J. L. Armentrout: Opposition - Ellenállás

Katy ​tudja, hogy a luxenek érkezésének éjszakáján a világ megváltozott. Nem hiszi, hogy Daemon örömmel fogadja a saját fajtáját, hiszen a luxenek azzal fenyegetőznek, hogy minden embert és hibridet kiirtanak a Földön. Azonban a jó és rossz közötti választóvonal elmosódott, a szerelem pedig könnyen a végzetévé – mindannyiuk végzetévé – válhat.

Daemon mindent megtesz, hogy megmentse, akit szeret – akkor is, ha ez egyenlő az árulással.

Egy valószerűtlen ellenséggel kell társulniuk, hogy esélyük legyen túlélni az inváziót. Azonban amikor már lehetetlen eldönteni, ki van mellettük és ki ellenük, a világ összeomlik körülöttük. 

Talán fel kell áldozniuk mindent, a legdrágább kincsüket is, hogy a barátaik és az emberiség fennmaradását biztosíthassák…

Immáron az alapsorozat utolsó részéhez érkeztem. Nem hittem volna, hogy képes leszek valaha is sorozatokat befejezni, főleg nem egy éven belül. Márpedig ez most megtörtént. Az Obszidiánt tavaly szeptember végén olvastam, így majdnem napra pontos érték az egy éves intervallumom is. Érdekesen alakult a kapcsolatom a sorozattal. Az első részt élveztem, bár enyhe Twilight beütést vettem rajta észre. Az Ónix teljes mértékben irritált, erős New Moon átírás, a rosszabbik fajtából. Ezek után hanyagoltam is a sorozatot tizenegy hónapig, majd most, ősszel vettem kézbe a harmadik részt, mely megint erős rajongást váltott ki belőlem. A negyedik, az Origin végre adott újat is, s majdnem maximálisan meg voltam vele elégedve. Már csak a méltó lezárást vártam, mellyel kiléphetek a Luxenek világából egy kis időre, hogy a figyelmemet máshova is tudjam összpontosítani. Szerintetek megkaptam?

Nagy reményekkel vágtam bele. Az előző résznél úgy éreztem, hogy J. L. Armentrout megtalálta végre a saját hangját. Már nem a karakterek irányították az eseményt, hanem a szerző döntötte el, mi fog történni, akkor is, ha Katyéknek ez nem tetszett.

Az előző résznél ott hagytuk abba, hogy Daemon és a többi luxen elment egy nagyobb hatalom hívására. A történet pár nappal később folytatódik, ám az elmúlt időszakban nem történt változás. Még mindig várakozó fázisban vannak a többiek, s csak reménykednek, hogy minden rendben lesz. Ám a tétlenség az ember egyik legnagyobb ellensége, így egy szükséges bevásárlás lehetőségét megragadva beszabadul Katy és Archer egy plázába, amit pont kiszemeltek az idegenek maguknak, mint játszóházat. Itt újra találkozik Daemonnal, ám a viszontlátás meglepetéseket is tartogat.

A történet kiindulópontjaként semmi másra nem számítottam. Teljesen egyértelmű volt, hogy amikor végre újra együtt lehetnek, mi fog történni, s arra Katy hogyan fog reagálni, majd mi lesz Daemon  következő lépése. Kiszámítható volt, sőt, teljesen egyértelmű, mégis elragadtatással olvastam a sorokat. Annyira elmerültem ebbe az újszerű világba, hogy nem érdekelt semmi. Az sem, hogy tudtam, máshol már olvastam ezeket, sem az, hogy nem tudott meglepni. Egyszerűen csak fejjel előre belevetettem magam, s hagytam, hadd ragadjon magával a sodrás.

Az Ellenállás sok szempontból más, mint az előző kötetek. Az első, leglényegesebb szempont, hogy ez már egy erős disztópikus jelleget kapott, s ebből kiindulva az ajánlott korhatár is nő. Több olyan esemény van benne, ami miatt nem adnám fiatalabb könyvmoly kezébe. Túlmutat az első részen, tipikusan „a sorozattal együtt növünk fel” szindróma található meg benne. De mitől válik disztópiává? A luxenek érkezését követően a világ kifordult a nem létező sarkaiból. Sorra pusztulnak el a városok, melyeket a fénylények bevesznek. Rengeteg ember életét veszik el pár pillanat alatt. Van, mikor céljuk van vele, máskor csak ok nélkül öldökölnek, de megesik, hogy járulékos veszteségként könyvelhető el: rosszkor voltak, rossz helyen. Sokan haltak meg, köztük olyanok is, akik nem tűnhettek el a névtelenségben, mert a történet szerves részei voltak eddig.

Lényeges különbségnek mondanám még, hogy az írónő már nem finomkodik. A karakterei úgy mondva felnőttek a helyzethez, s nem csak a fejük után mennek, hanem átgondolják az adott szituációkat, mielőtt cselekednének. Noha még mindig gyakoriak a gyerekes szóváltások, ám mégis megtalálják a kellő időpontot, s nem bocsátkoznak felesleges harcokba.

A harmadik nagy különbség pedig az egész könyv alaphangulata. Az eddigi határozottság eltűnt, mintha a karakterek szeme elől lehullt volna egy kendő. Rájönnek, hogy ez a dolog már túlnő rajtuk, s nem elég néhány villogás és jól kiosztott pofon. Az Ellenállásban már lényeges szerephez jutnak mások is, s megmutatja, hogy van, mikor az embernek csapatban kell dolgoznia, s hallgatnia kell azokra, akik több tapasztalattal rendelkeznek egy-egy téren.

A történet alapvetően pörgősnek mondható. Mindig történik valami. Folyamatosan úton vannak, haladnak a céljukhoz vezető úton. Néha bekapnak egy-egy támadást, de mindig akad tennivaló, nincsenek benne unalmas, laptöltésre szolgáló részek. Ám mégis, ha visszatekintek a könyvre, úgy érzem, igazából semmi nem történt, csak múlt az idő, s maguktól estek meg az események. El volt rendeltetve. Természetesen voltak lényeges részek, amik terelték a mederben a történetet, s kihatással voltak a végeredményre, ám valami enélkül is történt volna. Nem egészen tudom megragadni ezt az érzést.

Olvastam a könyvet, s teljesen beolvadtam én is közéjük. Örültem, ha boldogok voltak, velük együtt nevettem, ha viccet meséltek, elszomorodtam, ha ők is. Aztán egyszer csak ülök velük szemben a verandán, nézem Katyt és Daemont, ahogy épp a tökéletes szerelmespárt alakítják egy borzalmakkal teli világban, s belém vágott az érzés: undorodom már tőlük. Annyira hihetetlenül romantikusok és annyira sokszor csókolóznak és ömlengenek egymásnak, hogy nem bírtam tovább: elszakadt a cérna. Értem, hogy még csak a kezdeti időszakban vannak, mikor minden csupa rózsaszín és habcukorszerű, annak ellenére, hogy itt a világvége, de nem hiszem el, hogy nem tudnak egymás szájától annyira elszakadni, hogy ne a másiknak a torkán nyomják le a mondanivalójukat. Le kellett tennem a könyvet, mert tudtam, hogy áthajítom a szobán, ha még egy nyálas cuppogásnyi hangot hallok.

S innentől kezdve az eseményeket szemlélő énem is megváltozott. Nem tudtam már élvezni a történetet, kínzott az egész, úgy ahogy van. Untam a folytonos nyavalygást, a depressziós hangulatot, s a közben a szárazföldön vergődő halakra emlékeztető , hangokat s még jobban a folytonos szexuálisan túlfűtött gondolatokat. S mikor már minden a fejemre akart omlani, akkor mert a szerző kijátszani egy kártyát, amivel még az én hisztis hozzáállásomon is áttörte a jeget: pár pillanatig újra bevont a történetbe, s újra úgy szerettem, mint a legelején. Éppen, hogy csak pár könnycseppet el nem morzsoltam felette.

Természetesen ez az állapot nem tartott sokáig, visszatért a racionálisabb énem, s újra szeptikusan szemléltem az eseményeket. Sajnos rá kellett ébrednem, hogy a szerzőn túlnőtt a saját alkotása. Próbált valami nagyot alkotni, egy olyan befejezést, ami minden továbbit eldönt, ami után nem maradnak kérdések, s mellette felrakja az i-re a pontot. Emiatt drasztikus eszközökhöz folyamodott. Telepakolta az oldalakat szélsőséges érzésekkel és szituációkkal. Folyamatosan cibálta a szereplőket. A legnagyobb örömből rántotta le a legmélyebb pokolra őket, hogy aztán segítő kezet nyújtson. Valakinek ez biztosan bejön, főleg, ha már kellően megalapozott Luxen rajongásban szenved, de én csak azt éreztem, hogy az összes ötletét igyekszik egybe rakni, s ebből a katyvaszból akar nagyot alkotni. Hozzáteszem nem sok eredeti elképzelés volt benne. Minden fő esemény és lépés egyértelműnek tűnt.

De még ezek után is azt mondtam, hogy jó, talán nem tökéletes, de mégiscsak egy ideig szerettem, tehát összességében azért nem olyan végtelenül rossz ez. S akkor, az utolsó oldalakon, fogta ezt a meggyőződésemet és szétcincálta. De komolyan.... miért kell a lehető legvéresebb, legkétségbeesettebb helyzetbe ezeknek már megint smárolniuk? Miért ott kezdik egymást felfalni? Miért nem lehetett mondjuk egy mélyebb gesztus, mint például a másik kezének megragadása, s egyenes háttal való előre tekintés a legmeghatározóbb jelenetnél? Miért? Ezen a ponton tetőztem. Elértem a tűréshatárom legvégét. Innen már csak az őszinte kiborulás várt, szóval nagyon reménykedtem, hogy több, általam nevetségesnek titulált, idegesítő rész nem lesz.

De természetesen az álmok nem mindig válhatnak valóra... a szerző nem elégedett meg a tetőponttal, még egy utolsó kis csavart bele kellett raknia, hogy tíz sor erejéig még hátha aggódni fog az olvasó azon, mi lesz a kedvelt karakterekkel. Arra már nem maradt kellő kapacitása, hogy ezt úgy kifejtse, ahogy előtte bármelyik részt. Nem. Gyorsan felsorolt pár érzést, minél szívet szaggatóbb, annál jobb, majd lapozunk egyet és már vége is. Alapvetően ez az utolsó fordulat is teljes mértékben felesleges volt, de hogy még akkor össze is legyen csapva... ez volt az a pont, ahol rájöttem, hogy egy újabb évig biztos nem fogom kézbe venni a kiegészítő köteteket, de még rá sem fogok semmire sem nézni, amiben szerepelnek fénylények, űrdolgok és cicák.

"Földiekkel játszó

Égi tünemény,

Istenségnek látszó

Csalfa, vak Remény!

Kit teremt magának

A boldogtalan,

S mint véd angyalának,

Bókol untalan."

Azt hiszem Csokonai Vitéz Mihály szavai itt is megállják a helyüket, noha a költő nem ismerhette J. L. Armentrout munkásságát - a saját szerencséjére. 

Senki nem mondhatja, hogy nem próbálkoztam eléggé szeretni a luxen sorozatot. Láthatjátok, mennyiféle érzelem felvonult bennem az olvasás közben. Láthatjátok, hogy én mindent megtettem azért, hogy maximális dicsőségében teljesedjen ki. Hagytam, hadd sodorjon magával a lendület, a Forrás, de mégis... vannak dolgok, amiket nem tudok lenyelni. Tudom, nagyon kritikus szemmel tekintettem rá a végére, de a sorozat nálam eljátszotta minden esélyét.

Égi tünemény, felhők közül, földre vetülő árnyékként lépett Daemon az életembe is, s megpróbálta elhitetni velem, hogy ő is egy Isten. Szerette volna, hogyha az őt övező kultusz részesévé válok én is. Magamnak fokoztam folyamatosan a feszültséget, hajtottam magam a rajongásba, s tiszta reménnyel tekintettem felé, hogy aztán ráébredjek: minden mit érzek, csupán csalfa, vak Remény.

"– Nem is tudom – nyomtam az ujjaimat a halántékomhoz. – Most jó hasznát vehetnénk a Bosszúállóknak. 

– A francokat. Ide már Loki kell – morogta Daemon."

"A legszebb emberek,akiknek a külső szépségét csak a belső múlja felül,mindig azok,akiknek fogalmuk sincs erről."

"A szavaknak különben is elveszett az értelme a túl sok ismételgetéstől. A tettek mindig hangosabban, erősebben szólnak."

Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó

Megjelenés éve: 2015 július 3.

Terjedelem: 384 oldal

A könyv az alábbi helyeken vásárolható meg:

LIBRI

BOOKLINE
KÖNYVMOLYKÉPZŐ MÁRKABOLT

Dan Wells: Szellemváros

Dan Wells hazánkban is óriási sikert aratott a később hatkötetesre bővült Nem vagyok sorozatgyilkos-trilógiával, mely John Wayne Cleaver, egy potenciálisan sorozatgyilkos tini rendkívül egyedi hangulatú története.

A szerző újabb, felnőtteknek szóló thrillere is merőben más és újszerű hangon szólal meg.

Michael Shipman paranoid skizofréniában szenved. Különböző tévképzetek és hallucinációk kínozzák, elméje hol borzalmas kínzásoknak veti alá, hol őrült üldözésekbe taszítja. Ha ez még nem lenne elég, egy kegyetlen sorozatgyilkos szedi áldozatait, és az első számú gyanúsított maga Michael.

Mit tennél, ha az általad látott szörnyetegekről egyszerre kiderül: néhányuk nagyon is valóságos? Kiben bízhatsz, ha a saját elméd sem elég megbízható, és úgy érzed az egész világ ellened fordult?

Dan Wells neve hazánkban is sokakból rajongást vált ki. A Nem vagyok sorozatgyilkos trilógiája, mely végül hat részre bővült, sokak kedvencévé vált. 2107 augusztusában újra ellátogatott hazánkba, s a rajongók számára szervezett dedikáláson rengetegen részt vettek. Sokan vittek régebbi kötetet, ám még több embernél bukkant fel új könyve, mely a Szellemváros címet kapta. Egyik barátnőm szerencséjéből én is bezsebelhettem egy dedikált példányt a fent említett kötetből, mely végül áprilisban került a tulajdonomba. Az első, külföldi szerző által közvetlenül dedikált kötetem (A másik, ami van bookplate-es), így még nagyobb kincsként tekintettem rá. Sajnos, amikor megérkezett, nem láttam magamban a kellő erőt egy ilyen jellegű történethez, s ezért inkább eltettem egy megfelelőbb időpontra. Ez most, 2018 őszén jött el, egy igazán hűvös napon.

Terveztem, természetesen terveztem még idén elolvasni a Szellemvárost, de mégsem akart sehogy sem összejönni. Ha nem a hangulatom, akkor épp a felhalmozódott várólistám állt az utamba. Aztán az egyik kedves barátnőm feldobta, hogy mi lenne, ha elolvasnánk közösen. Kapva kaptam az alkalmon, hisz legalább így lekerülhet a „Régóta halogatott saját példányok” listáról. A kezdési időpontot egy hónappal későbbre tűzte ki. Ez kifejezetten pozitívan hatott rám, mert így volt időm lélekben is felkészülni a regényre, s egyre jobban megjött a kedvem is hozzá. Azután szeptember 24-én, este hat órakor neki is ugrottunk. Mindenfajta túlzás nélkül állíthatom, hogy egy ültömben elolvastam a felét.

Teljesen odaszögezett a kanapéhoz. Kivételesen időm is akadt, nem voltak elmaradott teendőim, így megtehettem, hogy kényelembe helyezve magam felüssek egy könyvet, ám úgy érzem, ha még aznapra lett is volna valami, akkor sem készültem volna el vele. 

A történet máris egy bűnügyi helyszínen veszi kezdetét. A Vörös Vonalas Gyilkos újabb áldozatával szembesülünk. Ő már a tizedik. Maga a szám is elrettentőleg hat, hiszen ez rengeteg kioltott élet, mégis van egy ennél sokkal megrázóbb tényező: a gyilkos az áldozatai arcát úgy mondva eltünteti. Hosszú időn keresztül dolgozik rajta, hogy lehántson mindent róluk. Hogy miért teszi? Senki nem tudja, ám most először videó felvételre kapták, s valami olyan tárul a szemük elé, mely minden képzeletüket felülmúlja, s úgy döntenek a nyomozók: ez az információ nem szivároghat ki.

A kiindulási motívum igencsak érdekfeszítőre sikerült. Maga a gyilkos jelenléte, s a kamerafelvétel által megtudott dolgok létrehozzák az olvasóban a kíváncsiságot, mely a továbbiakban hajthatja előre. Rögvest hat az elmére: elkezdünk gondolkodni, vajon ki lehet a gyilkos, milyen minta alapján választja ki az áldozatait, s vajon mire képes? Igaz, hogy még a további szereplők nem ismertek a számunkra, mégis már a lehetséges gyanúsítottak névsorát pörgetjük a fejünkben. Emellett egy igen fontos alapot is tisztáz: már itt kiderül, hogy egy fantasztikus vonalú thriller került a kezeink közé. Ez számomra kifejezetten fontos, nagyon ugrott a megítélésre a szememben ennek a ténynek a hatására. A Nem vagyok sorozatgyilkos kapcsán hatalmas pofára esés volt, mikor a regény közepén jöttem csak rá, hogy nem egy egyszerű, földhözragadt történet van a kezemben, hanem fontos szerep jut a mágiának is. Teljesen máshogy álltam hozzá, s nehéz volt ezt a váltást feldolgozni. Az egészet újra kellett értékelnem magamban. 

Visszatérve a Szellemvároshoz, úgy néz ki a szerző tanult az előző esetből, s előre megmutatta, mit tartogat a számunkra. S ez igencsak örvendetes.

Miután találkoztunk a gyilkossal, megismerkedünk a regény főszereplőjével, Michael-el is. Ő egy igazán érdekes férfi, akinél skizofréniát állapítanak meg, s emiatt egy speciális kórházba, elmegyógyintézetben. A betegsége nem csupán ennyiből áll, paranoid attitűdöket is tartalmaz. Fejébe vette, hogy az Arctalan emberek követik és figyelik meg a lépéseit, el akarják kapni. A rendőrség gyanúja így hamar ráterelődik, hiszen látható az alapvető összefüggés. De vajon tényleg ő a gyilkos? S ha igen, vajon tud róla?

Ez a regény alapfelállása. Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de én nagyon szeretem azokat a könyveket, melyekben valamilyen mentális betegség jelenik meg, mint fő tényező, ám közel sem végzetes ellenség. Tehát a főszereplő rendelkezik vele, de nem okozza a halálát közvetlenül. Véleményem szerint alapvető emberi kíváncsiság hajt mindenkit, hogy beleláthasson más elmékbe, főleg, ha az alapvetően máshogy működik, mint az elvárt. Michael agya pedig igen érdekes képeket vetít elénk. Nagyon tetszett, ahogy a könyv elején élesen el tudjuk különíteni az elképzelt és a valós világot, majd ahogy haladunk előre a történetben úgy mosódik egyre jobban el. Fokozatosan olvad össze, szinte észrevétlenül, míg egyszer csak ott találjuk magunkat, hogy nem tudjuk eldönteni, mi igaz és mi nem. Egyszerre vonunk mindent kétségbe, majd támasztunk alá. A logika egyik oldalról elhagy, hogy a másik nézőpont szerint térjen vissza. Rettentően élveztem, teljesen elmerültem ebbe a furcsa világba, amely körülvette Michaelt, vagy amelyet éppen ő teremtett. Semmiben sem voltam biztos a végére már.

Ugyanakkor nem elég, ha az olvasót meg tudja az író győzni, hogy minden, amit valósnak hitt, valótlan, illetve fordítva. Nem elég a világok határait összemosni ahhoz, hogy egy ilyen erős felépítést igénylő regény működjön. Szükség van arra is, hogy a mentálisan sérült szereplő is megélje a legmélyebb pontokat és mellette legyenek tiszta pillanatai is. Fontos látni a mérlegelési folyamatot, ahogy az állapota romlik és épül. Dan Wells ezt gyönyörűen végigvezette, az összes létező lehetőséget megmutatta. Michael egy igazán jól felépített karakternek mondható.
A történet Michael elképzelései szerint halad előre, mondhatni ő teremti meg a saját valóságát. Rettentő mód élvezetes, ahogy egyre közelebb kerülünk a megoldáshoz, s az eddig fixnek vélt dolgok is elveszítek anyagi körvonalukat, illetve ez fordítva is igaz. 

Amennyire szerettem a regényt az elején, annál értetlenebb arccal tekintettem a végére. Mikor a szerző elérte, hogy már magam sem tudjam, mi valós, s mely elemek csupán a képzelet szüleményei, akkor robbantott fel több sornyi bombát, amik nem jól lettek tálalva. Az egész történet zavarossá vált, s volt egy szeletnyi rész, amit még most sem igazán tudtam megérteni. Nem bírtam különválasztani egymástól a dolgokat, kevertem mindent, s csak kusza gondolatok cikáztak a fejemben. Már-már azt hittem, én magam is megőrültem. Végső elkeseredésemnél a szerző felnyitotta a szemem, s lényegében végre kifejtette az elképzelését, a maga misztikus valóságában, ám meg kell mondanom, a fordulópont rohamos romlása miatt egyáltalán nem tudtam már kellőképp értékelni. Tetszett, a háttér, hogy miként alakult ki az egész helyzet, s mi köze van ennek Michael-hez, ám voltak benne olyan bravúrok, amiket feleslegesnek vagy épp kiszámíthatónak éreztem. A végére a Vörös Vonalas Gyilkost is mindössze egy viccnek láttam. 

Ám bajom egyik nagy forrása – az értetlenkedésen kívül – az maga a végén felbukkanó csoport volt. Az előtte levőkben a szerző részletesen, egyenletesen kitért minden problémára, ám pont erre, aminek megértése szükséges a regény maximális kiélvezéséhez, pont azt vette félvállról. Többet szerettem volna tudni a kialakulásról, a származásról, az eddigi próbálkozásokról, sikerekről és kudarcokról, ám épp, csak a felszínt kapargattuk.

Ezeken sajnos nem tudtam egy vállrándítással túllépni. Sajnáltam, mert ígéretesen indult a történet, de a végére az összecsapottság érzése uralkodott el rajtam. 

A szerző a regény előszavában megjegyzi, hogy ez a regény majdnem ment a kukába. Nos, ez nem csak a fentebb leírtak alapján érezhető. Találhatóak benne olyan szarvashibák, melyeket a legelső átolvasáskor észre kellett volna venni, s nincs mentség rá, hogy benne maradtak. Erre a legjobb példa az áldozatok száma. A gyilkos által kioltott életek más és más értékeket mutatnak. Van, hogy tíz, máskor pedig kettővel több, ám senki nem kérdez rá, mi van a maradék áldozattal, s természetesen a legvégén, a zavaros jelenetek kellő közepén ismét visszatérünk a kiindulási ponthoz, tehát a tízes számhoz. 

Egyszerre vagyok boldog és szomorú. Van egy nagyon jó alaptörténetünk, erős kezdésünk, jól felépített karakterünk és egy hihetetlenül nehéz mentális problémánk. Mindezt a szerző úgy fonja az olvasó köré, hogy mire feleszmélünk már rég csapdába estünk, melyből csak akkor szabadulhatunk, ha az utolsó szóig elérünk. Ám miután erős, masszív hálóval vont körbe minket, elkezd a vállunknál fogva rázni és rázni, mindaddig, míg el nem szédülünk. Míg az elején fel sem tűnt, hogyan kerít hatalmába, addig a végén minden oldalnak, minden mondatnak teljes tudatában vagyunk. Bánom, hogy nem tudta tartani végig ezt a feszes és zavart világot, mely annyi potenciált tartalmaz.

Szeretném azt mondani, hogy csak én nem olvastam elég figyelemmel, ám azt kell mondanom, hogy a háromnegyed részénél összecsapott lett, s hiába kaptunk egy egyedi befejezést, ekkora már savanyú lett a tej a szánkba. 

Főként az első kétharmada miatt mondanám, hogy érdemes vele megpróbálkozni. Nem ez lett Dan Wells fő műve, ám nem is lett szörnyű. Középszerű regénynek mondanám, átmenet két sikeres alkotás között.

"Azt állítják, őrült vagyok: mi van, ha igazuk van?"

"– Szóval egyszerre vagyok őrült és épelméjű? 

– Üdvözlöm a skizofréniában!"

"Ha egyszer a rendszer úgy dönt, őrült vagy, nem sokat tehetsz ellene."

"– (…) Ha azt hiszi, hogy a saját tévképzetei rosszak, próbáljon együtt élni valaki máséival, aztán mesélje el, mekkora élvezet."

Kiadó: Fumax Kiadó

Megjelenés éve: 2017 augusztus 7.

Terjedelem: 334 oldal

A könyv az alábbi helyeken vásárolható meg:

LIBRI

BOOKLINE
LÍRA

Elizabeth Gilbert: Big Magic

Az Ízek, imák, szerelmek írónőjének lelkesedése szinte tapintható és ragályos – történetei és saját tapasztalatain alapuló tanácsai olyanok, mintha a legjobb barátnőnk szólna hozzánk játékos, beszélgető stílusban. A New York Times sikerkönyveinek írónője izgalmas kulisszatitkokat árul el a regényírás folyamatáról, saját félelmeiről és kudarcairól. Legújabb írása nemcsak íróknak vagy művészi hajlammal megáldott olvasóknak szól, hanem mindenkinek, aki inspirációra és bátorításra vágyik, hogy követhesse kíváncsiságát, és végre belevághasson életkortól, nemtől függetlenül abba, amire a lelke mélyén mindig is vágyott.

Egy jó ideje foglalkoztatott a könyv. Nagyon érdekelt, hogy vajon mit rejthet egy olyan önsegítő kötet, melynek a borítója ennyire egyedi módon készült. A megjelenéskor nagyon sok videót láthattunk közzétéve róla, ahogy festékbombákkal soroznak egy tiszta falat, s így született meg a Big Magicborítója. Pontosan olyan kreatív, mint, ahogy a könyvtől elvárja az ember.

A Big Magic Elizabeth Gilbert tollából született, aki egy nevesebb író, főként külföldön. Kis hazánkban is eléggé ismert, főként az Ízek, imák, szerelmek című könyve által. Bevallom, én eddig nem olvastam még semmit tőle, valójában nem is tervezek. Valahogy sosem ragadott meg igazán az általa kínált világ, ám ki tudja… lehet, a későbbiekben már érdeklődni fogok iránta, s kézbe veszem valamelyik regényét is. Mindenesetre az ismerkedést ezen köteten keresztül kezdtem el vele.

Mindenek előtt lefektetném, hogy nem szoktam önsegítő könyveket olvasni. Alapvetően nincs velük semmi gondom, elismerem, hogy nagy szükség van rájuk. Rengeteg témában születtek már írások, melyeknek elsődleges feladatköre az, hogy az olvasó lelkét és elméjét segítse, rávilágítson olyan dolgokra, melyek lehet, hogy magától nem jutna eszébe. Ezek a könyvek segítenek abban, hogy bizonyos régóta halogatott döntéseket meghozzunk, elhatározzuk magunkat különböző esetekben vagy épp a rég nem talált lelki békét állítják helyre. Nem mondanám, hogy ezek egyikére sem lenne szükségem, mégis jellememből adódóan inkább szenvedek magam, minthogy elfogadjam más segítségét, még ha az egy könyv is. Szeretem az önmagam által felállított kihívásokat, s azok meglepését.

Jogosan merülhet fel benned a kérdés: akkor miért vettem ezt most kézbe? Nos, ez egy nagyon jó felvetés. A válasz pedig a következő: az ember holtáig tanul, így ha éppen olyan témájú könyvet találok, ami érdekel, nem foglalkozom vele, hogy az milyen kategóriába tartozik. A Big magic esetében elsősorban a borító fogott meg, de az alcím miatt vettem le a polcról: Kreatív élet félelem nélkül.

Minden ember fél valamitől. Nincs olyan, aki nem, akárhogy is tagadják. A félelem egy velünk született tulajdonság, génjeinkben van kódolva, hiszen a túlélésünk egyik alapvető kulcsának bizonyul. A félelem sokféle lehet. Rengeteg fokozata van és ezerféleképp mutatkozhat meg. Elizabeth Gilbert meglepő módon a félelemre nem sok szót vesztegetett, legalábbis a címből kiindulva jóval kevesebbet, mint azt elvárnánk, helyette sokkal inkább a kreatív élet mibenlétét vetíti az olvasó elé.

Nem voltam teljesen tisztában azzal, mire készüljek ezen könyv kapcsán, de nem gondoltam, hogy ekkora meglepetéseket fog tartogatni. Nem titkolom, hogy mostanában eléggé foglalkoztat az írás gondolata, emiatt is tettem közzé az egyik prológust, mely csak egyszer fogta és kitört belőlem. Azóta is többször gondoltam rá, hogy folytatnám, de hiába ültem oda, két perc után elterelődött a figyelmem, s azon kaptam magam, hogy csak böngészek, de egy sort sem vetek papírra. Erőltetni nem szerettem volna, hiszen az általában nem vezet eredményhez.

Bizton állítom, hogy a sors vezetett ehhez a könyvhöz. Valami mindig megakadályozott abban, hogy elolvassam, s ezért találhatott meg pont akkor, mikor a legnagyobb szükségem volt rá. Ittam a szavakat, tejes odafigyeléssel olvastam úgy, hogy a külvilág teljesen megszűnt létezni. Mert áttörte azt a gátat, ami eddig az utamban volt.

Elizabeth Gilbert egyszer csak gondolt egyet és papírra vetette azon gondolatait, melyek a saját életéből fakadnak. Enyhe kitárulkozás ez a részéről, melyben megmutatja, hogyan képes új regényt alkotni, mi kell hozzá és milyen elvárásokat támaszt. Véleménye szerint a kreativitás mindenekfelett áll. Minden ember kreatív, csak a legtöbben nem használják ki az alkalmak szülte lehetőségeket és nem hallgatnak a belső hangjukra, mikor az erős sikítozásba kezd. A Big Magic regényében egy érdekes megközelítést ad a dolgoknak. Ő úgy gondolja, hogy az ötletek személyiséggel rendelkező, láthatatlan dolgok, melyek egyszer csak belépnek az életünkbe, majd tovalibbenek nem megfelelő bánásmód mellett. Ez egy nagyon szép gondolat és átvitt értelemben igen mély tartalma van, ám sokszor éreztem úgy, hogy ő ezt teljes mértékben elhiszi, fizikai valójában. Hiába tekintettem rá szent szövegként, mégis zavart ez a furcsa kifejezésmód, mellyel érzékeltette az ötlet születésének pillanatát és teljes életciklusát. Azért valljuk be: nem szívesen olvasunk olyan ember tollából önsegítő könyvet, akinél úgy érezzük, mentális problémák merülnek fel. Mert hát amit ő leírt az hihetetlen. Egy idő után sikerült elvonatkoztatnom szeszélyes megnyilvánulásaitól, s képes voltam a lényegre koncentrálni. Hosszú utat tettem meg eddig, s bár mindvégig roppant mód élveztem a könyv olvasását, mégis akkor vált az igazivá az élmény.

Big Magic, nagy varázslat, flow, nevezzük bárminek, bizony létezik. Mindenki életében vannak olyan pillanatok, mikor még a dolgok is kiesnek a kezéből egy villámszerűen lecsapódó zseniális ötlet hatására. Nekem is volt ilyen, nem is egyszer, de hagytam, hadd libbenjen tovább. Sosem ragadtam magamhoz és hagytam kiteljesedni. Volt, hogy napokig beszéltem róla másoknak, foglalkoztatott, majd folyamatosan elhalványult, végül eltűnt. Elizabeth Gilbert pont arra biztat, hogy ezeket a lehetőségeket ragadjuk meg és minden pillanatát használjuk ki, hiszen ki tudja, lehet, valami maradandó fog születni, sőt, biztosan világmegrengető lesz – legalábbis a te számodra.

Az életet kreatívan kell élni, minden pillanatban – hirdeti az írónő. Sokan erre azt mondanák, hogy ez alapvető dolog, nincs ebben semmi nehéz, mások pedig fej rázva fordulnának el, hogy ez egyszerűen lehetetlen, hiszen a mindennapok mókuskereke felőrli a maradék idejüket és energiájukat is. Elizabeth hosszasan magyarázza, különböző szempontok szerint végigjárva hogyan lehet ezt megvalósítani. Sosem mondja, hogy könnyű. Nagyban hangoztatja, hogy ez teljes odaadást igényel, elhivatottságot. Ám a befektetett energia így vagy úgy, de meg fog térülni.

Számomra azért bírt ekkora jelentőséggel ez a könyv, mert segített megnyitni a saját elmémet önmagam számára. Rámutatott, hol rontottam el eddig, s segített, hogy megkeressem azt az utat, amit járnom kell ahhoz, hogy a céljaimat elérjem.

De nem csak ennyit adott. A siker sztorik mindig kelendőek, de senki nem beszél arról, milyen volt az odáig vezető út. Nem látják a kudarcokkal kikövezett utat, a sok negatív érzést, mely folyamatosan cincálta a ruhánkat, miközben botladozva haladtunk előre. Elizabeth Gilbert erre is gondolt, s szót ejtett a különböző válsághelyzetekről is. Hosszan ecseteli, hogy a művészet nem merő szenvedés, nem a legmélyebb fájdalomból és sötét mételyből áll. Jó dolog a mártírság, de azzal nem lehet hosszútávon együtt élni. Az írónő a saját kudarcait is felsorolja, hogy lássuk, nem a levegőbe beszél.

A könyv egyik legfontosabb attitűdje a pozitív hozzáállás. Végig arra biztat, hogy tárjuk ki az elménket a világ felé, haladjunk előre, s ha falba ütköznénk, akkor se bátortalanodjunk el, hanem mérlegeljünk és folytassuk az utunkat előre az akadály átugrásával, szükséges esetben, megkerülésével.

Nem hittem volna, hogy bárminemű meghatározó tapasztalattal fog szolgálni. Abban a hitben voltam, hogy elolvasom, néhol felcsillan a szemem egy-egy jó tanács láttán, majd haladok tovább előre. Ehelyett kinyitotta azt a kaput, amit nem is tudtam, hogy lelakatoltam. Résnyire tárta, s csak rajtam múlik, hogy mit teszek: visszacsukom, mintha mi sem történt volna, vagy mély levegőt véve szélesre tárom. A Big Magic által megtaláltam a saját kreativitási forrásom. Elizabeth Gilbert szavai hatására megtaláltam azt, amit eddig kerestem. Hiába voltam szkeptikus az elején vele, mégis képes volt segíteni az én korlátozott elmémen is.

De azért megjegyezném, hogy nem voltam végig ennyire elragadtatva. Az utolsó fejezetek már nehezen csúsztak, kezdtem úgy érezni, hogy sok volt az okítás, hiszen lényegében ugyanazt a pár dolgot ismételgette, különböző köntösben megformálva.

Mégis, ha egyben tekintek rá, úgy érzem, maradandót alkotott, melyet egyik regénye sem múlhat felül.

Minden blogger számára kötelező olvasmánynak kiáltanám ki, hogy megtanulják az alapokat, s megtalálhassák azt az erőt, ami szükséges a későbbiekben, ha ők is maradandót szeretnének alkotni, s akkor is ha nem. 

"Nos, a trükk a következő: fejezd be a nyafogást."

"Az élet egyik egyszerű és nagyszerű törvénye, hogy amit gyakorolsz, abban egyre jobb leszel."

"(…) sosem leszel képes bármi érdekeset létrehozni az életedből, ha nem hiszel benne, hogy jogod van legalább megpróbálni."

"Hagyd abba a siránkozást! Nem a világ hibája, hogy művész akartál lenni. Nem a világ feladata, hogy élvezze a filmeket, amiket készítesz, és semmiképp sem a világ felelőssége, hogy fizessen az álmaidért. Senki sem kíváncsi a sirámaidra. Ha kell, lopj egy kamerát, de fejezd be a nyafogást és takarodj vissza dolgozni!"

"Ne add fel az álmaidat abban a pillanatban, amikor a dolgok már nem mennek olyan könnyedén vagy nem olyan kifizetődőek. 

Mert ez az a pillanat, ahol az érdekes kezdődik."

Kiadó: Partvonal Kiadó

Megjelenés éve: 2016 május 2.

Terjedelem: 256 oldal

A könyv az alábbi helyeken vásárolható meg:

LIBRI

BOOKLINE
LÍRA

J. L. Armentrout: Origin

Daemon ​bármit megtenne, hogy visszakapja Katyt.

Sikeresen behatoltak Mount Weatherbe, ám az akciónak katasztrofális vége lett. Katy elszakadt tőlük. Elvették. Daemon számára most minden arról szól, hogyan lehetne megtalálni. 

Söpörje el, aki az útjába áll? Nem kérdés. 

Perzselje fel az egész világot, hogy megmentse Katyt? Boldogan. 

Tárja fel az emberiség előtt, hogy idegenek élnek közöttük? Örömmel.

Katy számára csak a túlélés marad. 

Ellenségektől körülvéve az egyetlen, amit tehet, ha alkalmazkodik a helyzetéhez. Még a Daedalusban sem mindenki őrült… de a csoport céljai rémisztőek, és amit elárulnak, felzaklatja Katyt. Kik az igazi rosszak? A Daedalus? Az emberiség? Vagy a luxenek?

Ők ketten együtt bármivel szembenéznek. 

A legveszedelmesebb ellenség azonban mindig is jelen volt. Amikor kiderül az igazság, és a hazugságok fala összeomlik, melyik oldalra kerül majd Daemon és Katy?

Együtt maradnak egyáltalán?

Az előző rész erős függővége azonnal folytatást követelt. Szinte fejvesztve rohantam a könyvtárba, hogy azonnal kezembe vehessem az Origint. Alig bírtam ki, míg hazaértem. A lakásba lépve, cipőmet útközben rúgtam le magamról, majd a kanapéra szökkenve már nyitottam is ki, hogy folytassam. Bevallom, kicsit túlreagáltam, ám heves reakcióm mögött egy egyszerű indok áll: évek óta nem szerettem a sorozatokat. Képtelen voltam rávenni magam, hogy két rész között ne teljen el legalább fél év kihagyás, de gyakori volt az egy éves hanyagolás is. Szóval igen, úgy voltam vele, hogy teljes teret engedek a rajongásomnak, hátha tartósnak bizonyulna, s mostantól ismét mernék a sorozatokkal is szemezni. Jelentem, a projektem sikeresen lezárult. Az Origint pont akkora lelkesedéssel kezdtem el olvasni, mint ahogy befejeztem.

Az Opál végén kegyetlen volt az írónő. Az eddig megszokott, lassú, klisés folyást hirtelen a visszájára fordította. Megragadta a világot a négy sarkánál fogva, majd erőteljesen megrázta. Gondoltam, hogy nem fog mindenki sikeresen megmenekülni az akció során, ám álmomban sem képzeltem, hogy pont Katy fog ott ragadni. Sokkal valószínűbbnek tartottam, hogy Daemon fogja feláldozni magát, miközben a barátnőjét fedezi, s ő marad rossz kezekben. Így meglepetésként ért ez a fordulat.

A történet olvasása közben egy olyan érzés alakult ki bennem, amire nem hittem volna, hogy sor fog kerülni: egyre jobban szerettem meg Katyt, sőt, egyre jobban fel is néztem rá. Úgy néz ki, végre felnőtt annyira, hogy átlássa a helyzet teljes komolyságát, s éretten gondolkodva tudja a megfelelő döntéseket hozni, még akkor is, ha ez nehéz. Az igazságérzete is fejlődött, s minden áron kitart a saját véleménye mellett. Még olvasva is belesajdult a szívem, hogyan kellett boldogulnia. Igen, megszerettem Katyt, végre látom az igazi énjét, melyet végre nem rejt el a butasága. 

Az Origin az első rész, ahol Daemon fejébe is bepillantást nyerhetünk. Ez kifejezetten szükséges volt, hiszen nem mindig vannak együtt, s mindkét szálon zajlanak bőszen az események. Először tartottam tőle, hogy túlságosan nyálas elképzelései lesznek, s így végleg levetkőzi a sármját, de szerencsére pozitívan csalódtam: semmi ilyenről nem volt szó. Kicsit szentimentális volt, ám ez az adott helyzetben teljesen megérthetőnek bizonyult, magam sem gondolkodtam volna másként. Daemon újra bebizonyította, hogy több rejtőzik benne, mint a jóképűség és a beképzeltség génjei.  Az a mérhetetlen szerelem, mely benne gyökerezik, minden falat ledönt. Csodával vegyes áhítattal olvastam, mit meg nem tesz azért, hogy újra együtt lehessenek. Nem értettem egyet minden döntésével, ám megértettem a jelentőségüket, így szemet hunytam minden hiba felett, sőt, ezeket külön meg is jegyeztem magamban: itt látszik, hogy még ő sem tökéletes, ó de még mennyire, hogy nem! Esendő lény, aki ugyanúgy tud jó és rossz döntéseket is hozni, mint az emberi faj bármely tagja. Volt egy jelenet, mikor a szemén keresztül látva a dolgokat, magam is megkönnyeztem az adott helyzetet. Nem egy nagy jelentőségű pillanat volt, mindössze pár oldal erejéig tartott, mégis mélyen megérintett, hogy J. L. Armentrout mennyire nagy mélységekben tudja kifejezni magát az érzések terén.

A történetben immár nagy változásokat tapasztalhatunk. Míg az első két kötet egy olcsó koppintásnak tűnt, a harmadik már kezdett valami új, valami más felé nyitni. Nos, ez a negyedik kötetben teljesen kiteljesedik, s gyökeres fordulatokra számíthatunk. Olyan érzésem volt olvasás közben, mintha az írónő most talált volna rá igazán a hangjára, s most jött rá, mégis merre tartanak a karakterei. Most már ő irányít, nem fordítva. Ennek nagyon örülök, már vártam ezt a felismerést. 

Szóval ott tartunk, hogy Katy a védelmisek kezére kerül. A Daedalus egy szörnyeteg. Vagy nem? Szent meggyőződésük, hogy ők csak és kizárólag nemzetbiztonsági szempontból cselekednek, és teljes lelkükkel hiszik, hogy minden tettük helyes. Mondhatnám, hogy erről próbálják meggyőzni Katyt, hogy maguk mellé állítsák, de ez nem ez felelne meg a valóságnak. Ők szimplán kész tények elé állítják, mesélnek neki, korlátok nélkül a körülötte zajló folyamatokról és az indokokról, s úgy gondolják ez bőven elég ahhoz, hogy Katy is ugyanúgy lássa a dolgokat. Mert máshogy nem lehet. Egyszerre elrettentő és briliáns, ahogy Nancy és a többiek gondolkodnak. Messzemenően különböző gondolkodást valósított meg az írónő, mint amivel valaha is találkoztam, pedig higgyétek el, láttam már pár furcsa dolgot. 

S miről is szól az Origin? Egyértelmű, hogy a cím nagy szerepet játszik, úgy, ahogy az eddigiekben is. Bevallom, igencsak megkönnyebbültem, hogy nem egy újabb szupermágikus kavics lesz a középpontban, kezdett már elegem lenni belőlük. Meg már amúgy is, kellett az újítás. Az Origin is egy fontos dologra utal, mely tárgyi valójában is létezik. Nem árulom el, pontosan mit takar, de azt muszáj megjegyeznem, hogy valamilyen szinten számítottam rá, ugyanakkor mégis meglepett. Annyira magával ragadott a történet, hogy minden sort ámulattal vegyes elismeréssel szemléltem. 

Tehát Katy a Daedalus markában senyved, miközben Deamon majd megőrül tehetetlenségében. Mindketten erősek, de egymás gyengeségeinek számítanak, így könnyen megvan a zsarolási alap. Az Origin során elsősorban külön próbálnak érvényesülni. A történet ebből a problémából indul ki, majd egy sokkal nagyobb, rajtuk túlmutató helyzetet teremt. A szemünk előtt fokozatosan bontakozik ki a cselekményszál. Ha visszatekintünk a legvégéről az elejére, olyan érzésünk van, mintha évek teltek volna el, annyira átrendeződnek az erőviszonyok és a felállások, pedig valójában a történet körülbelül szűk öt hónap alatt játszódik. Rengeteg esemény és élmény, mely talán még több oldalt fel tudott volna ölelni. Rövidnek éreztem a könyvet, többet akartam kapni belőle. De hát ennyivel kell beérni.

Természetesen a függővég elmaradhatatlan, bár nincs olyan erős, mint az előző rész végén. Nem a kétségbeesett pánik hajt majd a folytatásért, hanem sokkal inkább a kíváncsiság, s az új dolgok iránti vágy.

Az Origin véglegesen eldöntötte, hogy én, ezt a sorozatot szeretem, sőt imádom. Voltak vele nehéz pillanataim, mégis azt kell, mondjam, hogy részről részre jobbá válik. 

Nem bántam meg, hogy esélyt adtam neki – pontosabban engedtem a közösség nyomásának, s kénytelen-kelletlen kézbe vettem. Igazi meglepetés volt, a robbanós fajtából. A luxenek világa magával ragadott. Azóta, ha a szemem sarkában csillanást vélek felfedezni, rögvest odakapom a fejem, hátha láthatom, amint egy fénylény ért a Földre. 

A történetet Armentrout egyedi humora fűszerezi meg. A folyamatos csipkelődés üdítőleg hat az elmére, a mély érzések pedig balzsammal vonják be a lelket. 

Szeretem a felépített világot, szeretem a szereplőket és szeretem az írónő stílusát is. Minden rossz gondolatomat elengedtem vele kapcsolatban, így most már csak a színtiszta élvezet maradt.  Az Origin a hab a tortán, s már csak abban reménykedem, hogy az Opposition lesz a tetején a díszítés. 

Az Origin tökéletes kikapcsolódást nyújtott. Teljesen elvesztem az általa felkínált világba, s a szereplőkkel együtt érezve küzdöttem én is a Daedalus ellen. S nem volt elég, így biztosan hamar kézbe fogom venni a folytatást is.

"– Kezeket fel, és eszedbe ne jusson, hogy csillámpónivá változz nekem, szépfiú!"

"– A világot is felégetném, hogy megmentsem őt!"

"Amíg mélyen benne vagy valamiben, sosem mondod ki, sosem teszed meg, amit kellene. Mindig csak utóbb, amikor már túl késő, akkor jössz rá, hogy mit kellett volna mondanod vagy tenned."

"(…) Az ajkának valóban megvolt a hatalma, hogy megváltoztassa valaki életét, de ezt persze nem vallottam volna be. Az egója így is az eget verdeste."

"Ez a mi pillanatunk volt, a mi sütink, amiből nem adtunk senkinek."

Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó

Megjelenés éve: 2014. 12. 12.

Terjedelem: 432 oldal

A könyv az alábbi helyeken vásárolható meg:

LIBRI

BOOKLINE
KÖNYVMOLYKÉPZŐ MÁRKABOLT