csak tényleg arra vártam, mikor szembesíti Edward-ot, pardon: Daemont azzal ,hogy vámpír. Pipa! Mindezt nem hibának mondanám. Mert lehet, hogy borzasztóan, feltűnően sok a hasonlóság, mégsem vett el egy fikarcnyit sem az olvasási élményből. Ez egy modern Twilight lett.

Hopp, egy dolgot már most kihagytam, méghozzá az első pár sor hatását. Mert hát ez a könyv nem szép lassan kezd az olvasó kedvencévé válni, hanem rögvest az első lapokon elnyeri a szívét, mikor is megtudjuk, hogy Katy nem csak egy szimpla tinédzser a maga kis lökött gondjaival, hanem egy vérbeli könyvmoly, aki blogot is vezet már évek óta, s rendszeresen posztol is. Vannak visszatérő rovatai, s ugyanolyan mély szerelembe tud esni egy-egy olvasmánnyal, mint jó magam. Ügyes húzás, meg kell mondanom ügyes húzás volt az írónőtől, hisz melyikünk szívét nem nyerte el rögvest ezzel? S ha tovább olvassuk, kiderül, hogy Katy nem különleges külsőre sem: nem tűnik ki a tömegből, nem a sulis ranglétra tetején áll, de nem is számkivetett, hanem egy szimpla, mezei diák. Átlagos főszereplő jó hobbival? Kilóra megvett!

S ha még ez nem lenne elég, akkor az sem utólagos szempont, hogy nagyon jól megírt könyvről beszélünk. Az a fajta humor, ami jellemzi azt kell mondjam, hogy teljesen egyedi. Egyfajta keveréke ez a normál és ironikus humornak, melyet a hirtelen reakciók tesznek még erőteljesebbé. Emellett a fordítót is erős gratuláció illeti, hiszen nem könnyű olyan szöveget létrehozni, ami az író eredetiségét tartalmazza más nyelven is.

Bevallom, elsőnek kicsit kétkedve tekintettem azért erre a kötetre. Nem csak a hype miatt, hanem ez a sci-fis beütés miatt is. Ha megnézzük a kiadó kínálatát, egy kezünkön meg tudnánk számolni, hogy hány könyvet adtak ki ezen műfajban. Azok is jó könyvek lettek, például a Túl a végtelenen nekem kifejezetten tetszett, de ettől függetlenül nem éppen ez a fő, de még a mellékvonala sem. Mi jut rögvest eszünkbe, ha meghalljuk a földönkívüli szót? E.T. Pontosan. Na már most, ezzel azért nehéz eladni valamit a romantikától túlfűtött fiataloknak. A kedves írónő igencsak nagy fába vágta a fejszéjét, hiszen sok előítéletnek kellett ellentmondania, ami szimplán csak a könyv címkézésből fakad. Én azt mondom, állta a sarat, egyedi lett a története. Nekem nagyon tetszik ez az elképzelés, hogy mégis micsodák is ők. Tetszett, hogy olyan világot épített köréjük, ami kizárja a buktatókat, hiszen abból rengeteg lehetne, kezdve ott, hogy hogyan nem vette még őket senki észre, amikor nem éppen visszahúzódók. Minden kis repedés ki van küszöbölve. Zseniális. 

Egyetlen egy dolog miatt nem lett kedvenc: ez pedig a vége. Az ötlet nagyon jó, hiszen a sorozatot kellőképp meg tudja alapozni az eseményekkel, de a megvalósításba ott már beletörött a bicskája. Az utolsó egy fejezet, a levezetés az, ami ront az eddigi élményen. Kemény csajszi Katy, az biztos, de mintha ott egy pillanatra szélütést kapott volna. Nem azért, amit mond és tesz, hanem ahogy. Ezen lehetett volna még egy kicsit dolgozni. Sajnáltam nagyon, hogy tényleg az utolsó pár oldalon vetett ki a történet magából.

S jöjjön a mélyugrás. Az újabb kiadványok már tartalmaznak plusz fejezeteket, melyek Daemon szemszögéből mutatnak be egy-egy eseményt. Elsőnek megörültem neki, hogy beleláthatunk ennek a pimasz dögnek a fejébe, de nagyon lehangolt. Daemon sármja pont ebben "a bunkó vagyok, kicsit nem törődöm, de ha engedek az önfejűségemből, akkor egészen jófej tudok lenni" dologból áll. Na, hát egyáltalán nem ez zajlott le az írónő szerint a fejében. Biztos neki van igaza, hiszen ő alkotta meg a karaktert, de én nem gondoltam volna, hogy ennyire nyálas lesz. Jobban örültem volna, ha nem első pillantásra rajong már Katyért. Kellett volna egy fokozatos felépítés.

Bánom, hogy ennyit vártam ezzel a sorozattal. Azt még jobban, hogy nincs a polcomon. De ez változni fog. Nagyon várom a folytatást, ahogy időm engedi, már neki is fogok ugrani! Egyszerűen imádom az írónő stílusát! Teljesen levett a lábamról, s a kanapémhoz szegezett minden egyes sorával. A poénjain néha hangosan nevettem, volt, amit fel is olvastam páromnak - bár ő kevésbé értékelte úgy, hogy csak minimális betekintése volt a történetbe. S ezennel fejet hajtok a többség előtt: ez tényleg egy olyan könyv, ami megérdemli ezt a mennyiségű figyelmet. Megvan benne minden, ami egy kis kikapcsolódáshoz kell: egy jó alapgondolat, szerethető karakterek, egy kis csipetnyi romantika, valamennyi bonyodalom és rengeteg humor, ami megadja az íze javát. 

"Daemon számára az érkezésem volt a vég kezdete. Az apokalipszis. Kat-mageddon."

"– (…) Imádok olvasni, és élvezem, ha könyvekről beszélgethetek."

"– Mindig azt tapasztaltam, hogy a legszebb emberek, az igazán, kívül-belül szépek azok, akiknek valójában fogalmuk sincs a hatásukról. – A tekintete a szemembe mélyedt, egy pillanatig csak álltunk ott szoros közelségben. – Azok, akik közszemlére rakják a szépségüket, elfecsérelik. Az ő hatásuk elmúlik, a kinézetük csak egy kagylóhéj, semmi mást nem rejt, mint árnyakat és ürességet."

"– (…) normálisnak lenni néha olyan unalmas."

"Mindig is fel tudtam olvadni az olvasásban. A könyvek birodalma szükséges menedék volt a számomra, és boldogan ugrottam fejest a lapok közé."

Jandy Nelson: Neked ​adom a napot

A ​tizenhárom éves fiú-lány ikerpár, Noah és Jude hihetetlenül közel állnak egymáshoz. Különleges burkot húznak maguk köré színekből és szavakból, ahová nem engednek be semmit és senkit. Egy nap azonban a burok felhasad, és a családi tragédia úgy kipörgeti az ikreket megszokott világukból, akár egy tornádó.

Három esztendő múltán jóformán szóba sem állnak egymással. Az érzékeny lelkű Noah szerelmes barátságba keveredik a szomszéd sráccal, Jude pedig mesteréül választ egy goromba férfit, akinek több köze van a lány családjának széthullásához, mint hinné…

Az ikrek nem veszik észre, hogy mindketten csak a történet egyik felét ismerik, és vissza kéne találniuk egymáshoz, hogy esélyük nyíljon világuk újjáformálására.

Jandy Nelson világsikerű regénye döbbenetes művészi erővel szőtt mese, ami beszivárog a csontjainkba, akár a tűz melege egy didergető napon.

Húha, nem is vagyok benne biztos, hogy mióta porosodik ez a könyv a polcomon. Talán karácsony óta. Mintha valami olyasmi rémlene, hogy tavaly december végén szereztem be több moly ajánlására. Igen, azt is hiszem, tényleg így volt. Nos, azóta próbálta szegénykém nekem adni a Napot, de egyszerűen nem fogadtam el. Többször levettem a polcról, hogy na, majd most elkezdem! de mindig visszatettem anélkül, hogy kinyitottam volna. Mindig volt benne valami, ami miatt nem tudtam nekikezdeni. Ezt az érzést nem tudtam megfogni.

Úgy döntöttem, nem fogom tovább húzni. Ha nincs kedvem, akkor is ősszel elolvasom. Létrehoztam egy most már nem halogathatom listát és azon ez volt az első tétel. Szóval nekiugrottam. Lássuk, mi sült ki belőle...


... de még előtte hadd ejtsek pár szót a külcsínről. A borítóval sem tudok már dűlőre jutni. Néha, mikor ránézek, egyszerűen nem tudom róla elvonni a tekintetemet, annyira magával ragad. Egyszerű, de mégis van egyfajta kisugárzása, ami nem ereszt - ilyenkor vettem kézbe. Máskor pedig ha ránéztem, teljesen hidegen hagyott. De komolyan. Még sosem találkoztam olyan könyvvel, aminek a borítójára így reagáltam volna. Itt is szerintem már tükröződik, hogy mennyire egyedi olvasmányról beszélünk.

A cím is nagyon figyelemfelkeltő. A jó címválasztás ma már még fontosabbá vált, mint régebben, hiszen annyira sok könyv közül lehet választani! Kell valami, amivel kitűnik a többi közül, s kikiáltja a világ számára, hogy Engem válassz! Hát ő tényleg kiabál. Ki ne szeretné magának a Napot? S gondolkodóba is ejt, hogy vajon melyik napra gondol? Egyre az életéből, amit vele tölthetek? Vagy a bolygóra? Hogyan tehetné ezt meg? Mi lehet a metafora másik oldalán? Szerintem elég meggyőző.

Miután sikerült végre eljutnom odáig, hogy kinyissam a kötetet s nekiálljam olvasni... eltelt egy kis idő. De úgy érzem, ez a javamat szolgálta. Valahogy, tudat alatt képes voltam megállapítani, hogy nekem még ehhez a könyvhöz fel kell nőnöm, s úgy érzem pont most volt az a pont, amikor jönnie kellett. Most, hogy nyitok már a szépirodalom felé, sőt, egyre jobban hagyom magam mögött a YA kategóriát, most, hogy máshogy látom már az engem körülvevő világot, hisz rengeteg dolog van már a hátam mögött... pont most jött el az a pont, hogy értékelni tudjam ezt a könyvet, hiszen nagyon egyedi.

A történetet két szemszögből ismerjük meg: Jude és Noah fejébe is belelátunk. Ez kész szerencse, mert ami ebben a két emberben zajlik az nem mindennapi. Nagyon egyedi és különböző a gondolkozásmódjuk. Alapvetően a történet a bemutatásmódon kívül még több idősíkra vannak osztva, így a teljes eseménysor úgy tárul elénk, hogy ugrálunk a múlt és a jelen között.

Igaz, hogy az ikrek különböző személyiséggel rendelkeznek, de ettől független sok minden van bennük, ami közös is. Nem is kell nagy dolgokra gondolnunk. Pl mindketten művészek, még ha más módon is. Mindketten vágynak az anya figyelmére, és mindketten próbálnak megfelelni egy olyan képnek, ami nem biztos, hogy nem hazudtolja meg a saját személyiségüket.

S akkor nézzük külön is őket: Noah, az örök álmodozó, akinek szinte kirobban a fejéből a fantáziája. Nem tudom, nem hiszem, hogy létezni a valóságban is ilyen gyerek, mint ő, de ettől független egy nagyon jól megformált karakterről beszélünk. Mint ahogy a fülszöveg is említi, beleszeret a szomszéd srácba. Jómagam nem viseltetem semmilyen ellenérzéssel az egynemű szerelmek ellen, nem mondom rájuk, hogy ők mások, nem normális stb., de mégis ebben a témában még igen kevés művet olvastam. Egy párról tudok, hogy központi elem, de valahogy még nem kerültek a kezembe. Ezt kicsit bánom is, így most külön felüdülés volt, hogy Noah meleg. Ritkán mernek az írók ehhez a lépéshez nyúlni, mivel kisebb a befogadóközönség, mint egy átlagos romantikus történetnél, de mégis úgy érzem, hogy szükség van rá. 

Jude karaktere is egyedi, bár más módon. A tragédia után felvesz rengeteg olyan szokást, ami miatt teljesen hangyásnak tűnhet... még annak is, aki belelát a fejébe. Viszont lakozik benne valami több, ami felszínre akar törni, s ez adja a művészete alapját.

A borítón az szerepel, hogy "Egy különleges ikerpár elragadó története". Ez teljesen igaz. Nagyon sok mindenen kell keresztülmenniük, míg újra egymásra és magukra tudnak találni ebben a szétszórt világban, s ezt követheti végig az olvasó. Tanulhatunk tőlük: hiszen ha ők képesek voltak felülemelkedni a démonjaikon, akkor nekünk is képesnek kell rá lennünk a saját életünkben!

S jöjjön a feketeleves. Nagyon sokan rajonganak ezért a könyvért. Mikor elkezdtem olvasni, nem kevesebb, mint tíz szöveges visszajelzést kaptam rá rögvest. Foglalkoztatja a molyokat. Ezt meg is értem már, az olvasás után. De. S mindig van egy de... Valahogy én mást vártam, kicsit többre számítottam. Nem mondanám, hogy annyira egyszerű témákat boncolgatna, de mindezt annyira könnyed köntösben teszi meg, amivel feloldja a regény magját. Azt hittem teljes lendülettel bele fogom vetni magam és a befejezés után is még több napig, hétig magammal fogom hurcolni fejben. Ez nem valósult meg. Elolvastam, megértettem, átgondoltam és letettem. Nem kellett hozzá sok. Persze, valamilyen szinten megérintett, de a nagy beharangozások után többet vártam. Ugye mennyire nem jó, ha egy könyvet hypeolnak? Mennyire jobb, ha semmit sem tudunk róla, s úgy fedezzük fel.

Noah karaktere az elején nagyon nem volt szimpatikus. Hogy ennyire mocskos szájú legyen valaki... ha okkal, ha ok nélkül, de ezt akkor sem kellett volna így lapra vetni. Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de engem nagyon zavart. Ettől olyan olcsó könyvnek tűnik, veszít az értékéből.

Jude se volt sokkal jobb. A sok furcsasága miatt nagyon messze maradt tőlem. Ez a beszélgetünk a volt családtagok szellemével... Tudom, a végén ki is mondja, hogy ez kivetülés lehet, de attól független végigvezeti az egész könyvön. Nagyon nem tudtam emiatt megszeretni. Illetve a többi furcsasága miatt is. Egyedi karakter lett, az évszázad legbolondabbja, de egyszerűen ez már sok.
Igazából Oscar-ral sem tudtam zöld ágra vergődni. Értem én, hogy vannak problémái, de attól független én nem tudom elnézni a dolgait. Nem lehet mindent erre fogni. Én Jude helyében biztos nem bocsátottam volna meg egy csettintésre. 

S végül még egy dolog, ami saját hibámból fakad: jómagam nem vagyok művészlélek, így nagyon sok helyen nem tudtam átérezni ezt a lelkületet. Nekem egy pálcikaember is nagy gondot okoz. Emellett nem tudom értékelni az absztrakt művészetet, csak egy nagyon vékony rétegét. Számomra a letisztult, valós képek sokkal többet mondanak, mint egy elrugaszkodott paca. Sajnálom, én ilyen beállítottságú vagyok. Realista. Így nem tudtam magaménak érezni a gnú hátán vágtató szereplőket.

A Neked adom a Napot egy rendkívül egyedi történet, de nem hiszem, hogy mindenki számára ajánlott lenne. Ehhez kell egyfajta nyitottság, sőt... Több irányból is befogadónak kell lenni. Kell rendelkezni minimális művészi hajlammal, vagy legalábbis kíváncsisággal, különben nem lesz élvezhető. Viszont, ha ez megvan bennünk: megtaláltuk a számunkra ideális olvasmányt.
Jandy Nelson hatalmas tehetséggel van megáldva. A sorok szinte életre kelnek a szemünk előtt. Hagyjuk, hogy megelevenedjenek, s akkor mi is magunkénak tudhatjuk a Napot.

"Ha rátalálsz a lelki társadra, az olyan, mint olyan házba lépni, ahol már jártál – megismered a bútort, a képeket a falon, a könyveket a polcon, a fiókok tartalmát: szükség esetén sötétben is eltájékozódnál."

"Meg kell látnunk a csodákat ahhoz, hogy csodák létezhessenek."

"Ha anyu meghal, kialszik a nap. Pont."

"A szerelem teremt és rombol. Egyazon szívóssággal szerez örömöt és bánatot."

"Bólintottam, s valami hatalmas nagy és tündöklő egy szempillantás alatt porrá omlott bennem. Egész biztosan a lelkem."

"Az a fajta férfi, aki belép egy terembe, és körös-körül leomlanak a falak."

Thomas Cullinan: Csábítás

Javában dúl az amerikai polgárháború. Az északi hadsereg súlyos sebet kapott, fiatal tizedesére félholtan bukkannak rá a virginiai erdőben. A közeli iskolába, Miss Martha Farnsworth Leánynevelő Intézetébe viszik, ahol szinte azonnal szédíteni kezdi a három nőt és az öt tizenéves lányt, akik a kifinomult déli előkelőség eme előretolt bástyáján rekedtek. Szerelmet, félelmet, szánalmat, rajongást egyaránt kivált belőlük, és a szabadságvágytól vezérelve egymás ellen uszítja őket. De miután fény derül az ifjú és kevésbé ifjú hölgyek valódi énjére, a katonát baljós előérzet fogja el, és attól kezdve a kérdés így szól: Kit is szédítettek meg valójában?

A könyv megjelenésekor az egyik kolléganőm hívta fel rá a figyelmemet. Bevallom, én egyáltalán nem követem nyomon, mit adnak a külföldi, illetve a magyar mozikban, így fogalmam nem volt róla, hogy mennyire is ismert ez a könyv már most. Nekem csak egy szimpla kötetnek tűnt, egy a sok közül. Ahogy beszélgettünk róla, rájöttem, hogy nekem ezt mindenféleképpen el kell majd olvasnom, hiszen régebbi időkben játszódó történetről beszélünk, mellette pedig pszicho-thriller kategóriájú is. Mi ez, ha nem egy tökéletes kombináció, ami megalapozza az olvasó maximális kíváncsiságát?

A borítóval nem tudok napirendre térni. Igazából nincs vele semmi bajom, a filmből egy kivágott jelenet került rá. A filmes borítójú könyvek aranykorukat élik, könnyebben rájuk akadnak a potenciális olvasók is. Ezt teljesen megértem. Hanem: a cím elhelyezkedése. Ez a felfele írt szöveg számomra nagyon furcsa. Nem tudom eldönteni, hogy jó vagy rossz értelembe véve. Egyedi megoldás, nem sokszor találkozhatunk vele, illetve a helykihasználás szempontjából ez volt a legkézenfekvőbb, hiszen így nincs letakarva egyik karakterből sem egy nagyobb sáv, ugyanakkor kissé furcsa. Bár lehet, hogy maga a cím színe zavar. Ez a rózsaszín egyszerűen csak bájos, ami jól illik a kisasszonyokhoz, de a pszicho-thriller kategóriához már kevésbé. Itt már megszólaltak a vészcsengők a fejemben.

Kivételesen most nem szedném az értékelésemet két részre, hanem egyben vonultatnám fel a keltett benyomásokat. Ennek okául az szolgál, hogy olvasás közben folyamatosan változott a hozzáállásom, s szeretném számotokra ezt visszaadni, amennyire csak lehet, hogy Ti, leendő olvasók már a kellő nézettel kezdjetek neki ennek a kötetnek. Mert megérdemli a figyelmet, az biztos!

Mielőtt nekiálltam volna az olvasásnak, jól megforgattam a kezemben a könyvet. Szerintem azoknak, akik szintén így tesznek, rögvest szemet fog szúrni, hogy Stephen King írt hozzá ajánlást. Eddig úgy gondoltam, hogy ez már egy biztosítás afelől, hogy valami fantasztikusat tartok majd a kezemben, így hatalmas lelkesedéssel kezdtem el olvasni a könyvet... majd le is tettem körülbelül a tizedik oldal után, mert úgy éreztem, ki fog folyni a szemem. Talán egy betűmérettel, ha kisebb a szokásosnál, mégis számomra nagyon tömörnek hatott, hiszen a párbeszédek sem szakítják meg az oldalon található szövegmennyiséget, hiszen húzva van minden, mint a rétes. Kicsit gondolkodóba is estem, hogy mi legyen vele, mert tudom, hogy az én szemem nem képes ennek a befogadására, sajnos nem éppen tökéletesen működik. S ha egyszerre csak tíz oldalakat fogok tudni belőle olvasni, akkor oda lesz az egész élmény, illetve lesz vagy egy hónap, mire végzek vele. Ezért rövid gondolkodás után áttértem az ekönyv formátumra. 

Itt szeretném megragadni a lehetőséget, hogy köszönetet mondjak a kiadónak, amiért eljuttatták hozzám ezen változatban! Vétek lett volna erről a történetről a személyes problémám miatt lemaradni!

Szóval, miután ez is megoldódott belevetettem magam a történetbe. Az elején találkozunk Amelia-val, aki az erdőben megtalálja a sérült katonát és hazaviszi magával, hogy segítő kezet nyújthassanak neki. Ez így teljesen rendbe is van: vágjunk bele a "közepébe", hiszen a fülszöveg is megemlíti ezt a pontot. Ám a következő meglepetésre nem készültem fel. Olvastam és olvastam, s azt vettem észre, hogy a regény eleje végig ugyanaz az esemény - csak különböző szemszögekből. Most kapaszkodjatok meg: Cullinan a Csábítás című könyvét nem kevesebb, mint nyolc váltott szemszögből mutatja be nekünk! Igen, jól látod: nyolc! Hát én még ilyennel nem találkoztam! Az elején kicsit nehéz is volt megjegyezni, hogy akkor ki kicsoda, milyen jellegzetes tulajdonságai vannak és egyebek. A történet végére már azért képbe kerültem, kialakultak bennem a karakterek jellemképei, s mikor Mattie, a néger szolga összegzi a kisasszonyokat, teljes sikerélményem volt, mert magam sem mondhattam volna jobban. Itt is van az ominózus megjegyzés:

"– Az egyetlen, akinek bármi hasznát venném, a kis Amelia, de az meg úgy össze van törve, hogy nemigen bírna segíteni senkinek. Mer’ a Miss Amelia itten az egyetlen, aki bármire is használható. A Miss Emily, az csak parancsolgatni szeret, a Miss Marie, az egy kis pokolfajzat, a Miss Alice meg csak arra jó, hogy bámulja magát a tükörbe’, hogy nőtt-e az éccaka a mejje. Az meg, amelyik be van zárva a szobájába… <<Edwina>> Hát, arrul nem is tudom, mit mondhatna az ember. Nem jó az az égvilágon semmire, még magával se tud jót tenni. "

Jó, azért szegénykémnek elég sarkított a véleménye, hisz ő nem látott bele a lányok lelki világába, míg az olvasó igen, de ettől független röviden, tömören megadja az alapot. 

Szóval, mi láthattuk, mi zajlik le ezekben a kislányokban... ó, de még mennyire! Az elején nagyon nehéz volt megszokni, hogy ezek mindenről beszélnek, csak arról nem, amiről kéne! De komolyan! Az első körülbelül kétszáz oldalon semmi nem történik, mert az egymásról alkotott véleményeket ismerjük csak meg, hogy a katona felbukkanásakor milyen viszonyok uralkodtak a lányok között. Megtudunk sok információt, ami kialapítja a karakterképeket, de a maghoz igazából nem tesz hozzá. Az a szerencsétlen katona még mindig csak most érkezett meg a házba! Ez azért egy kicsit negatívan hatott rám. Kicsit meg is álltam gondolkodni. Hiszen ez egy új könyv, nem? De. Idén jelent meg először magyarul. Hoppá. Akkor vizsgáljuk csak meg, mikori is az eredeti kiadás? Na és itt esett le, hogy én balga, egy alapvető információt nem vettem figyelembe: ez a regény 1970-ben született meg, tehát ezért ennyire cifra és bőlére eresztett az egész! 

A nagy megvilágosodás után kicsit máshogy álltam hozzá: sokkal elnézőbb lettem, hiszen az akkori regényeket pont ez a fennköltség jellemezte. Ez csak a kategóriájának tökéletesen megfelelő könyv.

Szóval olvastam tovább, s úgy éreztem, lassan kezdenek itt beindulni a dolgok, hiszen ahogy a katona, nevezetesen Johhny magához tér sok minden megváltozik. Ez a figura nem semmi! Mindig tudja, mit kell mondani. Képes szinte mindenkit az ujja köré csavarni egy perc alatt. Rafkós a kisöreg, az tuti. Az elején még szimpatikus is volt, de ahogy láttam, hogy magának is ellentmondva bókol mindenkinek, csak hogy bebiztosítsa a helyét egy ideig, hát.... kezdtem elpártolni tőle. S milyen jól tettem! Én még egy ilyen kétszínű alakkal nem találkoztam! 

Rengeteg bonyodalmat okoz. Tényleg. Nem szeretnék ezekbe belemenni, hiszen akkor nem maradna a könyvben meglepetés.

Inkább térjünk vissza a regény alapjaihoz. A fejezetek hiába különböző személyek szemén keresztül lettek megírva, de van bennük egy közös pont: olyan érzés, mintha mindig valaki ülne velem szemben, és félig szabadkozva mesélné el, mi történt a közelmúltban. Ez megteremti az alaphangulatot, azt a baljós érzést, hogy érdemes kivárni, mi fog ebből kisülni. Érdemes volt?

Én azt mondom, hogy igen. Meg azt is, hogy talán nem. Megmagyarázom: a történet lezárása nekem nagyon tetszett. Az akkori lehetőségekhez mérten nagyon jól kitalálta az író azt a megoldást, ami ne hagy fölös kérdéseket a dolgokkal kapcsolatban. Kiaknázott minden támadási lehetőséget. Nem volt nagyon bonyolult, hatalmas csavar, de szerintem illett az előzményekhez és a karakterekhez. Ugyanakkor Stephen King írt rá ajánlót, amiben azt mondja, hogy ez egy pszicho-thriller. Én kerestem, tényleg kerestem, hol van ebben ez a kategória, de a kis mocsok olyan mélyen elbújt benne, hogy talán ott sem volt sosem. Ez egy történelmi dráma, némileg több feszültséggel, de hogy nem thriller az ziher. Jó, van benne egy kis halál, meg miegymás, de ettől még nem válik azzá. Ilyenkor azért elgondolkodom, hogy vajon valós az ajánló? Ha Kinget megkérdeznénk, hogy olvasta-e a könyvet, s úgy írt hozzá valamit, vajon mit válaszolna? Egyáltalán tud róla, hogy ezzel kezdték el reklámozni ezt a kötetet külföldön, majd nálunk is?

De ne szegje kedvünket, hogy a mai kategóriákba nem teljesen jól lett besorolva ez a régebbi olvasmány, mert rengeteg olyan témát boncolgat, ami sosem veszti el aktualitását, például a negatív diszkrimináció a társadalom bizonyos rétegeivel szemben. Ugyanakkor a régmúlt idők háborúit is visszahozza, s rengeteg érdekességet tudhatunk meg az akkori korról és szokásokról, ha kellőképp figyelünk. Nem tudom ,hogy vagytok vele, de én szeretem, mikor a regény nem csak egy kikapcsolódási pont, hanem szélesíti a látókörömet, illetve elgondolkoztat a szokásostól eltérő témákról is.

Szóval van itt nekünk egy könyvünk, amiről elég sok mindent összeszedtem, a benyomásaimra alapozva. Tényleg rengeteg érzést felvonultatott bennem, s örülök, hogy a kezdeti kételkedést képes volt átalakítani hatalmas kíváncsisággá. Számomra a Csábítás egy nagyon jó olvasmány volt. Lehet, hogy kicsit másra számítottam, s lehet, hogy emiatt voltak vele nézeteltéréseim, de csak elolvastam a jelenlegi időmhöz mérten nagyon hamar, mert nem nagyon tudtam letenni, miután felvettem a stílusát, s átlendültünk a kezdeti bemutatkozásokon. Én azt mondanám, hogy érdemes neki adni egy esélyt, mert a szépirodalom egy igen jeles példányáról beszélhetünk jelen esetben.

Főként azoknak ajánlanám, akik ki akarnak törni a megszokottból, a sok klisés romantikus történetből. Azoknak, akik szeretik a régebbi korokat, s nem zavarja őket, ha az író ujja kicsit megszalad az írógépen. Élvezetes regény a maga módján. S a végére feledtette velem a kezdeti nehézségeket. Úgy érzem, kiérdemelte az öt csillagot.

Nagyon szépen köszönöm az olvasási lehetőséget az Athenaeum Kiadónak! Igazán megtisztelő!

"Hát, mondtam magamban, úgy néz ki, elég sok baj van ebben a házban, amit nem is gyanítottunk."

"Belátja, hogy szükséges volt, alkalmazkodik az új helyzethez, és kihozza belőle, amit lehet. Mert ezt kell tennünk mindnyájunknak, életünk minden egyes napján."

"– Én nem vágyom rá, hogy valaha is a jövőbe lássak. Borzalmas lenne, ha az ember mindig biztosan tudná, mit hoz a holnap. Ha mindig tudnánk, hogy soha nem lesz jobb annál, amilyennek képzeljük."

"(…) a múltja elől nem menekülhet az ember, bármilyen gyorsan fut."

"A szégyen komoly fegyver ám, asszonyom! Több kárt tud tenni az ember lelkében, mint a háború a testben."

"(…) a legbarátságosabb arcok mögött is rengeteg gyűlölet lakozik, ahogy, gondolom, rengeteg szeretet is azokba’, akik nem mosolyognak sose."

"Sok mindennel így van az ember: előbb-utóbb szinte bármivel megtanul együtt élni."

Sienna Cole: Négyszáz nap szabadság

Elképzelted ​már, milyen lenne egyszerűen kilépni az életedből? 

Magad mögött hagyni mindent? 

Dena egy jó nevű londoni reklámügynökségnél dolgozik, és minden vágya, hogy fényes karriert fusson be a szakmájában. A barátja épp arra készül, hogy megkéri a kezét, Dena azonban hallani sem akar a házasságról. 

Jason a cég nőcsábásza, igazi életművész, akinek mindig lapul egy vicc a tarsolyában. A bohócjelmez mögött azonban régi sérelmek lappanganak. 

A hallgatag és megközelíthetetlen Patrick áll az ügynökség élén, és egy nap ő örökli az egész reklámbirodalmat. Házassága zátonyra fut, mikor megtudja, hogy a felesége megcsalja. 

Mindhármuk élete gyökeres fordulatot vesz, amikor egy ártatlannak induló hétvégi kiruccanás szenvedélyes afférba torkollik. A rendhagyó, titkos viszony felforgatja mindennapjaikat, melyek már egyikük számára sem ígérnek boldogságot. Úgy határoznak, belevágnak életük legnagyobb kalandjába, hogy megtalálják és megtapasztalják a mindannyiuk által áhított szabadságot. 

De vajon van-e létjogosultsága egy ilyen kapcsolatnak? Létezik-e korlátlan szabadság? És ha igen, hol kell keresni? Meg lehet-e szabadulni a múlt árnyaitól? 

Sienna Cole szenvedéllyel és drámával tűzdelt romantikus története ezekre a kérdésekre keresi a választ, miközben az utazás nemcsak lélegzetelállító tájakra kalauzol, de a lélek legmélyebb bugyraiba is elvezet.

Többször is elmentem ezen regény mellett. Apró pillantásokat kapott tőlem, ellopott pillanatokat, de semmi többet. Aztán azt vettem észre, hogy ezek a mozzanatok egyre gyakoribbak, úgy munka közben megesett, hogy pont mellette cövekeltem le és elbambultam rajta. Napról napra, mindig egy kicsivel jobban vonzott. Megigazítottam, hogyha szükséges volt, tettem még ki belőle, ha fogyott, de már csak dacból is: nem vettem kézbe, hogy jobban megvizsgáljam. Beférkőzött a bőröm alá, mígnem azon kaptam magam, hogy már meg is érkezett hozzám a saját példányom. Hát igen. Így kezdődött a mi kis kalandunk.

A könyv borítója nagyon kis kedves, könnyed hangulatot áraszt, ami szerintem egy kicsit félrevezető. Igaz, hogy a történet bohókásan indul, s sokszor megmosolyogtatja az olvasót, de a benne levő "démonok" miatt erőteljesebb sztorit kapunk, mint amit elsőre sejteni lehet. Ezzel természetesen nincsen semmi gond, hiszen inkább kapjak mélyebb tartalmat egy olyan könyvtől, amitől nem vártam volna, mit fordított helyzetben csalódjak a nagyreményű olvasmányban, mert belül üres, csak a címe volt hangzatos.

S akkor térjünk át a címre: Négyszáz nap szabadság. Ki nem álmodozott már róla, hogy mindent otthagyva, elmegy messze a mindennapok gondjaitól? Ugye? Mindenkinek a fejében megfordult már a gondolat. Így egyfajta mézesmadzagként hat a leendő olvasóra, hiszen egyfajta vágyát mutatja be a könyv. Válaszol a mi lenne, ha... kérdésre.

Sienna Cole nem lacafacázik, rögvest belecsap a lecsóba. A fülszövegben megemlítik, hogy a három főszereplőnk egy közös kiruccanás során egyfajta kapcsolatba kerülnek. Azt hinnénk, hogy ezen esemény előtt lesz valamiféle felvezető, de nincs: az első pár oldal alatt máris megtörténik az események kiváltó oka. No ez nem hiba, csak meglepődtem rajta. Hozzászoktam már, hogy mielőtt történik valami eget rengető dolog, megtudok rengeteg részletet a szereplőkről, hogy lássam, kik is ők, honnan jöttek. Esetleg jó pár unalmas háttérinformáció is előfordul, ami szintén csak a környezetet teremti meg, de a történethez nem ad hozzá semmit. Kifejezetten üdítően hatott végre egy ilyen történet: nincs semmiféle felesleges magyarázkodás: csak megyünk, tesszük, csináljuk és bumm. Majd utána jöhet a többi is.

S pont emiatt a kezdés miatt felállít a regény önmagával szemben egy nagyon magas elvárást. Az első rész annyira jól lett megírva, annyira az olvasók nyelvén szól, hogy utána nagyon fel kell kötnie az írónőnek azt a nevezetes nadrágot, hogy ne kezdjen zuhanórepülésbe a története azzal az indokkal, hogy a kezdeti státuszban már kiégett. Előzetesbe annyit elárulnék: próbálkozik tartani a színvonalat. Nem mondom, hogy a regény többi részét is annyira tágra nyílt szemekkel olvastam, mint az első száz oldalt, de tagadhatatlan, hogy nehéz volt kivenni a kezemből a továbbiakban is.

A Négyszáz nap szabadság alapja a poliamoria. Ezzel a ténnyel nem voltam tisztában, mielőtt nekikezdtem volna az olvasásnak, így igencsak meglepődtem. Azt hittem egy szerelmi háromszöget fogok kapni, amiket amúgy nem igazán szoktam kedvelni, de ehelyett egy sokkal mélyebb, a mai nézetek szerint még tabutémának számító dolgot helyezett az írónő a középpontba. Ez a regény nagyon jókor jött az életembe, hisz Szurovecz Kitti: A sokszívű könyvében már bemutatta ezt a fajta életvitelt, s ezen tapasztalatokkal felruházva sokkal befogadóbb voltam a jelen regénynél is. Nem tudom, hogy az írónő tudatosan választotta ezt a témát, vagy egy számára érdekes és egyedi elgondolást szeretett volna csak papírra vetni, de tény, hogy gyönyörűen vázolja a többszerelműek magas és mélypontjait, s nem utolsó sorban a kapcsolati szabályoknak is teljesen eleget tesz: a szereplők az elején letisztázták az alapokat, mely egy nagyon fontos momentum. Mindenesetre nem mondja ki egyszer sem, hogy a szereplők milyen beállítottságúak, hogy az életükben tartósan jelen van-e ez a fajta hozzáállás, vagy inkább monogám típusok, akik jelen pillanatban kicsit többre vágytak, mint eddig. Az előző kijelentésen azért pontosítanék: Patrickról tudjuk, hogy milyen síkon mozog, hisz neki ott volt nagyon hosszú ideig Monique. 

Szóval örülök, hogy ez a téma mára a könyvekben is megjelent, hisz eddig semmit nem lehetett hallani róla, most meg kettő friss megjelenés központi eleme is. S végre egy olyan tabunak számító dolgot tárnak az olvasó elé a kedves szerzők, amelyek nem számítanak bűncselekménynek, mint például a testvérszerelem. Mert valljuk be... a tabu témákkal foglalkozó könyvek mindig érdekesebbek, mostanában elég felkapottak is, de van egy határ, amit nem szabad átlépni. Sem az életben, sem a lapokon.

Visszakanyarodva a könyvhöz - elnézést, hogy elkalandoztam - meg kell állapítani, hogy egy újabb magyar remekműhöz van szerencsénk. Sienna Cole rendkívül tehetséges, akitől a továbbiakban is szeretnék mindenféleképpen olvasni majd. A fogalmazás módjára nincsenek kifejezések. Egyszerre választékos, magasztos, de nem mellőzi a poént sem, így nem esik át a ló túloldalára, s nem ad egy szórakoztató könyvnek túlságosan idegen hangnemet. Már a prológussal megvett kilóra. Olyan gondolatokat jelenít meg, amiken az átlag embert is foglalkoztatja, s ezen filozofikus tartalom ad egyfajta mélyebb jelentést is a könyvnek, amit magunkkal tudunk cipelni a továbbiakban is. 

A karakterábrázolása kitűnő: képes volt három teljesen eltérő személyiséget megteremteni, s úgy végigvezetni őket a rögös útjukon, hogy egy mondat sem hangzott el a szájukból, amikre azt lehetne mondani, hogy na, ez nem illik hozzá. Mivel három különböző egyéniségről beszélünk, így fontos volt, hogy megalapozta közöttük az összhangot is úgy, hogy az alapvető tulajdonságaikból nem vett el. Nehéz erről beszélni. Ezt olvasni kell, s akkor meg lehet érteni, pontosan mire is gondolok.

Több helyen láttam, hogy Patrick gondolatait túlságosan magasztosnak találják az olvasók, s emiatt úgy érzik, kilóg a történetből. Én nem így vélekedem róla: szerintem őt pont ezt teszi azzá, aki. A zenész, aki teljesen máshogy éli meg a helyzeteket, mint a többi ember. Az érzékeny lélek, akinek sokkal mélyebb gondolkodásmódja van, mint bárki másnak. Szerintem így volt jó, ahogy volt.

Mivel a történet nem a nagy csavarokra épül, hanem egy központi téma köré, mégpedig, hogy lehetséges-e hosszútávon fent tartani egy olyan kapcsolatot, amiben hárman vannak, ezért úgy gondolom mindenből a megfelelő mennyiséget kaptuk. Nem volt szükség több drámára benne, vagy még elvetemültebb jelentekre, mert azzal átlépett volna az írónő egy határt, ami csak rontott volna a regény minőségén. Örülök, hogy ezt nem tette meg.

S ha már a központi témánál tartunk: úgy érzem, hogy ez a kapcsolat bizony alapjáraton működőképes is lehet, hiszen a kiindulópontkor nagyon szépen lefektették a szabályokat. Egyetlen kis hiba csúszott a számításba: minden poliamor kapcsolatban szükség van egy alfa párra is. Ez a két személy az, aki az alapot alkotja, s a béta tagok hozzájuk csatlakoznak be. A hierarchia nagyon fontos. De ez már csak szimplán a történet továbbgondolása. Rengeteg rugót megmozgatott az agyamban. Úgy éreztem, hogy a karakterek hús-vér emberek. Néha emlékeztetnem kellett magamat, hogy nem oldhatom meg a problémáikat, hiszen csak a lapokon léteznek.

Két apróság volt viszont, ami rontott az olvasás élményén. Az első ezek közül még a mű legelején fordult elő: az alapvető felállás az, hogy Patrick a másik két szereplő főnöke, s pont emiatt nem tudok szó nélkül elmenni a köztük zajló beszélgetés mellett, míg munkaviszonyban álltak egymással. Akármilyen jó kapcsolatot ápolok a főnökömmel, megadok neki egy alaptiszteletet. Jason ezt sosem tette meg. Márpedig így nem lehet hosszútávon együtt dolgozni. Nagyon zavart, ahogy az irodában, illetve a hétvége folyamán Patrick-kal kommunikált. Értem, hogy az ő karaktere a bohókás, szexis pasas, de ez nem mentség a stílusára. 

A másik pedig a leírások. Kicsit úgy éreztem magam, mintha egy útikönyvet olvasnék. Ha visszatekintek a könyvre, akkor be kell vallanom, nagyon kevés ilyen rész van benne, viszont azok tömények. Ha egy nem mindennapi trióról olvasok, higgyétek el, egyáltalán nem érdekel az adott ország nevezetessége.... Ezeknél a részeknél leginkább a jó, okés, szép, meg minden, de mostmár haladjunk, és térjünk a tárgyra érzés munkálkodott bennem.

Amint már említettem, az első száz oldal olyan elvárásokat támaszt a regénnyel szemben, hogy azt igen nehéz megugrani, így amíg újra be nem indulnak az események éreztem egyfajta zuhanást. Lehet, hogy ez pont az úti leírásokkal függ össze, mert pont a kettő egyszerre volt jelen a történetben, de sajnos ez kicsit elvett a kedvemből. A végére újra feltornázza magát, de a kiindulópontot sosem éri el újra. Amit kicsit sajnáltam.

Az utóbbi idők legjobb döntése volt Sienna Cole könyvét elolvasni. Éppen egy olvasási válság felé haladtam gőzerővel, mikor kirántott a gödörből. Az érdekes témaválasztás már megalapozza a jó viszonyt a regénnyel, de a választékos fogalmazásmód meg is tartja az olvasót. Ha több időm lett volna, akkor egy ültőhelyben befaltam volna az egész regényt. Kifejezetten nagy hatással volt rám, ami az utóbbi időkben nem nagyon volt jellemző. 

Újdonságra vágysz? Szokatlan felállásra? Csodás helyekre? Megnyerő karakterekre? Akkor ezt a könyvet pont Neked írták! 

Nagyon szépen köszönöm a recenziós példányt az Álomgyár kiadónak! 

"– Ha tudnád, mennyire utállak… 

– Ha tudnád, hogy ez mennyire felizgat…"

"Nem érdekes, hol vagyunk, mekkora utat tettünk meg, hány vízesést, dómot, múzeumot és szobrot láttunk. Még csak az sem érdekes, hogy hány új dolgot próbáltunk ki, és milyen élményeket szereztünk. Csak az érdekes, hogy mivé váltunk közben."

"A korlátlanság felelősséggel jár. Ha nem tudsz elszámolni önmagaddal, az azt jelzi, hogy rossz irányba haladsz."

"– Azt az életet éled, amit álmodtál magadnak?"

"Így van ez velünk, emberekkel is: váratlanul, kiszámíthatatlanul egyszer csak találkozunk valakivel, aki olyan erős hatást gyakorol ránk, hogy irányt váltunk miatta, összekapaszkodunk vele, és együtt megyünk tovább valami megnevezhetetlen közös cél felé."

"Van abban valami különleges és borzongató, mikor reggel álmos szemmel szélesre tárod a teraszajtót, és az első, amit megpillantasz, az Eiffel-torony tekintélyt parancsoló építménye."