J. K. Rowling-John Tiffany-Jack Thorne: Harry ​Potter és az elátkozott gyermek

Tizenkilenc ​évvel a roxforti csata után…

Harry Potter élete sosem volt könnyű – és most sem az, amikor a Mágiaügyi Minisztérium túlhajszolt dolgozójaként, férjként és három iskoláskorú gyermek apjaként kell helytállnia. Miközben Harry a múlttal viaskodik, kisebbik fiának, Albusnak is meg kell küzdenie a reá nehezedő családi örökséggel. A múlt és a jelen vészjósló összeolvadása azzal a ténnyel szembesíti apát és fiát, hogy a sötétség néha egészen váratlan helyekről támad.

A Harry Potter és az elátkozott gyermek, J.K. Rowling, John Tiffany és Jack Thorne új műve, a nyolcadik Harry Potter-történet, egyszersmind az első, amit színpadon hivatalosan bemutattak. Színpadra írta: Jack Thorne.

Ez a könyv, amely a színházi próbák szövegkönyvének különleges kiadása, lehetővé teszi, hogy azok is nyomon követhessék Harry Potternek, valamint családjának és barátainak sorsát, akik nem látták a darabot. Az ősbemutatóra 2016. július 30-án a londoni West Enden került sor.

Ezer éve, hogy a Harry Potter sorozat "nyolcadik" részét piacra dobták. A kötetszámot pedig azért raktam macskakörmök közé, mert nem vagyok hajalndó elismerni, hogy az lenne. Számomra a Harry Potter sorozat mindig is hét részes lesz, melyekhez tartoznak különböző kiegészítő kötetek is.S mivel teljesen más stílusban, más céllal íródott, így végképp nem érhet fel az eredeti sorozathoz. Bevallom, ez a nyolcadik rész kifejezés már a kezdetek kezdetén hagyott bennem némi ellenérzést.

 Egy kedves barátnőmtől meg is kaptam, még abban az évben, s úgy terveztem, hogy majd újra végigolvasom a teljes sorozatot, s aztán, mintegy diadalmas lezárásként elolvasom ezt a furcsa könyvet. Azóta telt, múlt az idő, s én alig haladtam az eredeti célommal, ezért egy este gondoltam egyet és lekaptam a polcról. Nem várok tovább. Érdekelt, mit tudtak még kihozni egy lezárt történetből.

Régen volt már, mikor egy könyv értékelését szédszedtem pro és kontra érvekre. Sokkal jobban szeretem, mikor egyik gondolatból a másikba ugorhatok, s egyfajta hálót fonhatok a történet köré, függetlenül attól, milyen jellegű jelzőt aggatok rá. Ám ez a könyv egyszerűen kívánja, hogy külön vizsgáljam meg a két szempont alapján, mert engem is két részre szakított. Egyfelől imádtam, másrészről utáltam. Szóval nézzük csak, mi volt az, ami miatt pozitív érzések keletkeztek bennem.

Elsősorban visszahozta azt az érzést, mely csak egy Harry Potter kaland olvasása közben tölt el. Egyfajta, könnyed mágikus érzés lesz rajtam úrrá, amelyhez foghatót más könyv esetében nem tapasztaltam még. Vannak sorozatok, amiket mérföldekkel jobban szeretek, de ennek mindig is egyedi íze lesz. Ha felütöm, mindig visszaugrok a múltba, mikor lopva, a pad alatt olvastam, az iskolában és otthon is. Ilyenkor csak a legfontosabb házi feladatok készültek el, s telefonnal megvilágítva, paplan alatt is folytattam, ha már édesapám is szólt, hogy le kellene feküdni. Ezt a könnyed, gyerekkori motívumot minden idézet visszahozza, néha még érzem az asztalomon álló gyertya fahéjas illatát is.

Fejjel előre vetettem magam, pont úgy, ahogy Harry merül el a merengőben. Bevallom, engem egyáltalán nem zavart a szövegkönyves forma. Nagyon hamar megszoktam, s a filmből ismert karakterek öregített változatát képzeltem magam elé. Hallottam a hangjukat a fejemben, amikor megszólaltak, s láttam, ahogy a változó díszlet előtt mozognak. Nem, alapvetően nem zavart. Újfajta élményt adott, hiszen sosem hittem volna, hogy ez is lehet szinte teljes értékű. Kevesebb a kapott információ, de mégis elegendő, hogy az alapokat jól átadja.

J. K. Rowling, kezdetben egy más témát próbált megragadni, mint eddig. A világmegmentés mellett sokkal nagyobb szerepet kapott a különböző egyéniségek fejlődése, s az ebből létrejövő konfliktusok kezelése. Harry és kisebbik fia, Albus teljesen más jellemmel bírnak. Míg Harry örök reflektorfényben ragyog, s a tetteit a mai napig emlegetik, addig Albus sokkal inkább középszerű. S ez akaratlanul is hatással van rájuk. Albus mióta az eszét tudja, szorong, hogy sosem fog felérni az apja nagyságához, Harry pedig képtelen megérteni, mi zajlik a fiában. S ez, a kettejük között feszülő ellentét eltaszítja őket egymástól. Falat emelnek, amit próbálnak lebontani, ám sosem a jó módszert alkalmazzák. Szükség volt egy grandiózus, rajtuk túlmutató eseményre ahhoz, hogy felismerjék, mit rejt a másik, s képesek legyenek elfogadni, hogy ők, bár külön úton járnak, mégis hasonlítanak egymásra, csak nem a klasszikus értelembe véve. Helyén van a szívük.

Rowling nem lenne Rowling, ha nem fektetne nagy hangsúlyt a barátság szerepére. Azért szerettem mindig is ajánlani a megfelelő korosztálynak a Harry Potter univerzumot, mert sokat tanulhatnak belőle arról, hogyan alakítsanak ki a társaikkal kapcsolatot, milyen alapvető felállások vannak. Megmutatja, hogy szerezzünk barátokat, majd tartsuk meg őket egy életen át. A gyerekkori barátságok mindig fontosak. Életünk során lehet, messze kallódunk, de ha vannak barátaink, mindig visszatérhetünk az alapkőhöz, aminek hatására újrakezdhetünk mindent. A barát támogat, segít, megnevettet. Fontos, hogy mindenkinek legyen igaz barátja, még ha ez a lehető legfurcsább variánsokban mutatkozik meg. Albus hamar összebarátkozik Scourpius-szal, akinek az ereiben Malfoy-vér csörgedezik.

A történet valamilyen szinten megidézte az előző részek varázsát. Nem csak a helyszín és a szereplők hozták vissza a régi érzést, hanem a megszokott események, s a csavaros megoldások is. Tetszett, ahogy a végén megoldották a kialakult helyzetet. Jó volt látni, hogy a megszokott csapat újra bevetésen van, s kiegészülnek még pár varázslóval. Szinte éreztem, ahogy dübörög újra a Főnix rendje.

S most jönne az árnyoldal. Minden éremnek két oldala van, s ez igaz a könyvekre is. Sosem volt még olyan olvasmányom, mely ennyire határozottan kiegyenlítette a mérleg két tálcáját. Teljes szintbe hozta magát az általa gerjesztett pozitív és negatív érzés.

Az első gondom, a már említett nyolcadik rész címke volt. Nem tartom annak, soha nem is fogom, s nem csak a már említett indok miatt. Rowling ezt nem egyedül alkotta, ellenben a sorozat régebbi elemeivel. Emellett ennek a formája meg sem közelíti az elvárt szintet. Elfogadtam a szövegkönyvet, s átéltem a történetet így is, de ettől függetlenül ezt egy kétségbeesett segélykiáltásnak érzem. Lecsengett a sorozat, s hiába fogy továbbra is kitartóan, az eladott mennyiségek már meg sem közelítik a kezdeti értékeket. A rajongók nyavalyognak, hogy legyen még, új, jobb, több, bármi, csak kaphassanak még a világból. Ezért Rowling fogta többed magát, s megpróbálta újra visszahozni a sorozat régi fényét. Nem szépítek: lehúzott róla még egy bőrt. Még csak annyira sem erőltette meg magát, hogy regényes formába öntse. S ez nagyon szomorú. Talán kifogyott belőle is a varázslat, ami táplálta a sorozatot?

A könyv története elvileg egy generációval később zajlik. Harry már majdnem negyvenéves, mikor a fő események megtörténnek, mégsem érződik rajta a változás. Ugyanígy Hermione is. Ahogy parádéznak a Mágiaügyi Minisztériumban, úgy éreztem, mintha „Vidd be a gyereked a munkahelyre!” nap lenne. Megragadtak ugyanazon a szinten, ahol a hetedik rész végén voltak. Sokat megélt gyerekek, de gyerekek. Természetesen a legvégén kaptunk egy minimális jellemfejlődést, de akkor is tartom magam ahhoz, hogy nem volt megfelelő a kiindulópont.

Ronban hatalmasat csalódtam. Egyszerűen nevetséges, hogy ő lett a mindig viccelődő, viccboltot üzemeltető felnőtt. Ron ikerbátyjai voltak a zsenik ezen a téren, ő nem érhet a nyomukba. Mindig is enyhe cinizmussal tekintett ezekre a dolgokra. Miért kellett kizsigerelni az igazi Ront? Nem azt mondom, hogy ő maga nem szerette a vicceket sosem, hanem azt, hogy egy másfajta módon viszonyult hozzá. Ezt a tulajdonságát illett volna megtartani.

Ezeket még azért az ember el tudja fogadni, fejet hajt előtte, nem von le sokat az olvasási élményből, ám a továbbiakat már kevésbé tudtam tolerálni.

Rossz ezt kimondani, de szerintem J. K. Rowling kezd kiégni. Sokat jelent számára ez a sorozat, amit teljes mértékben megértek, sőt, felfogni sem tudom, mennyi mindent kapott tőle, ám úgy néz ki, kezd kifogyni az ötletekből. Remélem nem csak nekem tűnt fel, hogy Albus pontosan abban a korban találkozik az időnyerővel, mint Harry. Semmilyen új eszköz nem jelenik meg, csak épp modernebb kivitelek léteznek. A további részekből ismert helyszínek és személyek bukkannak fel, amivel engem szintén nem nyert meg. Olyan, mintha Albus megpróbálná újrajárni azt az ösvényt, amit az apja taposott ki. Ez valamilyen szinten nagyon szép gesztus, az első pár összecsengő eseménynél még én is boldogan tekintettem rájuk, de egy idő után sok lett. Ha ezek mellett adott volna valami újat is, akkor azt mondom oké. De így nem. Voldemort már csak hab volt a tortán. Annyira, de annyira kár, hogy megint visszatértünk hozzá!

Pontosítok: a történetben a csavarok nem mind másolatok voltak, mert történtek elég meglepő fordulatok is, de úgy érzem, Rowling ezzel megint átesett a ló túloldalára. Kétségbeesett kiáltásokat hallottam, amik az én fülembe nem Harry nevét suttogták elnyújtva, hanem azt, hogy Ne felejts el! Nagyon nehezemre esik nem leírni azt a fordulatot, ami ennyire kicsapta nálam a biztosítékot, de addig, míg meg tudom állni, haladnék a következő pontra. Ha olvassátok a könyvet, eszetekbe fogok jutni, mikor kiderül. Tudni fogjátok, mire gondolok.

A legnagyobb gondom pedig az volt a könyvvel, amit egyszerűen nem tudok megbocsátani, hogy a végjátszmában két hatalmas hiba is van. A szövegkönyv érdekessége, hogy le van írva az is, a szereplők merre fordulnak, milyen arckifejezéssel néznek. Többször is visszaolvastam, sőt, még páromnak is megmutattam, hogy biztos ott van-e, amire én gondolok, s bizony ott van: két hatalmas szarvashiba, egymás után! Nincs jobb ötletem annál, mi fordulhatott meg az írótrió fejében. Talán túl sok Avengers filmet néztek és összekeverték Thor visszatérő pörölyét a varázsvilágban használatos pálcákkal. Igen, talán ez az indok arra, hogy a tulajdonostól messze levő pálca hirtelen a gazdi kezében terem, illetve, hogy egy másik, ami eltört és egy másik síkon maradt hirtelen a delikvens kezében van. Nem, nem volt másik pálca a közelben, nem tudták valakiét csak úgy felkapni. Nem, nyújtani sem nyújtott nekik segítő pálcát. Most mondhatnám, hogy ez színtiszta varázslat, de nem lenne túl ironikus?

Pontosan annyira szerettem, mint amennyire utáltam. Sokakkal ellentétben nekem bejött a szövegkönyves megoldás is, noha ezáltal egy utolsó kétségbeesett kiáltást hallok. Tetszett a történet nosztalgikus hangulata addig, míg nem vitték túlzásba. Aztán jöttek a teljesen elrugaszkodott fordulatok, amik nevetségessé tették az eddig gondosan felépített világot. Bántott, hogy a lényegi témákat, amik újat mutattak volna, leamortizálták, helyette a jól bevált dolgokhoz nyúltak, mint a lányvécé, időnyerő, Voldemort. Legalább a halottakat hagytuk volna pihenni. A végén volt egy nagyon szép jelenet, de ez már nem kárpótolt az előtte kapott szituációkért.

Tudtam, hogy egy megosztó könyvet fogok olvasni, de arra nem számítottam, hogy nem csak az olvasói tömeget, hanem önmagamat is megosztja. Sosem volt még könyv, amivel ennyire élesen éreztem volna két szélsőséges érzést.

Nem tudom teljes szívvel ajánlani. Gyenge próbálkozás volt az alvó tűz felszítására, ami szinte kár volt, ám így legalább még nem aludt ki. Kíváncsi vagyok, meddig fog még parázslani...

"Néha az életért halállal kell fizetni."

"Dumbledore: Harry, ebben a zavaros, érzelmekkel teli világban nem létezik tökéletes megoldás. A tökéletességig nem érhet fel az ember, és nem érhet fel a mágia sem. A boldogság ragyogó perceiben mindig ott van az a csepp méreg, az hogy tudjuk: vissza fog térni a fájdalom. Légy őszinte azokkal, akiket szeretsz, mutasd meg a fájdalmad. Szenvedni épp annyira emberi dolog, mint levegőt venni."

"A Roxfortba vágytam attól a perctől fogva, hogy először hallottam róla."

"DRACO: (…) Úgy gondolom, van az életben egy pont, amikor el kell döntened, hogy milyen ember akarsz lenni. És amikor elérsz arra a pontra, akkor szükséged van egy szülőre, vagy egy barátra. Ha pedig addigra elidegenedtél a szülődtől, és nincs barátod… akkor nagyon egyedül vagy. Egyedül lenni pedig szörnyű dolog."

"Szenvedni épp annyira emberi dolog,mint levegőt venni."

Kiadó: Animus Kiadó

Megjelenés ideje: 2016 október 15.

Terjedelem: 312 oldal

A könyv az alábbi helyeken vásárolható meg:

LIBRI

BOOKLINE

Extra Bejegyzés | Sienna Cole: Reményszimfónia

Az Álomgyár kiadó munkásságát mindig nagy figyelemmel követem, ugyanis több, ottani, magyar szerző is a kedvenceim közé tartozik Sienna Cole-ra már az első megjelent művénél, mely a Négyszáz nap szabadság címet viseli, felfigyeltem. Nagy bátorságra vallott, hogy még remegő hangján egy ilyen bonyolult, komplex témát szólaltat meg. Olvasás közben többször is féltem, hogy félre fog sikerülni, de nagy pozitív lökettel tettem le a könyvet. Született író, aki intelligenciájával azonnal levett a lábamról.

Második könyve, a Lefelé a folyón kapcsán új stílusban próbálta ki magát, mely szintén nem okozott csalódást. Messze felülmúlta az elsőt, s még ma is elrévedek egy pillanatra, ha eszembe jut.

Ezek után türelmetlenül vártam a harmadik regényének a megjelenését, mely a Reményszimfónia nevet viseli. Október elején fog elérkezni a magyar olvasóközönséghez, tehát már megkezdődhet a visszaszámlálás. Pont a napokban gondolkoztam el újra rajta, s generáltam magamban egyre nagyobb kíváncsiságot az irányába. Ekkor írt rám, személyesen Sienna Cole, hogy szeretné, ha én is erősíteném az előolvasók táborát az új könyve kapcsán. Hatalmas megtiszteltetésnek éreztem, hogy immár a második kötetet olvashatom el, megjelenés előtt, az ő tollából. Úgy érzem, igazi elismerés ez a munkám részére, s örülök, hogy újra kölcsönös együttműködést tudunk felmutatni.

Sokan kérdeztétek már, hogyan is működik az előolvasási lehetőség, ezért most pár mondatban megosztanám veletek a saját tapasztalatomat. Véleményem szerint az előolvasás mindig kiváltság, nem a blogolással jár. Előolvasásra mindig csak pár embernek van lehetősége, s viszonylag kevés kiadó, kevés művénél van rá lehetőség. Leggyakrabban ilyenkor maga a kiadóban dolgozó, bloggerekkel is foglalkozó alkalmazott válogatja ki a könyvhöz leginkább illeszkedő alanyokat. A másik eset, mikor a szerző maga válogathatja meg, kiket érjen ez a megtiszteltetés. A továbbiak kiadónként változnak. Az Álomgyár esetében nyomdában készítenek megadott számú, általában három, maximálisán négy példányt a megjelenő könyvből. Ez a tiszta szöveget tartalmazza, borító, gerincfelirat és fülszöveg nélkül. Egy úgy mondott nyers verziót juttat el a kiválasztottakhoz, akik megadott időn belül vállalták, hogy elolvassák és véleményezik az adott könyvet. Sienna Cole újdonsága hétfőn érkezett meg hozzám, s este már el is kezdtem olvasni. Mondanom sem kell, nem kellett sok idő, hogy a külvilágot kizárva faljam a sorokat.

De miről is szól Sienna Cole új kötete, a Reményszimfónia? Először tekintsük meg a fülszöveget:

Zene ​és szerelem Bécs szívében 

Patrick Byrne, a nagyreményű zongorista-zeneszerző sötét múltja elől menekülve Bécsben próbál új életet kezdeni. Egyetlen dolog hajtja: hogy befejezze és színpadra állítsa élete fő művét, ám eközben nemcsak a lehetetlen feltételekkel, de saját démonaival is meg kell küzdenie. 

Carla Kimmel tehetős üzletember férjével érkezik Bécsbe. Egy művészeti alapítvány vezetőjeként felajánlja Patricknek a támogatását, de cserébe ő is kér valamit: zongoraleckéket szeretne venni a zseniális művésztől. 

Közös munkájuk során nemcsak Patrick küzdelmei állítanak eléjük akadályokat, de Carla rég eltemetett titkai is felszínre kerülnek. Vajon a zene képes rá, hogy begyógyítsa a sebeket? Van-e remény két összetört szív számára, hogy újra megtalálják a boldogságot? 

Remélem mindenkinek ismerősen cseng Patrick Byrne neve. Mikor először megláttam, majd kiugrottam a bőrömből. A Négyszáz nap szabadság című könyv kedvence volt számomra. Igaz, hogy érdekes a stílusa és egyedi a gondolkodásmódja, de nagyon közel éreztem őt magamhoz. Mióta elolvastam a könyvet, azóta gondolkodtam azon, hogy vajon hogyan folytatódna a története. Aggódtam érte. Komolyan. Sosem gondoltam volna, hogy egy könyves, csak lapokon létező férfi iránt hosszútávon aggodalmat fogok érezni. S most, hogy felszínre tört, olyan megkönnyebbülés vett erőt rajtam, amire nincs jó szó. 

Tehát mi az, amit azonnal levonhatunk követekeztetésképp?

A Reményszimfónia szorosan kapcsolódik a szerző első művéhez, mely a Négyszáz nap szabadság címet viseli. Megismerhetjük Patrick további történetét, láthatjuk, mi történt vele a későbbiekben. 

Tehát akkor sorozat?

Nem, nem sorozat. A Reményszimfónia teljesen különálló regényként is megállja a helyét. Nincsenek benne agresszív visszautalások, mégis kellőképp érthető, miként vált azzá, aki.

Akkor nem baj, ha ezzel kezdem?

Bajnak nem mondanám, ám mégis mindenkinek azt ajánlanám, hogy először a Négyszáz nap szabadságot vegye kézbe, mégpedig azért, hogy a teljes érzéspalettát át tudjátok érezni. Patrick a múltja nélkül csak egy átlagon felüli művésznek tűnik, akinek voltak és vannak is nehézségei. De ha úgy olvassuk, hogy ismerjük az előzményt is, akkor még azoknak is a szívéig fog hatolni, akik alapvetően nem kedvelték. Lehullik a sármja, s meglátjuk, milyen sötétség lakozik a lelkében. De higgyétek el, ebben a pasiban még ez is vonzó!

Tudjátok, akármennyire is megtisztelő, hogy a szerző engem választott ki a bloggerek tengeréből előolvasónak, attól még reális szemmel tekintek előre. A teljes esélyt megadom a könyvnek, ám vannak vele szemben erős elvárásaim. Sienna Cole neve számomra egyenlő az igényes regénnyel. Az eddigiek túl sokat adtak. A Lefelé a folyón egy külön mestermunka. Megismételhetetlen, pazar alkotás. Pontosan ezért lesz nehéz dolga a Reményszimfóniának. Nem várom el tőle, hogy felülmúlja a kedvenc alkotásomat, ám van egy szint, amit megkövetelek tőle is. Igényes fogalmazás, egyedi megközelítések, intelligenciát sugárzó gondolatok. Ezt várom el tőle. Majd meglátjuk, miként teljesít. Bizakodón állok hozzá, de ha nem hozná az elvárt szintet, azt is el fogom nektek mondani. Csak őszintén. Ahogy szoktam. 

Elkezdtem már olvasni, majdnem a felénél járok, s meg kell mondanom, nagyon ígéretes könyv. Pontosan ezért merem ajánlani, már most azoknak, akik szeretik a zene és a romantika találkozását, de fontos számukra a pszichológiai tényező is.

Néhány gondolat a könyvből:

"A bécsi Razumovszkij-szalonban valódi csoda történt." 

(első mondat)

"-  Mondja, hogy lehet valaki, aki ennyire ért a lélek nyelvéhez, mégis olyan lelketlen?"

"- Most jobban érzi magát, hogy egy napra megkönnyítette a vénember vegetálását?

- Igen - sziszegte Carla. - Ha mindenki így tenne, sokkal élhetőbb lenne a világunk."

"(…) az emberek sokkal bonyolultabban működnek annál, mint ami a felszínen látszik."

"- Olyan, mintha egyedül állna szemben az egész világgal, mintha meg akarná mutatni, hogy képes egyedül is elérni a céljait. De nincs szüksége erre. Nem csökkenti az eredmény értékét, ha másokkal is megosztja az oda vezető utat."

"(...) hosszú, kimerítő küzdelem után talán végre győzött. De mi lesz a jutalma?"

S még egy kis kedvcsinálónak hoztam a számotokra pár részletet a könyvből.

""– Sokat gondolkoztam rajta, hogy mi történt a múltkor, aminek a hatására talán megcsillant valami a mélyben.

– Semmi átütő – lombozta le a férfi. – Mindössze annyi, hogy pár másodperc erejéig megfeledkezett önmagáról, de amint ezt tudatosította magában, azonnal vissza is tért.

– Hogyan lehetne megismételni?

– El kéne felejtenie, hogy maga Carla Kimmel, és Rahmanyinov Elégiájává kéne válnia. De nem csak egy másodpercre, hanem az első hangtól az utolsóig. Magának kell rájönnie, hogy a múltkor mi segített az átalakulásban.

– Azt hiszem, az, hogy nagyon feldühített… – mosolyodott el a nő.

– Ezen ne múljék. Ennél sokkal keményebb is lehetek, ha akarja.

– Ó, nem. – Carla megrázta a fejét. – A békés megoldások híve vagyok.""

"Patrick a csengő fülsértő hangjára ébredt, majd ahogy visszatért belé az élet, hallotta az egyre türelmetlenebb kopogást és a mobiljának csörgését is. Valaki nagyon szeretett volna bejutni hozzá. Előhalászta a készüléket az asztal alól: harminchárom nem fogadott hívás várta Fabiantól. Feltápászkodott, majd az ajtóhoz vonszolta magát.

– Mi a franc van veled? – ordított rá köszönés helyett a felbőszült menedzsere, amikor végre meglátta. Patrick kelletlenül beengedte, majd hátat fordított, és se szó, se beszéd, visszament a nappaliba. Borzalmasan festett, de a legkisebb érdeklődést sem mutatta aziránt, hogy megpróbálja rendbe szedni magát. A haja összevissza meredezett, az arcára egészségtelen, szürke hamut vont a kimerültség, a szemei pedig sötét árkukba süppedtek. Még mindig azt a ruhát viselte, amiben hajnalban ájultan összeesett. Az ing kigombolódott és felcsúszott a hasán, így jól láthatóvá vált, milyen reménytelenül alultáplált. Fabian észrevette az üres üvegeket és a kábítószer nyomát is a dohányzóasztalon.

– A kurva életbe, Patrick – csóválta a fejét. – Komolyan félek, hogy egyszer a hullaszállítók után érek ide.

A férfi megvonta a vállát. Most, hogy magához tért és kissé kitisztult a szervezete, megérezte, hogy a gyomra kétségbeesetten görcsölve és égve könyörög a táplálékért. Erősen szédült, úgyhogy visszarogyott a kanapéra, és még arra sem maradt ereje, hogy tiltakozzon Fabian gondoskodása ellen. Ez általában azt jelezte, hogy komoly a baj, hiszen Patrick sosem tűrte, ha valaki megpróbált atyáskodni felette, és megmondani, mi tenne jót neki.

Fabian a konyhába ment, és feltépte a hűtőt, valami étel után kutatva, de az teljesen üres volt, leszámítva egy ránézésre hónapok óta ott rohadó tortaszeletet, amit valószínűleg valaki szánalomból tukmált rá. Undorodva kidobta a süteményt, majd körülnézett a spájzban. Talált egy zacskó háztartási kekszet, azt gyorsan kibontotta, és tűzoltás gyanánt néhány darabot megetetett Patrickkel.

– Fel tudsz öltözni? Elviszlek ebédelni.

– Nem érek rá – utasította el a férfi. – Dolgoznom kell.

– A francokat! Enned kell. Így nem indulhatunk el holnap Grazba.

Patrick kifejezéstelen tekintettel meredt rá.

– Koncerted lesz. Ugye emlékszel? – fújtatott Fabian.

– Ja, igen. Persze.

– Fogalmad sincs az egészről, mi?"

"Carla a dolgozószobájában feküdt a kinyitható kanapén és a hangfelvételt hallgatta. Patrick az egyik alkalommal megengedte neki, hogy rögzítse, ahogy eljátssza az Elégiát. Ez a verzió talán még az elsőnél is drámaibbra sikerült. A nő úgy érezte, mintha darabokra hasadna a szíve, ahogy végigömlött rajta a dallam. Az utolsó hangok úgy gördültek lefelé a zongorán, mintha hatalmas sziklák hullanának rá és temetnék maguk alá. A végpont nem hozta el a feloldozást: a fájdalom nem csitult, inkább egy utolsó kétségbeesett kiáltásba torzult. A legzseniálisabb talán az utolsó két tiszta, hangzat nélküli, erőteljes b hang volt, ami olyannak tűnt, mint két hosszú, hegyes szög, amivel végleg lezárják a koporsó fedelét.

– Az elégia gyászdal, a fájdalomról mesélő zenei költemény – magyarázta neki Patrick. – Ez már ad némi iránymutatást, de a dolgot jobb a lélek szintjén megközelíteni. A szerzeménynek is saját lelke van, és magában is van olyan energiahalmaz, ami ezzel az érzésvilággal jól rezonál. Akkor lesz átütő az előadás, ha ezt a kettőt összhangba tudja hozni. Ha a mű mondanivalója egybeesik a saját hiteles forrásból táplálkozó mondanivalójával. Mit jelent ez egy ilyen fájdalmas alkotás esetében?

Carla csak átszellemülten hallgatta, nem vágott közbe, így végül Patrick adta meg a választ a saját kérdésére.

– Leegyszerűsítve a dolgot: bele kell döglenie, és akkor én is meg mindenki a nézőtéren bele fog dögleni."

Ha szeretnéd előrendelni, nagy kedvezményekkel, akkor a köveetkező felületen teheted meg:

ÁLOMGYÁR

LIBRI

BOOKLINE

LÍRA

Ha szeretnél a szerzőről többet megtudni, akkor kattints a következő linkre:

SIENNA COLE - HIVATALOS SZERZŐI OLDALA

Ha pedig szeretnél exkluzív részleteket, háttértitkokat a könyvekről, itt a te helyed

SIENNA COLA - A KULISSZÁK MÖGÖTT

Szeretnél résztvenni a hivatalos könyvbemutatón? Itt minden részletet megtalálsz róla:

Tripla premier: Ludányi Bettina & Baráth Viktória & Sienna Cole

SIENNA COLE: REMÉNYSZIMFÓNIA

MEGJELENTETI: ÁLOMGYÁR KIADÓ
OLDALSZÁM: 400 OLDAL

MEGJELENIK: 2018. 10. 02.

Kevin Hearne: Tricked - Átverve

Atticus O’Sullivan, az utolsó druida nem maradt volna életben a kelta ravaszság nélkül kétezer évig. Így amikor a bosszúálló norvég istenek végezni akarnak vele, a még ravaszabb navahó isten, Prérifarkas segítségével elhiteti velük, hogy sikerült megölniük, felaprították az arizonai sivatag kellős közepén.

De a trükkös Prérifarkas nem osztogatja ingyen a segítségét. Mire kettőt pislogna, Atticus vérszomjas, sivatagi alakváltókkal találja magát szemközt, amiket a navahók bőrcserélőknek hívnak. Amikor a druida már azt hiszi, hogy kézben tartja a dolgokat, csúnyán elárulja valaki, akiről soha nem hitte volna. Atticus elhatározza, hogy ha ezt túléli, soha többet nem hagyja magát átverni. Milyen szép utolsó szavak!


A Vasdruida krónikái sorozat még mindig közel áll a szívemhez. Ez az egyik olyan kivétel, melyből egymás után képes vagyok több részt is, viszonylag rövid időn belül elolvasni. A harmadik részt júliusban vettem kézbe, így körülbelül egy hónapja találkoztam utoljára Atticusszal és Oberonnal. Akkor voltak kéréseim az író felé, s kezemet összetéve szurkoltam, hogy ebben a részben teljesüljenek. Jelentem, sikerült! Kevin Hearne végre ráébredt, mire is kéne nagyobb hangsúlyt fektetni, s igaz, hogy négy részt kellett rá várni, de végre megvilágosodott.

A Vasdruida krónikái a Könyvmolyképző Kiadó gondozásában jelenik meg hazánkban. Eddig négy rész lett lefordítva, s ha minden a tervek szerint alakul, akkor jövőre érkezhet az ötödik kötet. Sajnos nem tartozik a legnépszerűbb sorozatok közé, pedig a férfi olvasók is imádnák, ha esélyt adnának neki. Ha lehetőségem nyílik, mindig ódákat zengek a sorozatról, hátha még több emberhez eljutna. Ezért is olvastam el ilyen hamar a negyedik részt, illetve azért, mert három olvasni szerető barátommal karöltve egyszerre vetettük bele magunkat a coloradói vidék rejtélyes világába.

Kevin Hearne különleges tehetséggel van megáldva a regény kezdéseket illetően. Mindig valamilyen abszurd képpel indít, amit muszáj megmagyaráznia az olvasónak, mert magától nem találna rá a kellő összefüggésekre. S míg ezt az utat végigjárja, könnyesre röhögi magát. Jelen esetben éppen Atticus megölésére tett kísérletet láthatunk négy viharisten előadásában. A komikum tragédiába fullad, s az első sorból nézve az előadás elég sikeresnek tűnik. Igen, jól értettétek. Atticust felkaszabolta néhány villámhajigáló fószer. Vagy mégsem? Ahogy a fülszövegből kiderült, Atticusnak el kell játszania a saját halálát, hogy megszabaduljon attól a kolonctól, amit nemrégiben Asgardban vett magára. Elég sok isten berágott rá, amiért kedvére tombolt az otthonukban, s olyan dolgokat cselekedett, ami megbocsáthatatlan, ha nem egyenesen a lehetetlennel veszekszik. Atticus felborította a világ rendjét azzal, hogy a nornákat is kivégezte, hogy a többiről már ne is beszéljünk. Ez a kiindulófázis, s ilyenkor jogosan felmerül a kérdés: ha már ilyen erős bonyodalmakkal indítunk, mi vár még ránk? Nos, ez egy jogos gondolat. A Tricked című könyv bővelkedik az akcióban. Az eddig megszokott mennyiséget szorozzátok meg kettővel, s akkor közelítőleg jó értéket kaptok. Nézzük is, miben merül ez ki.

Számomra a legfontosabb tényező, hogy végre megkaptuk imádott Oberonunkat, és végre a tanítvány is szóhoz jutott. Az előző kötetekben erős elnyomás alatt voltak, indokolatlanul ültették őket kispadra, amit nagyon bántam, de most mindketten visszatértek, s Oberon szellemesebb, mint valaha. Az egész könyvet áthatja a replikái által nyújtott humor. Végtelenül élveztem minden mentális csatát, amit Atticusszal vívott. Tökkelröttyentő már csak hab volt a tortán, főleg, mivel az elmélete igen is helyt álló. nagyon hiányzott már ez a borzas nagy kutya, s tényleg hatalmas boldogsággal töltött el, hogy végre újra láthatjuk. Ez már egy olyan előnyt adott a könyvnek a sorozat többi részével szemben, amit igen nehéz lenne túlmúlni. 

Annak is örültem, hogy Granuaile is szóhoz jutott, s végre megkezdődött valamilyen szinten a kiképzése. Ha így folytatták volna tovább is, akkor nem csak 12 évig tartott volna, mire szerencsétlen lányból druida lesz. Számomra kifejezetten üdítő, hogy nem csak külső szemmel nézve ígéretes lány, hanem okos és gyorsan meglátja az összefüggéseket. Képes arra, hogy a megfelelő kérdést tegye fel, s vészhelyzetben sem blokkol le. Végre egy olyan női karakter, akire méltán lehet felnézni, még ha csak tanítvány, akkor is.

Kevin Hearne Asgard után a coloradói sivatagba vezetett minket, ahol az ott élő őslakosok kerültek előtérbe. Mióta az első részben feltűnt Prérifarkas, s többször is visszaköszönt, azóta számítottam rá, hogy lesz egy rész, amiben nagyobb szerepet fog játszani. Gondoltam, hogy túlzásokba nem fogunk esni, hiszen mindig is a csalafintaságáról volt híres, s hogy mindenkit átejt a palánkon. A számításom bejött, aktív mellékszereplőként volt jelen. Amikor szükséges volt, megjelent, de többnyire szemlélődőként nézte a körülötte kialakuló bonyodalmakat. Márpedig ebből elég sok volt.

Atticusnak ebben a részben a bőrcserélőkkel gyűlik meg a baja. Kezdtem attól tartani, hogy felvettünk egy sémát: valami gond elől menekülve egy másikba fut. Megismerjük a gonoszt, majd elteszi láb alól és szinte mindenki boldog. Ez a felállás már kezdett kissé unalmassá válni, épp ezért örültem, hogy most egyedi lényekről beszéltünk, nem olyanokról, akikkel már találkozott volna. A tudása sem volt kielégítő erről a csoportról. Apróságok, de ezek a finom különbségek pontosan elegendőnek bizonyultak ahhoz, hogy ne érezzem úgy, megint ugyanazt a kört futjuk. Bár lehet Oberon jelenléte zökkentett ki igazán a mókuskerékből. 

Visszatérve a bőrcserélőkhöz még egy gondolat erejéig... tehát Atticusnak komoly gondjai akadnak, s természetesen ha ez nem lenne elég, még egyéb lények is vadásznak rá, vagy legalábbis keresik a társaságát. Itt már nem elég az eddig használt jelige: "Küzdj és próbálj meg nem meghalni", hanem bejön az észjáték is, ugyanis ezek a bőrcserélők többet tudnak, mint Atticus. 

Az indiánok nem álltak közel hozzám, ám sosem tudatosan löktem el őket. Sem gyerekkoromban, sem felnőttként nem olvastam róluk történeteket, beértem azzal, amit régen a tévében láttam, bár nem hiszem, hogy erős alapot tudnék építeni Yakari, a bátor kis indián által tanultakra. Mégis, most róluk olvasva egyáltalán nem éreztem idegennek a témát. Véleményem szerint az író tudatosan gondolt arra, hogy ez a szituáció annyira speciális, hogy az olvasóközönség nagy részét nem fogja kellőképp lekötni, ezért csak nyomokban mesélt a kultúráról és inkább próbálta csak azokat a pontokat érinteni, amik a történethez szervesen hozzáépültek. Azért valljuk be: a norvég istenek után az indiánok olyanok, mint nutellás palacsinta után a paradicsomleves. Jó, de fordítva finomabb lenne.

S hogy a történetről mit gondolok? Azt, hogy kellő csavart tartalmazott és maximálisan le tudott kötni. Fejjel előre vesztem bele az általa mutatott világba, s éreztem a Nap melegét az arcomon és a forró homokot a talpam alatt. A legtöbb esetben meg sem próbáltam előrelátni, szimplán élveztem a történet adta kalandokat. A humor pedig most is fontos tényezője az eseményeknek. A legkétségbeesettebb helyzetben is képes volt az író kifigurázni a cselekményt, így nem csak a figyelmet tartotta fent, de az olvasó sem esett kétségbe, egyfajta transzba került. Volt rá példa, hogy csendben olvasgattam a fotelemben, miközben a párom az öccsével diskurált. Éppen egy jó kis vita kellős közepén tartottak, mikor én - szerintük indokolatlanul - felnevettem. Még bocsánatot is kértem, hogy megszakítottam a beszélgetésüket, de azért felolvastam nekik az aktuális részletet, ők is tudjanak derülni egyet. 

A Vasdruida krónikái még mindig egy tipikusan pasis regény. Rengeteg benne a szexista megjegyzés, a káromkodás, s a mindenféle szépítés nélküli vérengzős események. Néhány már túlment az elfogadható határon, s inkább a gyomorforgató jelzővel illetném, ám ez számomra egy cseppet sem vont le az élvezeti értékből. Megacéloztam a gyomrom, s törtem előre. Szerintem ennek a könyvnek az egyik zsenialitási alappillérje pontosan ebben rejlik: nem szépít, nem könnyít. Mindent az arcunkba, telibe, izomból. Akinek van gyomra hozzá és kellőképp nyitott a férfiagyra, az nő létére is pontosan ugyanúgy fogja élvezni, mint egy hímnemű.

 

Minden elképzelésemet felülmúlta. Igazi felüdülés volt olvasni Atticus újabb kalandját, főleg, mert ez eltért az eddigiektől. Megváltoztak az arányok, többet kaptunk a Fantasztikus trióból, s kevesebbet a lényegtelen, kimondhatatlan nevű karakterekből. Továbbra sincs túlragozva, de nem is érződik kifejtetlennek. Mindenre pontosan annyi karakter van szánva, amennyit megkövetel, s amennyit kényelmesen elbír. A Vasdruida krónikái továbbra is a kedvenc sorozataim egyike, s ez nem is fog változni az elkövetkezendő időben. Fordulatokban gazdag, leírhatatlanul humoros történet, ami mindig tartogat valami mást, valami újat a számunkra.  

Csak ajánlani tudom minden vérbeli fantasy rajongónak. Mire vártok? Vegyétek kézbe és éljétek át ti is egy szertelen, bolondos, vén druida mindennapjait hűséges társa oldalán.

"(…) mások döntéseiért nem lehetünk felelősek, és a saját döntéseinket is felesleges megbánni, ha egyszer már megléptük őket. A múlttal csak egyet lehet tenni: magunk mögött kell hagyni."

"– Először is vennünk kell egy csomó szöget. 

– Mennyi az a csomó? 

– Hát… 

Granuaile mentett meg azzal, hogy fitogtatni kezdte a határozatlan számok terén szerzett ismereteit. 

– Kicsivel kevesebb a kurva soknál, és több a rahedlinél. 

– Köszönöm, sokat segítettél! – mondtam."

"Frank Herbert azt mondta, a félelem a gondolatok gyilkosa. Frank Herbert bölcs ember volt."

"Új kezdet nem jöhet létre anélkül, hogy ne áldoznánk fel azt is, amit gyönyörűnek, ártatlannak és dicséretre méltónak tartunk."

Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó

Megjelenés ideje: 2016 december 2.

Terjedelem: 344 oldal

A könyv az alábbi helyeken vásárolható meg:

LIBRI

BOOKLINE
KÖNYVMOLYKÉPZŐ MÁRKABOLT
LÍRA

Minka Kent: A leskelődő

Egy kép ezer hazug szóval is felér.

Amikor Autumn Carpenter az interneten véletlenül rátalál egy család profi ljára, megfordul vele a világ. A képeken szereplő egyik gyerek ugyanis a saját, örökbe adott kislánya.

Egyre megszállottabban követi a befogadó családot: gyönyörű emberek, szép ház, irigylésre méltó élet. Amikor egyik pillanatról a másikra törlődik a profi l, Autumn bébiszitternek jelentkezik, hogy a lánya közelében maradhasson.

Ekkor szembesül vele, hogy semmi sem az, aminek látszik. És hogy néha a legszebb embereknek vannak a legbűnösebb titkaik.

Minka Kent amerikai írónő bemutatkozó pszichológiai thrillere a tavalyi év egyik nagy könyvpiaci sikere, amely most a magyar olvasókat is kész elvarázsolni váratlan fordulataival és elképesztő végkifejletével. A filmjogokat szinte azonnal megvette a Universal Studios.

Minka Kent neve hazánkban elég ismeretlenül cseng. A leskelődő az első regénye, mely a mi nyelvünkre is lefordításra került, noha már több könyve is megjelent az évek folyamán. Krimi, pszichothriller írónak vallja magát, ezen irányban alkot. A magyar borító hátulján az szerepel, hogy külföldön nagy sikernek örvend A leskelődő, s a filmes jogait is azonnal megvették. Ez azért felcsigázza az ember fantáziáját, s segít dönteni az adott könyv sorsa fölött. Nekem is ez adta meg a végső lökést, bár főként a téma miatt döntöttem úgy, hogy elolvasom.

Mindenesetre felnéztem a goodreads.com oldalra, hogy mégis, hogyan látják az olvasók. Jelenleg 3,97 pontot kapott az ötből az összes értékelés alapján, ami igazán jónak mondható. Tényleg sokan rajonganak érte. Ezzel a tudattal álltam neki olvasni. Reméltem, hogy én is új kedvencet avathatok. Szerintetek sikerült?

Az internethasználat már teljesen beépült az életünkbe. A gyerekeink már úgy nőnek fel, hogy pici koruktól kezdve, veleszületett tehetséggel bánnak a különböző (okos)eszközökkel. Míg nekem még volt negyedikben informatika órám, amit úgy kezdtünk, hogyan kell bekapcsolni a gépet, mi az a start menü, addigra őnekik már az első szavuk a facebook. Lehetne órákig beszélgetni erről a témáról. Ki lehetne vesézni, hogy milyen pozitív és negatív hatása van a társadalom ezen formájú átalakulásának, de ez a bejegyzés most nem erről szól. Mégis, meg kellett említenem, még ha érintőlegesen is, mivel A leskelődő című könyvben a fülszöveg és a borítóleírások alapján nagy szerepet kap, s bizony, nálam ez szintén egy döntő pont volt. Nagyon szeretek olyan történeteket olvasni, amiben reális keretek között hívják fel az olvasó figyelmét arra, hogy az internet alapvetően nem egy biztonságos hely, s hogy mennyi minden megtudható bárkiről, akár öt perc alatt is. Úgy éreztem, mivel az előzetes információk alapján elég lényeges ez a regényben, így bővebb tájékoztatást is fogunk kapni egy függő szemszögéből. Legnagyobb sajnálatomra nem így történt. Mindössze pár oldal alatt megtaláljuk, majd el is engedjük a facebook világát, mert Daphne inaktívvá teszi a fiókját. Ezt nagy csalódásként éltem meg, mert így nem kaptam meg az általam oly nagyon várt elemeket. Persze, érintjük, hiszen Autumn rengeteg információt szerez az örökbe adott lányról, de nem derülnek ki olyan lényeges pontok, mint például: ha szülés után elvették tőle a babát, s nem tudta a nevét az örökbefogadónak, akkor hogyan talált rá a kislányra? Vagy a kapott információkra építve mennyire ismerte meg a családot? Utóbbi kérdésre több lényeges információ is elhangzik a történet előrehaladtával, de mégis, kevésnek éreztem. Azt hittem, hogy ebben a könyvben erősebben előtérbe kerül majd, mennyire figyelni kell az online világban tett aktivitásunkra, mert kiváló alapot biztosít a betörőknek, pszichopatáknak. De túlléptem ezen, hiszen nem egy téves elképzelésem fogja elrontani a teljes élményt.

Ezen túljutva nagy figyelmet szenteltem a részleteknek. Autumn számomra nagyon érdekes karakter volt. Teljes megdöbbenésként ért, mennyire képes egy ember szabályozni a saját életét, s elgondolkodtam, mégis mennyire válhat valaki manipulatívvá, s vajon milyen áron. Autumn maga a megtévesztés mestere. Az ő esetében az már csak olaj a tűzre, hogy egy anya fejével gondolkodik, aki bármit megtenne a gyermekéért. Ő feláldozza a jelenét, a jövőjét, környezetét, sőt még önmagát is. Elnyomja a saját értékrendjét, jelleméből fakadó reakciókat, hogy a lehető legjobb alakítást nyújtson. Sosem hittem volna, hogy erre bárki képes lenne, de ahogy Minka Kent leírta, úgy mégis el tudom képzelni. Brilliáns! Autumn karakterében a szerző nagyon erősen érinti az anyai védőösztönök jelenlétét. Minden szülőben kódolva van, hogy utódját védje és oltalmazza, még azokban is, akik valamilyen okból kifolyólag elszakadnak. Elképesztő mennyire csodálatos és egyben félelmetes ez az ösztön, s jelen esetben a megszállottság megérthető. Elképzelni sem tudom, hogy hasonló helyzetben én hogyan reagálnék. Fogalmam sincs, mit tennék, ha egyszer megtalálnám a sosem ismert lányomat, s a közelébe is lehetnék. Nem tudom, de nem is szeretném megtapasztalni.

Autumn érdekes, de a lánya még rajta is túltesz. A kis Grace jellemében érdekes szálak is fellelhetőek. Egyik pillanatban olyan, mint mindenki más, egy aranyos kislány, utána pedig átkapcsol és furcsa dolgokat cselekszik. Ha nem tudnám, hogy thrillerről lenne szó, valószínűleg nem éreznék így. Gyerekkori csínynek tudnám be az apró, bosszantásra kitalált cselekedeteit. Így viszont, hogy ismertem a kategóriát, többet láttam bele. Bánt, hogy nem derült ki a végén, vajon tényleg van-e valamilyen pszichotikus rendellenessége, vagy csak szimplán egy konokabb gyerkőc, de még ennél is jobban bántam, hogy kevés szerephez jut. Úgy gondoltam, hogy ez a kötet igazából anyáról és lányáról fog szólni, hogyan találnak egymásra, de nagyot tévedtem. A könyv igazi főszereplője Daphne. Még Autumn sem mondható teljes központi karakternek, mert az események alakulásában inkább indikátorként volt jelen, semmint irányítóként. 

Daphneban az az érdekes, hogy egyáltalán nem érdekes. Egy tipikus háziasszony, akinek majdnem minden lépése kiszámítható. Amint helyére kerül a kirakósnak egy-egy darabja, egyértelmű következtetéseket vonhatunk le. Ám ettől független nagyon élveztem az ő szemszögéből írt eseményeket, mert hiába tudtam, mit fog tenni, kíváncsi voltam, meddig bírja folytatni a játékait, s mikor fogja fel a helyzetének a komolyságát, illetve hogyan fogja kezelni a következményeket. S be kell vallanom, meg is lepett. Nem mondanám, hogy követendő példa lenne, ám mégis vannak olyan jellemvonásai, amik becsülendők. Ilyen a kitartó küzdelem, az erős jellem és akaraterő, ám emellett okos is, mert tudja, hol van az a pont, mikor el kell engedni a problémákat és a megoldásra kell törekedni, még akkor is, ha így többen sérülnek. Daphne tiszteletet váltott ki belőlem. 

A fülszöveg mély titkokat említ, így minimum egy szociopata szülőre vagy mentális problémával küzdő karakterre számítottam, ám ezen szempontból nézve sem lett igazam. A cselekmények a hétköznapi problémákból lettek kiragadva. Feltűnnek klisésebb elemek is, melyek egyenértékűen húzzák maguk után a tömegszerű megoldást is, mégis azt kell mondjam, hogy élveztem az olvasását. Nem kellett annyit gondolkodni rajta, mint amire számítottam, de mégis sikerült kikapcsolnia, s mikor elengedtem az általam elképzelt tényezőket, s csak engedtem magam sodródni az árral kellemes meglepetések értek. 

A leskelődőt nem sorolnám az erős thrillerek közé. Úgy tartom, hogy egy hulla, vagy egy furcsán viselkedő személytől még egy könyv sem vált thrillerré. A megoldása túl egyszerű volt, inkább az odáig vezető úton van a nagyobb hangsúly, ám az sem kiemelkedő. Minka Kent elképzelése nagyon jó volt, de a megvalósítás már kevésbé. A fülszöveg másra helyezi a hangsúlyt, mint ami, így nehéz maximálisan kiélvezni. Ám ha elengedjük a kategóriai besorolást és az általa gerjesztett igényeinket, máris egy roppant szórakoztató, érdekfeszítő egyszerű olvasmányt kapunk, ami tökéletesen eloszlatja a fejünk fölött lebegő stresszfelhőt. 

A legjobban a kifejtettség hiánya zavart. Minden témát, legyen az fontos vagy lényegtelen, éppen csak érintünk. Rengeteg kérdés maradt bennem, amire sosem fogom megkapni a választ, mert a szerző nem tartotta fontosnak. 

Ugyanakkor a filmes jogok megvásárlását tökéletesen megértem. Ebből a könyvből tényleg egy nagyon jó filmet lehet készíteni, megfelelő kereteken belül. Van benne potenciál, bőven akad. Sajnálom, hogy a szerző nem használta ki maximálisan.

Elsősorban azok számára ajánlanám, akik szeretnének egy könnyedén kikapcsoló történetet olvasni, ahol nem dominál a szerelem, a rózsaszín köd, s nem vágynak álomszerű csodatételekre. Könnyed olvasmány, mely pont annyira tartja fenn az olvasó figyelmét, amennyire kell. Nem ad többet, sem kevesebbet. A nyelvezete miatt könnyű vele haladni, igényes, de nem túltolt szerkezettel rendelkezik. Pontosan az a kategória, amire az olvasó azt mondja, hogy "olvastatja magát".

"A kíváncsiság éppen olyan veszélyes lehet, mint a lepke a nyílt láng fölött."

"Az Instagramon és a Facebookon mindig süt a nap, még ha ez a napsütés mesterséges is"

"Nem kell szomorúnak látszani ahhoz, hogy valaki szomorú legyen."

"Az élet az bonyolult. De kérlek, mindenképp higgy továbbra is abban, hogy a tiéd egy különleges hópehely."

"Azt mondják, erős az a nő, aki feláll. Szerintem még erősebb az, aki marad, és harcol azért, ami jogosan az övé."

Kiadó: Lettero Kiadó

Megjelenés ideje: 2018 április 6.

Terjedelem: 368 oldal

A könyv az alábbi helyeken vásárolható meg:

LIBRI

BOOKLINE
LÍRA

Könyvesboltban dolgozom | Záró bejegyzés

Volt egyszer egy könyvmoly kicsi lány, akiben nagy álmok éltek. Imádta a könyveket, rengeteget olvasott. Naponta járt a kicsi városa kicsi könyvtárába, s viszonylag rövid idő alatt az összes ifjúsági irodalmon átrágta magát. Közben tanult. Volt, mikor szorgosan, de akadt, mikor egy regény által nyújtott világ sokkal érdekesebb volt, így a tankönyvek aznap nem kerültek elő. Egy nap kinőtte a pici könyvtárat, s ezen a napon úgy döntött, hogyha felnő, szeretne egy saját épületet, tele regényekkel, amiket másokkal is megoszthat. S boldogan fog élni ott.

Nos, ez a kislány lassan felnőtt lett, s az olvasás továbbra is fontos helyet foglalt el a szívében. A főiskolai évek alatt kicsit háttérbe szorult, de sosem indult el otthonról úgy, hogy ne lett volna legalább egy könyv a táskájában. Változtak az álmai, a régi célokat újak váltották fel. A legtöbbről el is felejtkezett. Egy kifejezetten szép őszi napon kapott egy üzenetet, ami megváltoztatta az elképzelt jövőjét. Munkalehetőséget ajánlottak neki egy könyvesboltban. Fél órán belül már bent is volt az üzletben az interjún, s nagy mosollyal az arcán jött ki. Felvették. Októberben kezdett diákmunka keretén belül. Imádta, az összes ott töltött percet. Közben lecsengett a téli nagy forgalom, s nem tudták már alkalmazni. Végzett az egyetemi tanulmányaival, s párjával nagyot álmodott: két hónap leforgása alatt átköltöztek az ország másik felébe, egy idegen városba, idegen emberek közé. Úgy jöttek ide, hogy már volt munkahelyük is. A kicsi lány továbbra is az álmait élhette, mert felvételt nyert az ottani egyik könyvesboltba, de most már nem csak diákként, hanem teljes munkaidős állást kapott. Rengeteg mindent megélt, s nagyon boldog volt. De telt-múlt az idő, és valami megváltozott benne. Alkotni szeretetett volna. Többet szeretett volna, ami teljesen leköti a figyelmét. Ezért úgy döntött, megválik a szeretett könyvesboltjától.

Nagy döntést kellett hoznom, de úgy érzem, helyesen cselekedtem. Sajnos számomra nem jelentett elég kihívást az eladói munkakör. Úgy éreztem, ennél több rejtőzik bennem, s ideje kipróbálnom magam a szakmámban is. Óvatos keresgélés után rátaláltam egy lehetőségre, ami sikeresnek bizonyult. Egy hét leforgása alatt minden megváltozott. Augusztus hatodikától immár informatikus vagyok egy vállalkozásnál. Nagy előrelépés, s sok alkalmazkodási képességet igényel. Immár két hete töltöm be az új munkakörömet, s minden percét élvezem. Szükségem volt a váltásra. Ugyanakkor sosem fogom teljesen magam mögött hagyni a könyvesboltot. Sokat hozzátett a személyiségemhez, rengeteg embert megismerhettem általa, s természetesen a folytonos könyvközelség is pozitívan hatott rám.

Ez az utolsó könyvesbolti bejegyzés lesz, ahol a kedvenc élményeimet mesélném el nektek, ezzel emléket állítva egy megvalósult, majd kinőtt álomnak, s így köszönve meg a közös élményeket szeretett kollégáimnak.

Kezdeném egy olyan történettel, ami még az első, diákként eltöltött napokban esett meg velem. Egy fiatal nő jött oda hozzám a következővel:

- Nem régen, pár hónapja megjelent egy új Lassie könyv, azt szeretném, ha önöknél van.

Nagy lelkesen ugrottam fel, hogy nem kell kollégát hívnom, hiszen tudtam, hogy hol helyezkedik el. Célirányosan ugrottam az ifjúsági fal felé, s közben csacsogtam a nőnek:

- Kiskoromban én is nagyon imádtam, mint minden ehhez hasonló történetet is. Nem tudtam, hogy valaki írt hozzá folytatást. Azt esetleg nem tudja, hogy szorosan kapcsolódik-e az eredeti kötethez? - Közben odaértünk a bolt hátsó részéhez, s elkezdtem a keresést. Nem találtam. Mondtam is a hölgynek, hogy itt csak a klasszik regényt látom, a Lassie hazatért, nem lehet, hogy más címmel adták ki?

A nő csak nézett, nézett, majd megszólalt:

- De én Messi-t keresek, nem Lassiet. 

Nagyon gyorsan somfordáltam át a sport részleghez és vettem le a keresett könyvet. Így már érthető volt, hogyan jelenhetett meg új könyve. Azért jót mosolyogtunk rajta mindketten.

A második történet már az új városban esett meg velem. Már a próbaidő alatt is kiemelt figyelmet fordítattam a kedvenc könyveimre, így kerültek hozzám a könyvmolyképzős könyvek. Engedéllyel pakolgattam rajta, pl: sorozatokat helyes sorrendbe, tartalom szerint kategorizálva, így lassan, de biztosan átkerült az án nevem alá. Az egyik nap épp mentem hátra hozzá, hogy megnézzem, milyen könyveket vittek, miből kell kihelyezni, amikor két nő beszélgetett a piramis mellett. Épp az arany pöttyösök fölött nézelődtek. Egy ideje már tanakodtak, s mikor meghallottam, hogy nem tud dönteni, mit vigyen, mert az Edenbrooke (azt hiszem ez volt, bár nem vennék rá mérget) nagyon tetszett neki, s valami hasonlót, de mégis mást szeretne, nem bírtam ki, megszólítottam őket. Mentségemre szóljon, ritkán folytam bele más beszélgetéseivel, vagy megvártam, míg megszólítanak, vagy egy udvarias "Tudok segíteni?" kérdéssel indítva fordultam a vásárlóhoz. Ám voltak olyan helyzetek, mikor láttam, hogy egy igazán könyvszerető emberrel van dolgom, aki kicsit döntésképtelen és talán szívesen venne egy kis tapasztalati tanácsot.

Visszatérve a két nőhöz: szóba elegyedtünk ott, a könyvek kapcsán. Pont akkor ismerkedtem meg a történelmi romantikus kategóriával. Már túl voltam a Csábítás kilenc szabálya és az Outlander sorozaton is. Egy jó fél órát biztosan átcsacsogtunk, s tanácsomat megfogadva elvitt egy-két könyvet. 

Körülbelül fél évvel később találkoztam újra a nővel. Ő ismert meg engem, s onnantól kezdve visszatérő vendégem volt. Rengeteget beszélgettünk a könyvekről, s mivel az ízlésünk majdnem hogy azonos, így könnyen tudtam neki olyan könyveket keresni, amit imádni fog. Sajnos a felmondási időm alatt már nem tért be vagy nem akkor, amikor én is dolgoztam volna. Annyit tudok, hogy nem használja a közösségi oldalakat, így esélyem sincs megkeresni. Pedig nagyon szeretném vele felvenni a kapcsolatot. Talán ő lesz az egyik, aki a legjobban fog hiányozni. De hiszem, hogy még valahol össze fogunk futni. Muszáj, hiszen én is elolvastam egy könyvet az ő ajánlására, s még el kell mondanom neki, hogy tényleg fantasztikus!

A gyerekszájas történetek mindig, minden helyzetben mókásak tudnak lenni. Főleg, ha az embernek épp rossz napja van, sehol sem találja meg az elvesztett életkedvét.

Történt egyszer, hogy egy kislány az apukájával nézelődött a boltban. Miután jól átnézték az összes hercegnős könyvet és megtalálták a megfelelőt, az apuka is elindult, hogy keressen magának valami olvasnivalót. A történelem részleg felé vette az irányt. Az apróság követte, s itt ugye nem voltak olyan szép, színes borítók, mint a másik sarokba, ezért hamar elkezdett unatkozni, így elkezdte nézegetni az ottani könyveket is. 

Egyszer csak nagy komolyan az apja felé fordult a következő kérdéssel.

- Apa, Süsü miért ilyen mérges itt?

Hát én is odakaptam a fejem, hogy biztosan egy gyerekkönyvet valaki elhagyott a felnőtt szekcióban, kéznél legyek, ha vissza kellene vinni a helyére, de aztán megláttam, mire mutat a kislány, s hát épp csak vissza tudtam fogni, hogy ne kacagjak fel hangosan. Az apróság Taj Kung A háború történetei című könyvet találta meg. A sztori melletti képen, ennek a borítója szerepel. 

Stephen King alkotásai mindig meghatározóak lesznek. Nagyon tehetséges író, akinek a neve még azok számára is ismerősen cseng, akik nem szeretnek olvasni. Amikor jött az Az című regénye, teljesen fel voltak bolydulva az emberek. Rengetegen várták, részben a film miatt, részben pedig, mert régóta nem lehetett kapni. Nagyon sokan jöttek be a "Jó napot! Az van már?" kérdéssel. Egy idő után már nem volt vicces, mikor aznap már tizedszerre hallottuk. Volt, aki le is szidott, mikor automatikusan odaadtam neki a könyvet, hogy de ne már, vissza kellett volna kérdeznem, hogy melyik. Már nagyjából lecsengett az "Az-mánia", mikor egy velem egykorú lány lépett a boltba.

- Szia! Tudnál segíteni nekem? It van?

Erre reflexből visszakérdeztem, hogy kit keres, elég sokan dolgozunk ma. Ő is pislogott, meg én is, mire mindkettőnknek leesett, hogy az angol verziós Stephen King könyvre gondol. Jót nevettünk rajta.

Voltak érdekes helyzetek is. Egy macsó férfi lépett oda hozzám, s magabiztosan, vigyorogva jelentette ki, hogy a Kőkemény című könyvet keresi. Hát mondom, ez érdekes menet lesz. Lassan odasétáltam a romantika piramishoz, s a tesztoszterontól túlfűtött pasi követett. Szépen kihúztam a többi könyv közül az utolsó példányt, majd a kezébe nyomtam, s kiskutya szemekkel vártam a reakciót. Gyerekek, minden pénzt megért az az arc, amit vágott. Nézte, nézte, forgatta, majd megkérdezte, hogy ez biztos az-e. A haverja a háttérben alig kapott levegőt, úgy röhögött. Hát mondom igen. Barátnőnek lesz? Erre az egyik legmeglepőbb választ kaptam:

- Majdnem. Ő mondta, hogy vegyem meg és olvassam el, mert tanulhatok belőle. 

Nagyon nehéz volt kibírni, hogy ne nevessek fel hangosan. Illedelmesen, de buzgó lelkesedéssel kértem meg, hogy olvassa el az első bekezdést. Látnotok kellett volna az arcán átsuhanó érzéseket. Ekkor már nagyon vigyorogtam, nem tudtam visszafogni magam. Aztán rám nézett és a következőt kérdezte:

- De miért kell ezt nekem elolvasnom?

Több válasz is az eszembe jutott, de mivel eladó voltam, így inkább kicsit elkezdtem neki mesélni a könyvről, mégis, mire számítson. Csak nem illett volna leütni a magas labdát. Illedelmesen meghallgatott, majd megköszönte a segítséget és füstölögve, fülig vörösen lépett ki a boltból. Azt hiszem a barátnő sem köszönte meg, amit ezért kapott.

Az erotikus könyvek mindig nagy népszerűségnek örvendtek. Vannak kiemelkedő írók, pl E. L. James vagy Lakatos Levente, akik új történetét az olvasók kiemelt rajongással várják. Nem kevés esetben fordult elő, hogy ezeket a könyveket a férjükkel, barátjukkal vetették meg, mert ők nem értek rá, de minél előbb olvasni szerettek volna.

Rendszerint a kasszánál ilyenkor a következő kérdéseket tették fel:

- Ugye van olyan táskájuk, ami nem átlátszó? Ugye elég nagy, nem lóg ki belőle?

Voltak unalmas napok, mikor alig volt pár vásárlónk, s a boltot is már rendbe raktuk. Ilyenkor különböző játékokat eszeltünk ki. Az egyik kedvencünket a moly.hu oldalról szedtem. Nyiss ki egy könyvet. Olvasd el az első mondatot, majd tedd hozzá a következőt. "És akkor megkezdődött a mészárlás." Rengeteg vicces pillanatot szült. Azért Krasznahorkaival ne próbáljátok ki. (Egy könyvében kevesebb, mint öt pont fordul elő, s igen, hosszú regényei vannak. )

A másik kedvenc játékunk pedig a könyv címekből fűzött történetek voltak. Ezt a legjobban a krimi és a pszichothriller piramisnál lehetett játszani. Egymás mellett a Lány a mólónál, Gyilkosság a tengeren, Jég alatt, Időnként hazudok és a többi remek történetet alkottak. Egyszer próbáljátok ki, ti is.

S még egy utolsó történetet osztanék meg veletek, mely már a legvégén esett meg velünk. Nagyon szerettem a könyvesboltban lenni, de ehhez nagyban hozzájárultak a munkatársaim. Nélkülük a napok azért elég szenvedősen is tudtak alakulni. Nagyon sokat hülyéskedtünk, melyek segítettek túlélni az unalmasabb napokat is. Ginával nagyon érdekesen alakult a kapcsolatunk. Igazából egyikünk sem számított rá, hogy mi valaha jóban leszünk, ám egy idő után nagyon egymásra találtunk. Lehet, csúnya ilyet mondani, de sosem titkoltam, hogy ő volt a kedvenc kollégám. Nagy mókamester a csaj, főleg, ha a szóviccekről van szó. Én imádom ezeket, nem tartom fárasztónak, szóval igen. Zsák meg a foltja.

Két srác jött be a boltba, s a Ready player one című könyvet keresték nálam. A film körül ekkor már lecsengett a nagy hepaj, de azért még akadt az üzletben egy két példány belőle. Oda is adtam nekik, majd visszaléptem Gina mellé, aki a következővel fordult hozzám:

- Elnézést, Ready player, van?

Amúgy is fokozott jókedvünk volt aznap, de ez mindent vitt. A könnyeim csorogtak, úgy nevettem. 

Nagyon szép napokat töltöttem el a könyvesboltban, s boldog perceket okozott, de muszáj volt tovább lépnem. Az eladói munkáról mindig is tudtam, hogy csak átmeneti állapotként fog jelen lenni az életemben, előbb utóbb el fogom engedni. Augusztusban jött el ez a pont. Mérnökként kevésnek éreztem, s mivel feljebb jutási lehetőség sem nagyon volt, így fájó szívvel, de muszáj volt váltanom tőle. Két hét alatt sok minden megváltozott. Kezdem most már megszokni az új munkakörömmel járó feladatokat, kihívásokat, s bármennyire is hiányzik a könyvesbolt, nem bántam meg a döntésemet. Informatikus vagyok. Ezért tanultam az egyetemen. Most már az álmaimból kilépve a saját utamat járom. 

Természetesen a blog továbbra is üzemelni fog a már megszokott módon. Ugyanúgy érkeznek majd a bejegyzések, értékelések. Attól még, hogy munkakörileg kiléptem a könyvesboltból, a könyvek világát nem fogom elhagyni. Az olvasás továbbra is szerves részét képzi a mindennapjaimnak. Viszont ez a bejegyzés sorozat megszűnik. Köszönöm, a sok visszajelzést rá, s örülök, hogy ti is épp annyira élveztétek az olvasását, mint én a megírását. De ne aggódjatok, van a tarsolyomba más ötlet helyette.

Ha kíváncsiak lennétek még valamire a könyvesbolti munkával kapcsolatban, kérdezzetek bátran. Ha megtehetem, akkor válaszolok.

Ha beleolvasnátok az előző részekbe, akkor következő linkeken érhetitek el:

Könyvesboltban dolgozom - 1. rész

Könyvesboltban dolgozom - 2. rész

Könyvesboltban dolgozom - 3. rész
Könyvesbotlban dolgozom - 4. rész