2018. október 25., csütörtök

Anne L. Green: Arcátlan csábító



Minden ​történetnek több oldala van, ahogy minden embernek több arca

Olivia Clark évek óta behajtóként éli mindennapjait. Tartozások behajtása az élete, ami olykor magánnyomozással jár. Szereti a munkáját, de idővel kezd belefásulni, míg egy napon a barátnője a segítségét nem kéri. Valaki titokzatos módon visszaél a férje személyazonosságával. Olivia elszánt kutatásai egy rejtélyes férfihoz vezetnek, aki nagylelkűen felajánlja a segítségét. 
Thomas, Carl vagy Niko? A valódi nevét senki nem ismeri, egy vérbeli kaméleon. Nem más ő, mint egy hivatásos csaló, aki a „munkája” során különböző személyiségeket vesz fel, mindig más-más figura bőrébe bújva. Igazi átváltozóművész, de az örökös szerepjátéknak köszönhetően már ő maga sem biztos abban, hogy ki is ő valójában. 
A szálak egymásba futnak, a titkokról lehull a lepel, Olivia és Niko pedig zűrös csalási ügyek kellős közepén találják magukat. 
De hogy ki melyik oldalon áll, abban már egyikőjük sem lehet biztos.

Az Arcátlan csábító a Csábító-sorozat első része. Olivia és Niko története az Érzéki csábító és a Végzetes csábító című kötetben folytatódik.


Úgy érzem, szükségtelen bemutatnom a magyar olvasó közönség számára Anne L. Greent, hiszen a romantikus irodalom kedvelői közül sokan szeretik a munkásságát. Az írói pályája több évre nyúlik vissza, s lassan már nem lesz elég két kéz, hogy megszámoljuk a kiadott regényeit. 
Az eddigiek viszonylag egy sémára épültek. Sötét múlttal rendelkező szereplőink között hirtelen lángol fel a szerelem, ami ellen először tiltakoznak, mert a szerzett sebek miatt képtelenek megbízni az érzésekben és egymásban, majd a szálak közelebb hozzák őket egymáshoz, míg végül bevallják, hogy nem tudnak a másik nélkül létezni. Mindez erotikával túlfűtve jelenik meg, s gyakorta felüti a fejét valami nagyobb, ami túlmutat rajtuk, például a maffia. Ám a közös alap ellenére mindegyik kötete a maga nevében egyedülálló. A regények fő mondanivalója különböző, s mindig lényeges tanulságot fogalmaz meg. Egy szó, mint száz: kikapcsolódásra tökéletes.
Az Arcátlan csábító egy új sorozat első része, mely eltér az eddig megszokott sémától. Az írónő egy kicsit más megvalósításba helyezte új könyvében a mondanivalóját, s egy teljesen más világba vezet be, mindezt úgy, hogy önmagát nem hazudtolja meg, sőt! Talán ez eddig a legőszintébb regénye. Ezek után kíváncsian vártam, mit tartogat a számomra.

Bevallok nektek valamit: ámbár nagyon szeretem az írónő munkásságát, de az Elvarratlan szálak után úgy éreztem, külön kell válnia az útjainknak. Anne-t emberként is tisztelem, felnézek rá. Imádom, ahogy őszintén fordul a közönsége felé, lelkét tárja ki az olvasói részére. Bármi történjék is, töretlenül halad előre az általa kijelölt úton, s tele van ötletekkel, amiket papírra vet. Tehetséges írónő, aki gyönyörű mondanivalókat ad át az olvasói rétegnek. Körülbelül két éve, mikor megismerkedtem az egyik regényével, teljesen levett a lábamról, így az összes megjelent kötetén átrágtam magam. Különböző élményekkel gazdagodtam ez idő során, de a dolgok változnak. Noha könyvei közel kerültek hozzám, mindig volt egy-két apróság, ami miatt nem tudtam maximálisan kiélvezni az oldalakat. Ezeket egyáltalán nem titulálnám hibának, mert saját magam ízléséből fakadólag nem tudtam elfogadni őket. Tehát nem a megvalósítással volt problémám, hanem kívül estek az érdeklődési illetve befogadási körömön. Úgy voltam vele, hogy egy nagyobb lélegzetvételnyi szünetre van szükségem. Hiába fog csábítani újabb könyve, nem fogom elolvasni egyelőre. Ahogy ez a gondolat megszületett bennem, két, jó barátnőm elé tártam. Ők akkor már olvasták az új regényt is, azon szerencsések között lehettek, akik a megjelenés előtt már a kezük között foghatták. Barby és Bree is erősen győzködött, hogy ne most adjam fel, legalább még ezt az egy regényt olvassam el, mert ez más lesz, mint az előzőek. Sokat gondolkodtam azon, amit mondtak, de végül beadtam a derekam. Eddig is élveztem a műveit, még ha nem is hozzám szóltak, még egy belefér. A bemutatóra úgy is szerettem volna feljutni, hogy jelenlétemmel is támogassam az írónőt, s ha már ott jártam, beszereztem a saját példányomat is. 
Egy szép délelőtt felütöttem a könyvet és elkezdtem olvasni. Este pedig erővel szakítottam el magam a könyvtől. Másnak hajnalban, öt órakor újra kézbe vettem, hogy a maradék nyolcvan oldalnak is a végére érjek. Mire párom felébredt, már elkezdtek körvonalazódni a fejemben a gondolatok, amiket szeretnék az értékelésemben megjeleníteni. Ha úgy nézzük, szűk egy napig tartottam a kezemben a könyvet. Egyetlen napig, mert mivel időm is engedte, elveszhettem a történetben, ami vitt magával Olivia és Niko felé. 
Ez a könyv kifejezetten közel áll az írónő szívéhez. Olivia-t a saját, személyes tapasztalataival ruházta fel a munkája terén, hiszen régebben a szerző is behajtóként tevékenykedett. Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de nekem ezt roppant nehéz volt elhinnem. Anne egy nagyon jólelkű nő, csak úgy árad belőle a kedvesség. Egyszerűen nem tudtam elképzelni, ahogy kezeli a durvább eseteket. Pedig képes rá, mert bár törékenynek tűnik, valójában roppant erős. Pont, mint Livi. A regény talán egyik legfontosabb tulajdonsága, hogy bemutatja az olvasó számára egy sokak számára gyűlölt szakmát, a behajtók világát. Ha az ember rájuk gondol, szinte csak negatív dolog jut az eszébe. Valamilyen szinten rászolgált a hírnevére ez a szakma, ám minden éremnek két oldala van. Anne L. Green tökéletesen bemutatja, mivel jár ez a munka, s hogy a különböző esetekben, különböző intézkedési fokok vannak, s ezáltal a behajtók nem csúnya nagy emberek, akik elszedik az ember vagyonát, ördögi kacajokkal tarkítva, hanem csak a munkájukat végző emberek, olyanok, mint mindenki más. De ez a szakma nem egyszerű, s erre rá kellett ébrednie Livinek is. Rengeteg lemondással és áldozattal jár, mellette sokszor veszélyes is. Mindenesetre a könyv hatására magamba néztem - noha nem találkoztam még behajtóval, magam sem tekintettem rájuk jó szemmel – és változtattam az eddigi megítéléseimen pozitív irányba.
A könyv férfi karaktere számomra sokkal izgalmasabb volt, mint a női. Olivia sem mindennapi, szerettem vele járni-kelni, végezni a teendőket, de mégsem tudtam azonosulni vele. Nagyon makacs személyiség, aki csak ötödik-hatodik alkalom után tanul a hibáiból. Például, amikor újra és újra egyedül ment terepre, mikor ezért akár ki is rúghatnák… azért táncolt az idegeimen. Ezzel szemben Niko sokkal inkább következetes volt. Mondjuk, ez abból is fakadhat, hogy egyszerűen nem engedheti meg magának, hogy hibázzon, hisz egyetlen vétek is már a bukásához vezethet. Természetesen nem csak a „munkája” fogott meg. Legfőképp azt szerettem meg Nikoban, hogy az elveit megtartva képes megváltoztatni a nézeteit. Nyitott az új dolgokra, más látószögekre.
Két világ találkozik, jó és rossz feszül egymásnak. Vagy mégsem? Talán ezért került hozzám ennyire közel ez a regény: a logikai felépítése kiváló! A szerző nem bizonygatni szeretné, hogy tévesen vannak megítélve a behajtók. Nem védelmezi őket. A könyv elején bemutatja mindkét szakmát. Megtudjuk, mit kell csinálni behajtóként, hogyan működnek a dolgok, milyen következményekkel kell számolni, majd ugyanezen előnyöket megszemléljük az ellenpólusnál is. Ezután a két munkát egymással szembe állítja, rámutatva a köztük levő ellentétekre, hogy aztán lapok pörgése közben folyamatosan közelebb hozza őket egymáshoz. Szépen lassan a szerző ráébreszti az olvasót, hogy semmi sem olyan egyszerű, mint első pillantásra tűnik. Nem fekete és fehér, hanem mindkettő szürke. Mindkét foglalkozásnak megvan a maga előnye és hátránya, egyik sem szent. 
Sok mindenben különbözik ez a regény az eddigiektől. Minimálisan másfajta külső megjelenést is kapott, de érezhető rajta az eddigiek attitűdjei is, pont úgy, mint a tartalomnál is. Bevallom, nekem ez a fajta Anne L. Green stílus sokkal jobban tetszik, mint az eddigiek. Ott is érezhető a szerzői jelenlét a történet mögött, ám most úgy éreztem, mintha a szerző maga olvasta volna fel a számomra a történetet. 
Ez az! Pontosan erre vártam! 
Tudtam, hogy több lapul még a szerzőben! Azzal, hogy a hangsúlyt az eddigiektől eltérő dolgokra helyezte, egy új világot nyitott meg, mind maga, mind az olvasói számára. Sokkal jobb felépítésűnek érzem; logikusabb, erőteljesebb, az érzések túlontúl kimutatása helyett az agy dolgozik jobban. 
Természetesen romantika műfajában maradtunk, aminek nagyon örülök. A túlságosan drasztikus váltás nagyon kis százalékban kifizetődő. Fejlődni kell, belekóstolni új dolgokba, ismeretlen vidékeket róni, de nem szükséges az alapokat is elfelejtve mindent a feje tetejére állítani. Olivia és Niko lett számomra az új kedvenc páros. Egyik fél sem kapustól ront a házba. Nincsen első pillantásra, mindent elsöprő szerelem és a múlt árnyai is halványabbak. Logikus, Niko miért nem keveredett eddig komolyabb kapcsolatba és Olivia is a rossz tapasztalatai alapján lett óvatos. Vannak sebeik, múltban szerzett rossz élmények, amikből tanultak, de nem bélyegzi meg őket. Nincs szükségük megmentésre, nincsenek darabokban, nem kell senkinek újra összerakni őket. S ez az, amire szükség volt! Az ő szerelmük nagyon szépen indul el. Lehet, hogy egy másik életben, ha találkoznak, nem alkotnának ennyire jó párost, de úgy érzem, hogy a helyzet, a kettejük közös dolgai, a gondolkodásuk hasonlósága és még a különbségei is mind elősegítették, hogy egy biztos kapcsolat alapjait fektessék le.
Az Arcátlan csábító sokkal kevesebb erotikus vonást tartalmaz, az eddigiekhez képest. Számomra ez is pozitív tulajdonság, hiszen nem vagyok túlzott rajongója a témának. Sokkal többre értékelek egy jól felépített kapcsolatot, a megfelelő érzelmi háttér megjelenítésével, mint egy szexuálisan túlfűtött regényt. Számomra sokkal fontosabb, miként alakul ki a kapcsolódás, mint a kémiai reakciók érvénybe lépése. Az Arcátlan csábító szinte nem tartalmaz erotikus részeket, legalábbis nem az eddig vett értelembe. Sokkal inkább az általam szeretett érzelmekre fekteti a hangsúlyt, illetve a cselekményre.

Az Arcátlan csábító a kedvenc Anne L. Green reményemmé lépett elő. Sokkal többet kaptam tőle, mint amire számítottam. Úgy érzem, ez az a kötet, amelyben az írónő ki tud teljesedni. Eddig sem vetettem meg a könyveit, szerettem a stílusát, a történetvezetést, de mindig úgy éreztem, hogy tartalmaz minimális túlzást, ami könyvről könyvre egyre jobban nyomasztott. Mindig csak egy kicsit vont le az olvasási élményből, nem szegte kedvem, elvégre az összes megjelent könyvét olvastam már, de mégis ott volt, mint egy apró tüske. Ezt itt most nem tapasztaltam, és ez örömmel tölt el.
Imádtam, hogy a fontossági sorrend átalakult: az erotika helyett sokkal nagyobb teret kapott a fokozatos lelki összesimulás. A történetben valóságos dolgok jutottak szerephez. A végzett munkára erősen kitért, ezáltal erősítve az olvasóban a realitás talaján való járást. Nem voltak benne írói túlzások, helyzetek szépítései vagy éppen nyomatékosításai, ám ugyanúgy megkaptunk minden pozitívumot, amit egy Anne L. Green regénytől elvárhatunk: az érzelmi kiteljesedést, a barátokat, a szerelmet, helyzetek megoldó képletét és a meglepő csavarokat. Ez a regény sokkal több, mint az eddigiek. 
Természetesen a humor sem marad ki, sőt, az alkalmak sokkal viccesebb helyzeteket szülnek, mint eddig. Először egy vonatutazáson kezdtem el olvasni. Az egyik jelenetnél konkrétan majd’ megfulladtam, ahogy próbáltam visszatartani a nevetést. Hang nélkül, széles vigyorral az arcomon kapkodtam a levegőt, hogy lehetőleg ne zavarjam meg utastársaim nyugalmát. Nos, ez majdnem sikerült, végtére is csak egy, nagyjából velem egykorú férfi vizslatott sanda szemmel, majd ült át más helyre, ahol nem vagyok benne a látószögébe. 
Jó szívvel merem ajánlani ezt a könyvet azok számára, akik már megpróbálkoztak a szerző egy másik regényével, de keserédes élményekkel tették le. Higgyétek el, amit onnan hiányoltatok, itt megkapjátok! 
Anne L. Green egy új útra lépett, de nem felejtette el, hogy honnan indult. Tarts vele te is egy meglepő utazásra, s készülj, mert arcátlan csábításra!


"Két dolog van, amiben mára egészen biztos vagyok. Az első, hogy behajtónak születni kell! A másik, hogy amíg két ember él a földön, az egyik mindig tartozni fog a másiknak."

"Az élet néha rákényszerít, hogy olyanok legyünk, amilyennek nem akarunk lenni."

"Ez egy olyan világ volt, ahol megkeményedhettem, le kellett vetkőznöm a naivságom, és elő kellett csalnom magamból a túlélési ösztönöm."

"Megbénított a súlyos hallgatás, és a tudat, hogy talán sosem látom őt többé."

"Bármi legyen is a kincsed, úgy tartsd a markodban, mintha vizet tartanál. Mert ha megszorítod, eltűnik. Ha kisajátítod, tönkretesz."



Kiadó: Álomgyár Kiadó
Megjelenés ideje: 2018. október 2.
Terjedelem: 512 oldal

A könyv az alábbi helyeken vásárolható meg:

2018. október 22., hétfő

Dacre Stoker – J. D. Barker: Dracul


A ​Drakula hivatalos előzménye, amelyet a klasszikus regény szerzőjétől hátramaradt feljegyzések és szövegek inspiráltak. 

1868-at írunk, és a huszonegy éves Bram Stoker egy magányosan álló toronyban várja, hogy szembenézzen egy leírhatatlan szörnyeteggel. Feszületekkel, szenteltvízzel és egy puskával felszerelkezve azért imádkozik, hogy túlélje élete leghosszabb éjszakáját. Kétségbeesetten igyekszik papírra vetni mindazt, aminek tanúja volt, ezért feljegyzi azokat az eseményeket, amelyek egészen idáig vezettek… 

Bram gyermekkorában sokat betegeskedett, ezért az ideje nagy részét ágyban töltötte a szülei dublini otthonában, és egy fiatal nő gondoskodott róla, akit Ellen dadusnak hívtak. Amikor az egyik közeli városban egymással összefüggő, különös halálesetek történnek, Bramnek és a nővérének, Matildának, szemet szúrnak Ellen dadus furcsa szokásai. Ezután egymást követik a titokzatos és hátborzongató események, míg végül Ellen váratlanul eltűnik az életükből. Évekkel később Matilda Párizsba megy tanulni, ahonnan azzal a hírrel tér haza, hogy látta Ellent, és a rémálom, amelyről Brammel azt hitték, hogy már régen véget ért, valójában csak most kezdődik. 

A Dracul egy kitalált történet, amely Bram Stokerről és a testvéreiről szól, akik egy sötét lény nyomába erednek. A vadászat Írországban kezdődik, a gyermekkori otthonukban, azután a testvérek bejárják Európát, és végül sor kerül az emlékezetes, végső találkozásra. A Dracul valóságos és kitalált szereplőkkel dolgozik, és új megvilágításba helyezi a világirodalom legfélelmetesebb és legmaradandóbb történetét.


Nincs olyan ember a Földön, aki ne hallott volna már Drakuláról. Sokan a filmet ismerik, de elég nagy réteg a könyvet is kezébe merte venni, mely már több kiadást is megélt. Mindig lesz igény rá, így az újra nyomása folyamatos. Vannak időszakok, mikor csak az antikvárok polcain lehet megtalálni, de többnyire bármely könyvesboltban beszerezhető. Egy igazi klasszikus kultuszkönyvnek mondható, mely nagy rajongást váltott ki a világból. 
Az eredeti történet Bram Stoker tollából született meg, 1897-ben. Az akkori kiadás különlegessége, hogy sok változtatáson esett keresztül, mielőtt a kiadó engedélyezte volna a terjesztését. Az első száz oldalt konkrétan kihúzták, hogy az olvasók táborában ne keltsenek felesleges riadalmakat, hiszen abban az időben sok megmagyarázhatatlan gyilkosság követte egymást. Ezzel szemben a többi országba egy másik kézirat került elküldésre, így voltak olyan részek, ahol Bram Stoker története teljesen más volt, mint az anyanyelvén kiadott.
Sok évvel később, több jegyzetet is fellelve, a szerző egyik leszármazottja összeállt egy sikeres íróval, s együtt megalkották azt a történetet, melyre Bram Stoker is büszkén tekintene. Tiszteletet állítottak az elhunyt írónak, s az olvasókat egy igazán különleges élménnyel ajándékozták meg. Kettejük együttműködéséből megszületett a Dracul, mely a Drakula történet előzményének tekinthető.

Nagy érdeklődés övezte a megjelenést. Magam is böngészés során bukkantam rá egy hirdetésre. Mindössze egyetlen pillanat kellett ahhoz, hogy én is megérezzem ezt a különleges vonzást, ami már sokak szívébe beférkőzött. Bevallom nektek, nem olvastam még az eredeti történetet. Régebb óta terveztem, de mindig közbejött valami, így lassan a feledés homályába merült. Ennek hatására elbizonytalanodtam: vajon megérné-e így is elolvasni az előzménykönyvet? Sok esetben a kiegészítő kötetek csak akkor igazán élvezhetők, ha már ismerjük az alaptörténetet, hiszen arra épít. Nem bocsátkozik felesleges magyarázatokba, sokkal inkább alátámasztja a fő történetet, gazdagítja, semmint alapot nyújt neki. A magyar forgalmazó, az Agave kiadó azonban igen készséges, s hamar segítséget nyújtottak: biztosították az olvasókat, hogy akkor is tökéletesen élvezhető marad a regény, ha az eredeti könyvet még nem olvastuk. Ez nem kiegészítő, hanem ténylegesen előzménykönyvként funkcionál, így minden felépítési követelménynek megfelel. Egy percig sem lesz az olvasónak hiányérzete. Ezek után bátran mertem belevágni.
J. D. Barker neve nem ismeretlen a hazai olvasók számára, A negyedik majom című krimije, melynek nemsokára érkezik a folytatása is, nagy sikereket aratott magyar körökben is. Mivel ezt is még csak tervezem olvasni - már a polcomon van! - így nem ismertem a szerző stílusát. A Draculból mindössze pár oldal elég volt, hogy megértsem, miért válthatott ki ekkora sikereket a szerző: stílusa nagyon gördülékeny, olvasmányos. A lapok csak folynak a kezeink között, s észre sem vettük, hogy a fél napot a kanapén töltve majdnem a végére értünk már a történetnek. Szinte mesélőnek is elmenne, oly mértékben képes magával ragadni az olvasót. 
S mi kell még a jó megvalósítás mellett? A tartalom! A könyv máris izgalmasan indul. A főszereplőnk, Bram egy sötét szobában van, ami mindenféle védelemmel van ellátva. Tükrök és feszületek vannak a falra felszögelve, a maradék területre pedig rajzolva. Nincs szabad hely, mindent belepnek a megszentelt tárgyak. Az ajtó be van tömködve, előtte pedig egy fehér rózsa hever. Az ajtón és ablakon beáradó hangok kísértetiesek, egyenesen rémisztőek. Az olvasóban rögvest felébred a kíváncsiság: hogyan került oda? Miért vadásznak rá? Hol van egyáltalán? Kik akarnak az életére törni? Bram minden nehézség ellenére szorgosan rója betűit egy füzet lapjaira, hogy történetét feljegyezze az utókor számára, hogyha nem éli túl, akkor is el tudja mesélni valaki a történetét. Ha pedig igen, lehet önmaga sem fogja elhinni az elmúlt időszakot. 
A könyv első két nagy részét főként a múlt teszi ki. Konkrétan elolvashatjuk Bram naplóját, amit a szorult helyzetében körmöl, s ezáltal bontakozik ki szemünk előtt, a kezdetektől a történet. Az elején még csak az ő bejegyzésein keresztül informálódunk, majd a későbbiekben becsatlakozik hozzá a két testvére írásai is, illetve még a neves, magyar tudós, Vámbéry jegyzeteit is láthatjuk. 
Ahhoz, hogy választ kapjunk a kérdéseinkre, egészen Bram gyerekkoráig vissza kell nyúlni. A hétéves fiúcska, aki folyton beteg és a szobája ablakából szemléli a tájat csak a nővére meséire alapozva tudhat meg bármit a külvilágból. Gyenge csecsemő volt, nem is gondolták, hogy túléli az első napokat. A későbbiekben is sokat gyengélkedett, folyamatosan, szinte rohamszerűen érkeztek a betegsége mérföldkövei. Az orvosok szinte tehetetlenek. Nem tudják, mi a baja, s hogy meddig tud még együtt élni vele. A betegsége lassan felőröli. Ennek ellenére, a helyzethez képest boldog gyerekkora volt. Dadusa, Ellen nagy segítség a számára, aki furcsa szokásai ellenére mindig segítőkészen ott van mellette és a többi testvére mellett. Matilda rendszeresen betér hozzá beszélgetni és játszani. Bátyjához kevésbé szoros kapcsolat fűzi, ahogy édesapja sem gyakorta látogatja meg. De a lehetőségeihez mérten semmiben nem szenved hiányt. Egy nagyobb megbetegedés után, mikor már azt hitték, semmi sem segíthet, Ellen dadus volt az, aki újra visszahozta az élők közé a gyermeket. Bramnak kósza emlékek maradtak csak meg a tudatában, ám ez is elég volt, hogy lánytestvérével együtt elkezdjenek nyomozni a dadusuk után. Nagy kalandokba keveredik ez a két gyermek, melynek súlyos következményei lesznek, köztük, hogy a dadusuk egyik napról a másikra eltűnik, s csak sok évvel később láthatják újra. Ám addigra minden megváltozik. 
A könyv kétharmadában a múltban barangolva fedezzük fel az összefüggéseket, amiket a testvérek kiderítenek, s ezeket szakítja néha félbe egy-egy jelen béli esemény. A két szál fokozatosan erősödik, s egyszerre érnek a tetőponthoz, ahol össze is olvadnak, s a maradék fejezetekben már végig a jelenben vagyunk, ahol a különböző részek különböző szereplőket helyeznek megvilágításba. 
Ritkán találkozni ennyire jól megformált történetfelépítéssel. A múlt és a jelen váltakozása gyakorinak mondható a könyvekben, ám az utolsó pillanatig nem jövünk rá, mikor forr össze a kettő. A naplókba, levelekbe történő betekintések újfajta elbeszélési módot valósítanak meg, mely sokkal közelebb hozza a történetet az olvasóhoz. Olyan gondolatok is a felszínre jutnak ezáltal, melyek egy szimpla elbeszélésnél fel sem merülnének. Sokkal gazdagabbá válik ezáltal a könyv.
Az írópáros kiváló karakterfelépítéssel dolgozik. Munkájukon látszik, hogy a lehető legtöbb információt gyűjtötték össze és rendszerezték, hogy minél hitelesebben adják vissza azt a történetet, melyet Bram Stoker is szeretett volna kiadatásban látni. A szereplők megformálását elősegítette, hogy néhányuk esetében valós személyek tulajdonságait ültették át a könyv lapjaira, ám a kész tények sokszor inkább nehezítik az író munkáját, mint megkönnyítik, hiszen így nem tudja kedvére formálni a megjeleníteni kívánt embereket. Mindenesetre a Dracul gárdája érezhetően lélegző, hús-vér karaktereken alapul, ezáltal szinte elhiteti az olvasóval, hogy egy valós történetet tart a kezében.
Azt hinnénk, hogy egy ilyen történet nem tud meglepetést okozni, hisz még ha csekély tudással is rendelkezünk a Drakula történetek kapcsán, akkor is kiszámíthatónak érezzük az előzménykötet cselekményét. Az én fejemben is megformálódott, miként fog a karakterek sorsa alakulni, s mi lesz a végkifejlet. Több lehetőséget is felállítottam, legalább négy különböző tervem volt arra nézve, mi vár rám. Az egészet dobhattam a „kukába”. Az egész történet egyedi, mondhatni az általa gerjesztett köd csak akkor tűnt el teljesen, mikor maga a könyv is úgy akarta. Nem tudtam kitalálni, mi fog benne történni, de bevallom, olvasás közben már nem vettem a fáradtságot újabb feltevések megállapítására, mert nem volt rá időm. Annyira magával ragadott a történet, hogy elvesztettem a tér -és időérzékelésemet, s csak a korgó gyomrom tudott kiszakítani ebből a transzszerű állapotból. Én mondom, ez maga volt a varázslat.

A testvérek története végtelenül izgalmas. Bővelkedik a kalandban, a fordulatokban és a meglepetésekben. Rengeteg dolgot élnek át együtt és külön-külön is, mely örökre rányomja a bélyeget az életükre.
A vámpírok ideje még nem járt le. Vannak még olyan történetek ebben a kategóriában, amiknek napvilágot kell látniuk. Egyszerűen szükség van rájuk. Lehet, hogy páran megpróbáltak a vámpírokat övező misztikumból gúnyt űzni, lealacsonyítani őket egy méltatlan szinthez, de szerencsére akadnak még olyanok, akik a régi, vérszomjas történeteket veszik alapul. S így nem halt még ki az igazi, rettegéssel telt érzés sem az emberekből, amit kiváltanak ezek a lények.
Próbálom pár szóban összegezni, milyen is a Dracul. Olvasmányos. Félelmetes. Izgalmas. Vérfagyasztó. Lélegzetelállító. Ez mind igaz rá. Az összes tulajdonság megvan benne egyszerre, mégis csak a felszínt vagyok képes kapargatni. Szavakkal nem kifejezhető, milyen gazdag élménnyel ajándékozott meg.
Azon könyvek sorába tartozik, amiket az ember a polcán kíván látni? Ó, de még mennyire! 
Kívánja, hogy újra olvassák? Legszívesebben már most azonnal nekiugranék, pedig még csak most tettem le. 
Kinek ajánlom? Mindenkinek, aki elég érett már hozzá.

Mindenkinek el kell olvasni ezt a könyvet az életében! Vagy holtában.


"Egy hölgy mindig az alsóneműi között tartja a legféltettebb kincseit, mert ott egyetlen férfi sem mer kutakodni."

"A férfiak néha rendkívül csökönyösek."

"Az emberek kizárólag azt hiszik el, amit képesek megérteni."

"Az álmok olyanok, mint az óra homokja. A másodpercek múlásával egyre kevesebb marad belőle, míg végül az utolsó homokszem is belepottyan a lyukba, és örökre elnyeli a sötétség."

"Vajon a helyek megőrzik az emlékeket? Hajlamos voltam azt gondolni, hogy igen, hogy a falak magukba szívják a jó és a rossz emlékeket egyaránt."

"A felnőttek hajlamosak elveszíteni a képzelőerejüket, és nem hisznek azokban a dolgokban, amelyek ismeretlenek a számukra. A gyerekek tényként fogadják el a misztikumot, és ritkán vonják kétségbe a létezését."

"Logikus feltételezés, hogy a legvadabb mesék az eltemetett igazságban gyökereznek, nem igaz?"

Kiadó: Agave Kiadó
Megjelenés ideje: 2018. október 2.
Terjedelem: 512 oldal

A könyv az alábbi helyeken vásárolható meg:

2018. október 21., vasárnap

Jesmyn Ward: Hallgasd a holtak énekét!


Jesmyn ​Ward az első női szerző, aki kétszer is elnyerte az Amerikai Nemzeti Könyvdíjat (National Book Award); ezért a regényéért kapta meg másodszor. A könyvet ugyanakkor 2017 legjobbjának nevezte a Time, és hónapokig szerepelt a The New York Times sikerlistáján is – számtalan egyéb díj és elismerés mellett.

A Hallgasd a holtak énekét! nagyszabású családtörténet, az amerikai útiregény archetipikus hagyományainak, a kísértethistóriáknak és a katasztrófaregényeknek lenyűgöző, zavarbaejtő és sehová sem besorolható elegye, egy modern remekmű. 
A tizenhárom éves Jojo igyekszik megérteni, mit jelent férfivá válni. A családjában van kitől és van miből tanulnia: ott van feketebőrű nagyapja, Pop, vagy fehérbőrű nagyapja, aki viszont egyáltalán nem fogadja el a fiút. És az apja, aki mostanában szabadul a börtönből… Amikor kiengedik, Jojo kábítószerfüggő anyjával odautazik. Találkozik egy másik tizenhárom éves kissráccal, egy halott fegyenc szellemével, aki magában hordozza az amerikai dél történelmének örökségét. Fontos dolgokat tanít meg Jojónak apákról és fiaikról, az erőszakról és a szeretetről.


A 21. Század kiadó által forgalmazott Kult könyvek közel állnak a szívemhez. Ahogy idősödöm, úgy változik az ízlésem is. Az idei évben már nem értem be a szórakoztató irodalom változatos tengerével. Szükségem volt valami másra, valamire, ami többet ad, mint szimpla kikapcsolódást. Tartalmat szerettem volna, a lehető leggazdagabb kifejezéstárral. Pár könyv elolvasása után elkezdtem a szépirodalmi műfajban is már nagyobb magabiztosággal mozogni. A Kult könyvek sorozatban eddig még nem csalódtam. Két történet fordult meg a kezeim között, de ez még csak a kezdet!
Jesmyn Ward Hallgasd a holtak énekét! című kötete külföldön már nagy sikert aratott. Díjakat nyert, toplistákat vezetett. A szerzőt igencsak híressé tette. Már a debütálása napján felkeltette a figyelmemet. A fülszöveg egy igazán tartalmas történetet rejt. Az etnikai sokszínűség, s az ebből fakadó érdekellentétek, a szellemek jelenléte, s a család hibái között való nevelkedés mind lényeges dolgok, melyek fokozzák az olvasó hangulatát.
Kíváncsian vettem kézbe, de nem voltam felkészülve arra, ami rám várt.

Jesmyn Ward a történetét három karakter váltakozó szemén keresztül mutatja be. Főként Jojo jut szóhoz, a legtöbb dolgot rajta keresztül ismerhetjük meg. Jojo egy tizenhárom éves kamasz, akinek sosem volt könnyű élete. Édesapja fehér, anyja pedig fekete bőrű. A fekete nagyszüleinél laknak, anyjával és hároméves húgával együtt. A másik oldalon a család nem fogadja el őket. A regény a régebbi korokba nyúlik vissza, mikor még társadalmilag nem voltak egyenlőek a különböző bőrszínű emberek. A feketéket megvetették, rabszolgának tartották őket. Jojonak is el kellett viselnie valamilyen szintű megkülönböztetést, ám ez a regényben nem jut igazán szerephez. A nagyobb hangsúlyt a családi viszonyok kapják, illetve a nagypapa múltjába visszanyúló traumák. A fiú hűen követi nagyapja minden lépését, próbál hozzá hasonlatossá válni. Besegít a gazdaságban, megkönnyíti beteg nagymamája számára a mindennapi életet. A nagyszülők azok, akiket igazán tisztel. A húgát rajongva szereti, mondhatni ő neveli. Szoros kötelék van kettejük között, melyre támaszkodva mindketten kibírják az őket érő atrocitásokat. Jojo ebből fakadólag egyáltalán nem olyan, mint a vele egykorú gyerekek. Sokkal érettebb a koránál, s felfigyel olyan dolgokra is, melyet más körülmények között észre sem venne.
A történet másik, nagy részét Jojo anyja, Leonie szemén keresztül látjuk. Szükségesnek is találom, hogy egy felnőtt is megmutassa a dolgokat, mert hiába eszes és figyelmes a fiú, ettől független még gyerek és nem mindent érthet meg. Leonie sok magyarázattal szolgál, s az ő szemszögén keresztül épül fel igazán a könyv. Bevallom őszintén, egyáltalán nem lett szimpatikus. A szánalmamat sem tudta kiváltani. Dühös voltam rá, hogyan képes így viselkedni anya létére, s miként gondolkozhat így. Próbáltam megérteni, mi az, ami mozgatja a barátján kívül, de rá kellett jönnöm, hogy senki mással nem törődik. Csak önmagával és Michaelel. Neki sem volt soha könnyű dolga. Az egész életére árnyékként vetül a bátyja elvesztése, örökre rányomta a bélyeget a boldogságára, de ez még nem magyarázza meg, miért nem törődik anya módjára a saját gyermekeivel. Beleláttam a fejébe, láttam a gondolatait, de még így sem bírtam semmilyen magyarázatot találni rá. Harag gomolygott a szívemben, mikor az ő sorait olvastam, mégis, roppant mód odafigyeltem. Nem rontott a regény élvezeti értékéből, sőt! Ebben a könyvben nem állta volna meg a helyét egy mindenkit szerető családanya. Leonie pont olyan, mint amilyennek lennie kell, de ettől csak még szörnyűbb az egész helyzet.
A harmadik szemszög pedig csak ritkán bukkan fel. Kósza gondolatok, melyek kiegészítik a maradék sötét foltokat, hogy a nagyapa története, élete is kerek legyen az olvasó számára. Kevés fejezet erejéig jut szóhoz, azok sem hosszúak, mégis azt mondanám, hogy pont elég volt: a lelkem nem bírt volna el több szenvedéssel telt, reménykedő, mégis fájdalmas soraiból többet.
Családregény, teljes mértékben. Három generációt láthatunk, három különböző ciklust. A nagypapa megjárta az egyik legrosszabb büntetőtábort, s az ott szerzett emlékek sosem fognak megkopni. Ezen történeteket meséli el unokája számára, aki igazán hallja a szavait, s megérzi a mögöttük rejlő tartalmat is. A nagyszülőknek a bőrszínükből eredő küzdelem jellemzi az életüket, mely a következő nemzedék is megtapasztal, ám már nem olyan mértékben. Az ő poklukat a drogok jelentik. A két gyerek pedig a szülők és nagyszülők között őrlődnek, próbálják elérni a felnőttkort a lehető legkevesebb sérüléssel. Mint látható, mindenkinek megvannak a saját démonjai, amik ellen küzd. A szerző érzékletesen kifejtette őket. Egyikőjük története sem összecsapott, s figyelt arra, hogy szoros kapcsolatban legyenek egymással. Mindenki problémája kihat a többiekre is. S így próbálnak ők boldogulni a mindennapokban.
Miután megismertük a szereplőket, s elhelyeztük őket a megfelelő mezőre a sakktáblán, megkezdődik a történet. Michael szabadul a börtönből, s az anya, Leonie fogja a két gyerekét, kocsiba rakja őket és elindulnak egy útra, az apjukért. Pár napos utazásuk nem mentes a problémáktól, s csak még jobban megerősíti az olvasóban a fő irányvonalak hangsúlyosságát. A Hallgasd a holtak énekét! című könyvben sosem érkezik el a lelket feloldozó megoldás. Lapról lapra nyomasztja egyre jobban az olvasót. Ahogy belelátunk a feketék nehéz sorsába, egy önmagát kereső anya tévelygő útjába és a gyerekek küzdelmébe, mikor felfedezik képességüket, mind megrázó élménnyel bír.
Nehezen olvastam, mégsem bírtam letenni. Olyan voltam, mint Richie: tudnom kellett a történet végét ahhoz, hogy elengedjem. Még éjszaka, az álmaimban is velem volt. Jesmyn Ward könyvének olvasása közben még a lélegzés is nehézzé vált. Nem lehet külön kiemelni, mi az, ami ennyire megviselt. Nyomasztott a nagypapa múltja, hogy a nem is olyan távoli múltban mit kellett átélnie. Fájdalmat okozott a gyermekek lelki sebei, a vágyaik. Nehéz volt nézni, miként uralkodik el a drog egy fiatal test és lélek felett, csak azért, mert rossz korban született, gyenge volt ahhoz, hogy túllépjen a megpróbáltatásokon. Fájó volt nézni, ahogy ezen család tagjai külön és együtt is mennyi sebet hordoznak. 
Mindig nehéz lesz a különböző megkülönböztetések témáiról olvasni, de véleményem szerint még nehezebb írni róla. Rengeteg regény született, melynek alapja a diszkrimináció és a népcsoportok közötti ellentétek, ám viszonylag kevés közelíti meg jó szemszögből, a kellő érzékleteséggel. Jesmyn Ward képes volt a történetébe ezt az attitűdöt simulékonyan beleszőni. Fontos szerepet kap, ám hangsúlyozza, hogy idővel könnyebbé vált az életük. A család generációi mind másként élték már meg a megkülönböztetést, másmilyen erősségű fokozaton. Nem, nem tűnt el a diszkrimináció, ám mérsékelődött. 
A borítón is rajta van, miszerint ez a könyv tartalmaz egy kísértethistóriát. Nos, ez teljesen igaznak bizonyult. A könyvben több halott is megfordul az élők között, akik ottragadtak. Van, aki látja őket, más csak bizonyos befolyások alatt, de a többség még csak nem is érzékeli a jelenlétüket. Jojo és a kis Kayla azok közé tartozik, akik nem tudják figyelmen kívül hagyni őket. Hallják szomorú éneküket, mellyel a helyes út felé próbálnak tartani, ám valami még ideköti őket, erre a földre. Az idősebb afroamerikai korosztály még hitt a szellemek létezésében, a varázslat bizonyos fokú jelenlétében. A gyógynövények aktív használata mellett természetfölötti képességeket is tulajdonítottak a kiemelt tagok számára. Ez, a technika fejlődésével, generációról generációra kopott. Biztos vannak néhányan még, akik a szülők szavát hallgatva maguk is tovább viszik a hagyományaikat, ám véleményem szerint drasztikusan lecsökkent a számuk.
Jesmyn Ward világában nem bevégezetlen feladatok miatt ragadtak itt a holtak, hanem egyéb okból kifolyólag. Ahogy Jojo próbál segíteni egyikőjükön, a múlt egy sötét darabjával találja szemben magát, amire lehet, hogy még nem mindenki állt készen. 

Hallgattam a holtak énekét. Hallottam síró, rikoltozó hangjukat, éreztem fájdalmukat. Rajtam is átfolytak az érzelmeik, s lassan úgy éreztem, maga alá is fognak temetni. 
Jesmyn Ward könyve a maga nemében egyedülálló. Láthatatlan, szoros fonalakat fűzött a különálló témái köré, s képes volt őket egymással összefüggőként kezelni, még úgy is, hogy ennél különbözőbb problémák fel sem merülhettek volna. Minden témakörét érzékletesen kifejti, nem marad az olvasóban hiányérzet, miután letette a könyvet. A negatív diszkrimináció, a munkatáborok kegyetlensége, a drogok által előidézett pokol, a gyermeki nyitottság és a túlélés a történet fő mozgatórugói. Megismerhetünk egy családot, s rajtuk keresztül az egész világ legnagyobb démonjait. 
Könnyelműen álltam neki az olvasásnak. Az előrevetített nehezebb témák ellenére úgy éreztem, csak plusz gondolatokkal fog felruházni, új nézőpontokat mutat a számomra, egy, már ezerszer körbejárt témára. 
Ehelyett más emberként tettem le a könyvet. 
A nyomás miatt, melyet az olvasóra fejt ki, nem ajánlanám mindenki számára. Elsősorban azok fogják kézbe, akik kellőképp erősek egy ilyen történethez, akik készenállnak olyan témák boncolgatására is, melyről nem beszél az ember bármikor. Sötét, szomorú, nyomasztó történet. De egyben gyönyörű is. Az üzenet, melyet hordoz, örök időkre az olvasó emlékezetbe vésődik.


"Ez a világ olyan, amilyen. Ez a világ ad földi szedret, nyúlós memóriát és egy gyereket, akiben nem marad meg semmi."

"– Utál engem – mondom. 
– Nem, szeret téged. Csak nem tudja kimutatni."

"Az otthon nem mindig hely."

"Vannak dolgok, amik mozgatják a férfit. Mintha áramlatok lennének benne, mint a vízben. Amik ellen nem tehet semmit. Minél idősebb vagyok, annál inkább látom, hogy igaz."

"Az ember eljut egy pontig, amikor nem bír gondolkodni. Csak érez."

Kiadó: 21. Század Kiadó
Megjelenés ideje: 2018. október 8.
Terjedelem: 320 oldal

A könyv az alábbi helyeken vásárolható meg:

2018. október 19., péntek

Ed McDonald: Éjszárny (A holló jele 1.)


A ​széttört és szenvedő égbolt alatt terül el a Kárhozat végtelen és fertőzött sivataga, a halhatatlan Mély Királyai ellen vívott könyörtelen háború sötét mementója. A féktelen pusztítás lassan száz éve ért véget, amikor a Birodalom bevetette a Nall-gépezetet, az ismert világ leghatalmasabb fegyverét. Legyőzni azonban nem sikerült vele a királyokat, csupán kordában tartani – a mostanra romlott mágiával és vérszomjas démonokkal teli pusztaságban a halhatatlan uralkodók nagyon is éberek. Csak a megfelelő pillanatra várnak.

A fejvadász Ryhalt Galharrow jól ismeri a Kárhozatot. Amikor a hollót ábrázoló tetoválása életre kel, hogy előadja sürgető üzenetét, Galharrow az Éjszárnyakként ismert csatlósaival egy titokzatos nemesasszony keresésére indul az egyik távoli helyőrségbe. Egyikük sincs azonban felkészülve arra, amit ott találnak: a Mély Királyai nem félik többé a Nall-gépezetet, és óriási seregükkel megindulnak a Birodalom felé. Az egyetlen reményt egy rég halott varázsló öröksége jelentheti, ám az Éjszárnyak ideje fogytán van.


Az ősz mindig az új megjelenések időszaka. A kiadók maximális sebességre kapcsolva dolgoznak, s szinte naponta jelennek meg olyan kötetek, melyek felkeltik az olvasók érdeklődését. Rettentően nehéz a válogatás, melyek azok a könyvek, amik prioritást élveznek a többivel szemben, mielőbbi beszerzést követelnek meg. Az Agave kiadó ajánlatában is érdekesebbnél érdekesebb címek bukkannak fel. Számomra az Éjszárny volt az egyik legmeggyőzőbb.
Ed McDonald új írónak számít, hazánkban még nem jelent meg tőle kötet. Első írása, mely a Blackwing címet viseli, nagy sikert aratott külföldön. Magyarul az Éjszárny nevet kapta, mely igen jól cseng, s mellette tökéletesen kifejezi a regényt. Tartalmilag és megvalósításilag is megfelelő, cseppet sem hatásvadász.
Független attól, hogy kezdő szerzővel van dolgunk, teljes bizalmat szavaztam neki. Úgy gondoltam, hogyha valaki egy ennyire nehéz kategóriával kezdi meg írói pályafutását, az vagy veleszületett tehetséggel rendelkezik, vagy nagy bukás áldozatává fog válni a túlzott elbizakodottsága miatt. Ed McDonald véleményem szerint az első kategóriába sorolandó.

Mikor kézbe foghattam a várva várt könyvet, az örömöm eddig nem ismert szintet ütött meg. Ha könyvesbolt közelébe jártok, mindenféleképp térjetek meg, s keressétek meg ti is ezt a kötetet! A borító nem a szokásos, klasszikus értelembe vett anyagból készült. A papír sokkal mattabb, simításnál érződik a kezünk alatt az anyaga. Nagyfokú igényességre utal ez a kialakítás, mely egy szempillantás alatt kedvet ad a könyvhöz.
Az Éjszárny egy úgynevezett grimdark fantasy, tehát egy disztópikus jelleggel megáldott, varázslattól túlfűtött, sötét kilátásokkal küszködő világkép az alapja. Így belegondolva, eddig még nem is olvastam ezen kategóriából. Dark fantasy került már a kezeim közé, mely hasonló hozzá, de árnyalatnyi különbségek sorozata választja el a két műfajt egymástól. Utólag gondolkodtam el rajta, hogy vajon tényleg jó ötlet volt-e mindenféle ismeretség nélkül kilépnem a komfortzónámból, ám ezt a dilemmát hamar félretettem: csábított a borító, a fülszöveg és a könyvön szereplő szerzők ajánlásai. Úgy voltam vele, hogyha másnak nem is, de egy tapasztalatnak jó lesz.
A történet legelején rögvest a Kárhozatba cseppenünk, ahol szereplőink éppen úton vannak. Szedett-vetett banda, csürhe népség, akik főként a pénz miatt vannak kint ezen az istentelen vidéken. A szerző nem pazarolta az oldalakat részletes leírásra, ehelyett részleteket oszt meg velünk a körülöttünk levő szörnyűségből. Apránként csepegteti az információkat, így folyamatosan realizálódik ki szemünk elő a helyszín és az erőviszonyok, a regény teljes alapja. Olyan érzés, mintha a sűrű, tömött köd lassanként oldódna fel körülöttünk, s az idő elteltével egyre messzebb láthatnánk. Ám mire eltűnik a teljes tejfehérség, kezünket összeraknánk, hogy visszatérjen, mert túlságosan szörnyű az, amit elrejtett előlünk. Rájövünk, hogy a saját érdekünkben tette. Titeket is felcsigázott? Engem rettentő módon!
Szóval a karakterek úton vannak, körülöttük minden csupa veszedelem. Éppen két embert keresnek, akiket vissza kell vinniük, hogy törvény elé állítsák őket. Útközben beszélgetnek, s ebből tudhatunk meg olyan lényeges dolgokat, mint hogy kikhez van szerencsénk, miért ilyen borzasztó a vidék, ahol járnak, mitől kell félni, s hogyan lehet túlélni. A küldetésük egyszerre sikeres és kudarcba fulladt, s már indulnak is vissza a legközelebbi ellenőrzőpontra, ám hamar meg kell változtatniuk az útirányt, ugyanis a főszereplő, Ryhalt Galharrow új utasítást kap, miszerint meg kell védelmeznie egy nőt. A célállomáson meglepően nagy zűrzavarba kerülnek, kiderül, hogy az eddig biztosnak hitt rendszer alapjaiban dől össze. A régre visszanyúló csata újra megelevenedik, s már nincsenek biztonságban a Kárhozat másik oldalán élő Mély Királyaitól és azok alattvalóitól. Megkezdődik egy olyan háború, melyre még sosem volt példa...
Mint említettem, nincsenek az Éjszárnyban nagy leíró részek, és ebből kiindulva magyarázó bekezdéseket sem fogunk benne találni. Az olvasónak erősen kell összpontosítania, nehogy lemaradjon egy fél mondatról, mely lényeges lenne a teljes egész meglátásához. Ez megterhelőnek hangzik, ám valójában roppant élvezetes. Egyszerűen nem engedi lankadni a figyelmet. A könyv maga várja el az odafigyelést, különben nem hajlandó odaadni a teljes tartalmat. Nem nagyon találkoztam még ilyen kivitelezéssel, pedig meg kell mondanom, kifejezetten élvezetesnek bizonyult. Mondjuk ehhez kell egy jól felépített világ és pár kitűnően megformált karakter is. Az Éjszárny ezen oldalakon sem okoz csalódást.
A kiépített világ igen sötét. Az eddigi törékeny béke felomlani látszik, s a Kárhozat két oldalán levők egymásnak feszülnek. Névtelenek és a Mély Királyai közötti viszály újra felszínre kerül. Köztük vannak az emberek, akik vajmi keveset érnek az örök élettel megáldottak számára. Apró, gyertyalobbanásnyi életek, melyek nem rendelkeznek nagy befolyással, mégis jelentős szerepet játszanak egy-egy játszma kivitelezésében és eldöntésében. Olvasás közben, lassan elkezdtem látni magam körül az épületeket. Fent jártam a magas falon, ahonnan szemléltem a helóták tömött sorait, majd kint voltam a poros Kárhozat földjén, ahonnan az égre tekintve láthattam a három holdat. Mélyen magával ragadott ez a világ. Hiába volt borzalmas, koszos és szagos, mégis minden oldallal egyre élesebben láttam a dolgokat. 
A karakterek is a maguk módján megelevenedtek a szemeim előtt. Nem sok külső leírást kaptunk róluk, inkább benyomás szinten lelhettünk információkra, mégis tisztán láttam magam előtt mindenkit. Hát, nem mondanám, hogy nagyon szépek voltak, de legalább lehetett kötni az egyes cselekményeket. A fejemben a képzeletbeli mozi folyamatosan pörgött. 
Ryhalt, az Éjszárny egyik parancsnoka. Az egyik Névtelen, Szarkaláb iránt tartozik feltétlen engedelmességgel. A kommunikáció kettejük között kifejezetten érdekesen zajlik, egyedi kivitelezés, mely még egy másik olvasmányomban sem jött velem szemben. Brutalitása pontosan illeszkedik a kialakított világba, így úgy érzem, ez volt a legkézenfekvőbb, egyben legötletesebb megvalósítás. Ryhaltet nem sorolnám az abszolút szimpatikus karakterek közé. Sok rossz tulajdonsággal rendelkezik, melyek miatt másokat egyenesen megvetnék, s érdemtelennek találnám a történetüket, mégis az ő esetében érződik, hogy az élet változtatta át. Más körülmények között lehetséges, hogy sosem vált volna ennyire antihőssé, de az élet nem kegyes. Iszákos férfi, akinek ugyanakkor a becsület sosem lehet kérdés. Igaz, hogy többször is cselekszik pénzért, mégis a megfelelő pillanatokban az erkölcsi morálja mindent felülír. Magam sem akarom elhinni, hogy megkedveltem, pedig ez történt. Hiába mocskos, hiába jár a szája folyton, egy kész csődtömeg, mégis az emberségessége által képes vagyok azt látni, ami a csúf álarc alatt rejteget.
Az Éjszárny folyamatos mozgásban van. Az események a maguk ütemében, de tétlenkedés nélkül történnek. Erős logikai összefüggés feszül a tettek között, mindennek oka van, kezdve a legapróbb mozdulatoktól a világ megrengető tervekig. Nem hagyja unatkozni az olvasót. Képes mindig még egy olyan információt felhozni, ami újra megmozgatja a fantáziáját, ezáltal egy percre sem válik unalmassá. A logikai összefüggések mellett erős szerepet kap a könyv által megjelentetett világ politikai működése is. Az egymással harcban álló felek egymásnak feszülése, a hierarchiai rendszerek, mely működtetik a gazdaságot, mind fontos tényezőnek bizonyulnak.
Újszerű dolgokkal dolgozik. Maga az Éjszárny, mint haderő is egyedinek mondható a sajátos attitűdjeivel, de emellett még sok sarkalatos pont van, mely miatt kiemelkedik az eddig megjelent fantasy művek közül. A vil már magában egy fajta különlegesség. Igazi csemegének bizonyult a számomra az előállítása. Szívesen olvastam volna még róla. A fonók világa, akik a Holdból nyerik ki a fontos anyagokat, s ezt szolgáltatják tovább a városnak, ahol áramként funkcionál… egyszerűen magával ragadó! A szerző gondolataiban sötét árnyak is életre keltek. A már említett helóták az egyik legjobb példa rá. Furcsa lények ezek, melyek ekkor emberek voltak, de a Mély Királyai megváltoztatták őket. Náluk már csak a Csemeték lehetnek rémisztőbbek. Sok irodalmi alkotás, s még több film használta ki a gyermeki ártatlansággal szembefeszülő vérszomjat. Amikor egy falut vagy várost gyermekektől rettegő lakosok töltik meg, a külső szemlélő először gúnyosan viszonyul hozzájuk, majd ahogy kiderül, hogy mire képesek ezek az apró lények, máris megváltozik a hozzáállása. A Csemeték esetén ez pontosan így alakul. Kezdetben csak egy buta gyermeket láttam, amiben semmi félelmetes nincs, mindaddig, míg meg nem jelenik a színen. Onnantól kezdve magam sem bíztam bennük.

Ha nem tudnám, hogy Ed McDonald első kötetét tartom a kezeim között, azt mondanám, hogy az Éjszárny egy nagy tapasztalattal, könyves múlttal rendelkező író alkotása. Egyszerűen képtelenség, hogy valakiben ekkora zsenialitás rejtőzzön. Kérdezem én: hol bujkált eddig?
Mindössze pár oldal elég volt, hogy maximális odafigyeléssel szemléljem a sorokat. Pár mondat után is már ezernyi kérdés fogalmazódott meg a fejemben, melyekre a szerző igencsak lassan volt hajlandó válaszolni, ám ez, ha lehet, még jobban fokozta az érdeklődésemet. Hajtott a vágy, hogy minden titkot felderítsek. Meg akartam ismerni a Kárhozatot, hogy mi is az, hogyan alakult ki, miként változtatta meg az ott élők sorsát. Tudni akartam, kicsoda Ryhalt, mi rejtőzik benne, a felső páncél alatt, s hogyan lett azzá, aki. S míg a kérdéseimre kutattam a válaszokat, addig is elvesztem ennek a sötét világnak a bugyraiban.
Az Éjszárny könyörtelen regény. Rengeteg vérengzés van a lapjain, mindenoldalasak a halálesetek. A fejezeteket átitatja a sötét mágia. Csavaros, furfangos története rávilágít, hogy mindannyian csupán porszemek vagyunk, gyenge halandók, akik az istenek játszmájában nem sokat érnek. Még sincs negatív hangvétele. Humoros történet. Több résznél is azon kaptam magam, hogy élesen a néma szobába hasít a hangom. Sokszor megnevettetett. A szerzőből csak úgy árad a humor, mely tökéletesen feloldja az amúgy sötét hangulatot.
Igazán különleges érzés volt olvasni ezt a regényt. Egy rossz szót sem tudok ejteni róla, úgy tökéletes, ahogy van. Minden olvasással töltött percet imádtam, s mindig csak többre és többre vágytam.
Igazi ínyencség a fantasy szerelmesei számára. 
Pozitívum, hogy a történet nem erős függővéggel záródik. Az első könyvben felvázolt helyzet, így vagy úgy, de megoldódik. Az erőviszonyok átalakulnak, s a karakterek megfogyatkozott sorában azért még találhatunk ismerős arcokat is. Mindemellett nyitott maradt annyira, hogy a folytatás kényelmesen folyhasson a saját medrében. A magam részéről márciusig türelmetlenül fogok várakozni. Az Éjszárny teljesen megbabonázott. Az év egyik legnagyobb dobása! 


"A hosszú élethez érdemes betartani a leckét, miszerint az ember vívja meg a megnyerhető csatákat, és iszkoljon a vesztettek elől."

"De az ember ne szegje meg az önmagának tett fogadalmakat, mert a büszkesége bánja. Néha megéri gürcölni."

"De néha nem számít, milyen ostobaságot tesz az ember, vagy milyen mélyre süllyed, és mennyire meg fogja bánni, akkor is meg kell tennie. Mert nincs más választása."

"– Vannak falaink, fegyvereink, kardjaink és piánk – szögezem le, megkeményítve a hangomat. – És itt dögöljek meg, ha nem pont ezek egy csata legfontosabb kellékei!"

"Az emberiség legnagyobb kudarca, hogy elhiszi, a fajtársai képesek lesznek felnőni az eléjük állított példaképekhez."

"Az ördögbe is, hogy tarthat így a markában egy pofika?"

Kiadó: Agave Kiadó
Megjelenés ideje: 2018. október 9.
Terjedelem: 336 oldal

A könyv az alábbi helyeken vásárolható meg: