Szergej Lukjanyenko, Arkagyij Suspanov: VarázsŐrség

A ​Nappali és az Éjszakai Őrség az Inkvizíció felügyelete alatt létrehoz egy különleges iskolát, melynek falain belül a Másfélék gyermekeit oktatják – Setéteket és Fénypártiakat egyaránt – nem csak e világi tantárgyakra.

Dmitrij, a hetedik szintű Fénypárti irodalomtanár mindent megtesz azért, hogy a rendkívüli képességekkel rendelkező kamaszok kegyeibe férkőzzön, de egyáltalán nincs könnyű dolga. Diákjai egyik csínyt a másik után tervelik ki, és hamarosan már nemhogy az iskola, de az egész emberiség sincs biztonságban.

És nehogy bárki azt higgye, a csibészségek mögött csupa Setét rosszcsont áll: az események kulcsfigurája egy Fénypárti dzsinn kislány, aki minden kívánságot valóra tud váltani. A következményekkel pedig cseppet sem törődik.

Úgy tűnik, nincs más hátra, az Inkvizíciónak kell beavatkozni, hogy kudarcba fulladt kísérletként bezárja az iskolát. Az intézmény – és a világ – sorsa egyedül Dmitrij kezében van. De mit tehet egy könyvmoly irodalomtanár a Másfélék két pártjának egyesített varázshatalmával szemben?

A fiatalabb olvasókat is megszólító VarázsŐrség új fejezetet nyit a Szergej Lukjanyenko fékezhetetlen képzeletében megszületett, és azóta világhírűvé vált Őrség-sorozat történetében.

 

A VarázsŐrség című könyv nem olyan régen jelent meg. Szinte még ropog. Először az üzletbe találkoztam vele, ahol túl sok figyelmet még nem tudtam szentelni neki, mert rengeteg dolgom volt, de az agyamban elraktároztam, hogy később utána kell néznem, mi is ez pontosan. Aztán jöttek a céges rendezvények Budapesten, ahol az egyik nap bemutatásra került ezen kötet is. Ennek nagyon örültem, hisz végre megtudhattam, vajon nekem írták-e, érdemes-e figyelmet szentelni neki. Az előadás közben elhangzott egy mondat: "A Harry Potter után kötelező olvasmány." S ezzel teljesen meg is győztek. Nagyon szeretem a Rowling által megalkotott világot, így nem is maradt kérdés: tudtam, hogy ez a könyv kell nekem.

Mint mondtam, a boltban találkoztam először vele, s a borítóterv már ott megfogott. Kifejezetten igényes munka, és a színválaszték is pont megfelelő. Kicsit sejtelmes, kicsit baljós, de mellette mégis megmutatja, hogy nem kell ezt annyira komolyan venni. Igényes és figyelemfelkeltő. Pont, mint a tartalom.

A cím is megfogott, hisz elsőre nem értettem, hogy miért van az összetett szó kellős közepén egy nagybetű. Ugyan miért emelték ki a második részt így? Ennek egy nagyon logikus magyarázata van, ami egyszerűbb, mint hinnétek: az Őrség sorozatba tartozó könyvről beszélünk, s minden kötet egy másik Őrség történetét meséli el.

A fülszöveg is nagyon jóra sikeredett, hiszen kellően felcsigázza a fantáziát, s tényleg visszahoz valamit a roxforti életérzésből.

Egyszóval hatalmas kíváncsisággal kezdtem neki ennek a történetnek.

Nem is kellett csalódnom. A sztori ott veszi kezdetét, mikor Annát, a furcsa nebulót számon kérik, honnan lopta a szobájában lapuló dolgokat. Anna váltig állítja, hogy azok mind sajátok, senkinek sem hiányoznak, egyszer csak úgy megjelentek. Hoppá! Ti elhinnétek neki? Naná, hogy nem, s az édesanyja is ezen a véleményen volt, ezért is adta fel a saját lányát. Ez nagyon csúnya dolog, de igazából nem is fog kiderülni több róla. Személy szerint én kíváncsi lettem volna a köztük fennálló viszonyra, de a történet szemszögéből nem lényeges, így nem is került bele.

Nos, most, hogy megvolt a Prológus, amiben Anna iskolát váltott a furcsamód megjelenő dolgok miatt, el is kezdődhet az igazi történet, ahol rögvest szembe találjuk magunkat Dreherrel. Imádom a nevét. Alapvetően az orosz nevekkel nem vagyok kibékülve. Nagyon ritkán jöttek eddig a szemem elé, s kicsit töröm őket, nehezen is jegyzem meg, ezért külön megörültem, hogy a kedves tanárunk sokkal egyszerűbb kifejezést kapott. Na meg a Dreher mindenkinek ismerős, nem de? Így már meg is van az alapvető rokonszenv. Szóval igen, visszatérve a meleg napok hűsítő itókájáról a tanár személyére... ő tényleg egy nagyon kellemes karakter lett. Háttérbe húzódó alkat, de a helyzet mindig megköveteli, hogy az események központjába legyen. Jó volt látni a fejlődését, hisz nem semmi, amin át megy! De engem legfőképp az fogott meg, ahogy a gyerekekhez viszonyul. Nem tesz különbséget Setét és Fénypárti között. Nem. Ők csak gyerekek, akik keresik a maguk útját, akármilyen rögös is az.

S akkor nézzük is csak a központban álló fiatalokat, vagyis a Holt Költők megreformált csapatát. Már alapvető szimpátiát gerjeszt, hogy egy ennyire híres és jelentős történetet beleszőtt az író a saját gondolataiba, hiszen ezen már a könyv legelején megmutatkozik, hogy igenis művelt személlyel van dolgunk, tehát nem egy összecsapott, klisés történetet fogunk kapni. Egyfajta biztosíték.

Szóval a diákok mind külön egyéniségek. Mind máshova sorolhatóak be, mégis összeköti őket a közös gondolatok és a cél. Ők igazán életre valóak, akik képesek a saját határaikat is túllépni.

Bevallom, az elején kicsit féltem, hogy egy Rowling másolatot fogunk kapni: ott az eldugott iskola, ahol a Másfélék tanulnak, ott vannak a különböző csoportok, a furcsa tantárgyak és még sok egyéb hasonlóság. De szerencsére igen hamar fellélegezhetünk, ugyanis az író szántszándékkal bele viszi a Harry Potter szálat. Többször is szóba kerül, szinte már a legelején ahhoz hasonlítja az egészet, s felhívja a különbségekre a figyelmet. Emellett olyan humoros megjegyzéseket hoz ki ebből a gondolatmenetből, hogy a székről is le lehet pottyanni. Kedvencem marad a repülő sütőlapát. Ismertek, ha egy szereplő az élettől is elveszi a kedvem, rögvest nyúlnék a péklapátomhoz, hogy azzal verjek bele értelmet. Eddig nem voltam vele tisztában, hogy egyéb funkciói is vannak. S igaza van Drehernek: azon sokkal kényelmesebb utazni, mint egy seprűn, hisz csak nagyobb az ülőfelülete!

Akárhogy is nézem, ez egy nagyon egyedi történet. Az egész Őrség sorozatban megalkotott világ fantasztikus. A Homály maga már egy fenomenális ötlet volt. Tetszett, hogy egy város is lehet Setét vagy Fénypárti, s azt is lehet hasonítani. De a legfontosabb számomra, hogy felépítette a teljes civilizációt, alkalmazva az összes szükséges réteget. Megvolt, kik vezetik az országot, az őrségeket, kik miért felelnek. Sok könyv itt bukik el, hogy csak éppen annyit ad az író, amennyi a történet szempontjából lényeges, így arra nem figyel, hogy a kialakított társadalom valójában életképtelen lenne.

Tényleg tetszett a VarázsŐrség című kötet, ám voltak benne számomra zavaró dolgok. Az első ezek közül nem is a könyv hibája, hanem az enyém, ezért ezt nem is rónám fel neki, viszont mindenféleképp kitérnék rá, ti ne szaladjatok bele úgy, mint én. Ugye azt az információt kaptam, hogy nyugodtan kezdhetem ezt a sorozatot a tizedik résznél is. Úgy bizony, mert ez egy tizedik rész! Egy sorozatnak! A központi alakok annyira mások már, hisz egy új generációt kezdünk el követni, hogy simán be lehet itt is csatlakozni. Végül is ez nem hülyeség, mert képes voltam rá, fel tudtam venni viszonylag hamar a fonalat, de... végig ott volt ez a szemtelen de, míg olvastam. Mert hát ugye itt már nincsenek a fogalmak megmagyarázva. Hasonítás, Homály és egyebek... miért is lenne? Teljesen logikus, hogy nincs. Mégis, emiatt teljes kívülállónak éreztem magam. Mintha a Homály ötödik rétegén keresztül néztem volna az eseményeket, majd a végére talán felléptem a második szintre, de kitörni nem tudtam belőle. Értettem, de mégis... kellett volna az a minimális előzetes információ, hogy maximálisan magaménak tudhassam a történetet. 

A másik, hogy én úgy értelmeztem, Anna lesz a központi szerepben, hiszen miatta alakul ki az összes helyzet. Ez így is van, szép és jó is, de valójában ez a könyv Dreherről szól. Ez ellen sincs igazából kifogásom, de nagyon keveset kaptunk a gyerekekből. Főleg, hogy Anna minden vitánál rögvest meghunyászkodott, vakon engedelmeskedett a tanárának. Aki ilyen tetteket visz véghez... legyen már egy kicsit tökösebb. Értem én, hogy dzsinn, akinek dolga mások kívánságait teljesíteni... de attól még lehetne egy kis saját véleménye. Rosszul fogalmazok, hiszen végül is volt neki, amiatt alakultak ki a különböző helyzetek, de a cselekvés pillanatában sosem ő állt a középpontban. Olyan passzívan aktív szereplő volt. 

S lehet, hogy pont emiatt, hogy sem ő, sem a többiek nem vettek részt jobban a saját történetükben nem éreztem azt, hogy idővel nőnek. A fejemben tizenegy-tizennégy évesek voltak. Fiatalok.

Ez a részletesség hiány máshol is felütötte a fejét. Dreher egy hetes szinttel rendelkezett a történet elején, s viselte az ezzel járó következményeket. Hisz az elég gyengének számít. Folyamatosan kapjuk, hogy a szintet mennyire nehéz, szinte lehetetlen megváltoztatni, főleg rövid idő alatt. Majd egy egész történeti egység van rászentelve. Ehhez képest pár oldal alatt képesek voltak a lehetetlent megközelíteni, minden bonyodalom nélkül. Sajnáltam, mert ez egy fontos momentum lett volna - szerintem - amit teljesen lekicsinylettek.

Ha ránézek a könyvre kellemes emlékeim vannak. Szerettem olvasni, noha bitang lassan haladtam. Úgy érzem, ez az év vége nem nekem fog kedvezni. Kellemes volt kiszakadni a valóságból, s belecsöppenni ebbe a nem mindennapi világba, ahol bármi lehetséges. Jó volt látni, mire képes egy mezei irodalmár az elhivatottságával, s hogy igenis az irodalomnak is van ereje, csak tudni kell használni. Szórakoztató vonala mellett műveltet is, hiszen rengeteg olyan apróság van beleszőve, ami hozzátesz a tudásunkhoz egy apró építőkövet.

Remélem ez a sorozat kicsit jobban előtérbe kerül majd a közeljövőben, mert fantasztikus. Meg van benne minden, amire egy fantáziadús molynak szüksége van. S igazuk volt a többieknek: Harry Potter fanoknak kötelező olvasmány!

Nagyon szépen köszönöm a recenziós példányt a Galaktika, Metropolis Media Kiadónak!

"Ez felborítaná az egyensúlyt. És ahol nincs egyensúly, nagyon nagy a baj."

"– Hallottam ezt, meg azt… – felelte Dreher. – Hogy a Fény és Setét Chuck Norris jobb és bal lába. Amelyik lábával kel, aznap az az oldal győz."

"Aki fiatalon nem volt forradalmár, annak nincs szíve, aki öregen is az maradt, annak nincs feje."

"Lehetsz Másféle, tekintheted magadat nem közönséges embernek, semmiképp sem úszhatod meg, ha ki kell töltened egy kupac papírt."

Budai Lotti: Shirzan szerelme

Egy angol úrihölgy útja egy indiai herceg ágyába

Louise Elsfieldnek, ennek a bátor és gyönyörű asszonynak a kalandjai 1685-ben veszik kezdetüket. A II. Jakab, angol király ellen indított felkelés elsodorja főhősnőnk vonzó férjét: Lord Elsfieldet ártatlanul börtönbe vetik, majd Indiába száműzik, ahol a halálnál is rosszabb sors vár rá. De Louise állhatatos szerelmétől hajtva követi férje nyomát a lenyűgöző és ismeretlen országba, s ezzel kezdetét veszi veszélyekkel, csalódással és szenvedéllyel teli utazása. Kalandjai során kalózok rabolják el, majd megismeri a csillogó paloták és a császári háremek világát is. Tanúi lehetünk, mint válik főhősünkből egy bosszúszomjas amazon, vagy ahogyan a régi perzsák harcos asszonyaikat nevezték: Shirzan.

Budai Lotti neve sajnos nem eléggé ismert hazánkban, pedig egy igen tehetséges magyar írónőről beszélünk. Bevallom, az első könyve nem olyan régen került a kezemben, előtte én sem voltam tisztában vele, hogy mégis kicsoda ő. Igaz, hogy nehezen akart elindulni a Kegyencnő hálószobája a számomra, mégis sikerült idővel magával ragadnia, s nagyon megszerettem, így mikor lehetőségem nyílt előolvasni Lotti új könyvét, nem haboztam. Türelmetlenül vártam, hogy megérkezzen hozzám egy előzetes változata, s nagy lelkesedéssel vetettem bele magam, s most el is mondanám, mit tapasztaltam olvasás közben.

Biztos vagyok benne, hogy a Borostyánszemű sorozata azért nem híresült el, mert nem volt jó a borítóterv. Távolról, a két kötetet összerakva elég mutatós, de közelről megszemlélve egyáltalán nem vonzza a tekintetet, illetve a cím sem lett figyelemfelkeltő. Ezzel szemben az új kötete borítója nagyon meggyőzőre sikerült. Kiragyog a környezetéből, megszólítja a potenciális olvasót, s a maga nemes módján meggyőzi arról, hogy igenis szüksége lesz rá. Nagyon gyönyörű lett, nem győzöm dicsérni. Képes voltam az olvasást megszakítani, hogy újra és újra megcsodálhassam.

A címmel mondjuk itt sem vagyok kibékülve, hisz fogalmam sem volt róla, mi vagy éppen ki is az a Shirzan. Név ez vagy megint valami fogalom? Igazából választ sem kaptam rá, csak a fülszöveg nyújtott egy kis segítséget. De erre kicsivel később térnék vissza.

Amikor felütöttem a könyvet nagyon meglepődtem, hisz egy nagyon is ismerős név jött velem szembe: Loiuse, aki a Borostyánszemű kötetek főszereplője is volt. Vajon véletlen lenne? Nagyon hamar kiderült, hogy nem, ez tudatos, hiszen Lotti tovább csűrte-csavarta a már ismert karakter sorsát: egy másik sorozatban folytatja a történetének bemutatását. Igazából ezt nem nagyon értem. Miért nem lehetett akkor a harmadik része a már kiadott sorozatnak? A borítóterv miatt? Hátha jobban fogadják az olvasók, ha nem tudják, hogy részben kötődik az előző kötetekhez? Többféle gondolat is keringett a fejemben, de viszonylag hamar túlléptem rajtuk, hiszen nekem igazából édes mindegy. Igaz, hogy bánatomra elárulta a Magányos örökösnő történetét, amit így már csak jóval később fogok kézbe venni, de ettől független élveztem, hogy már egy számomra ismerősen ismeretlen világba csöppentem. Hisz nem sok köze van az előző kötetekhez a főszereplőn kívül, mert új helyszínen zajlanak a dolgok, illetve a szükséges információt megkapjuk ahhoz, hogy mindenféle előismeret nélkül nyugodtan nekiülhessünk.

Lottiban most sem csalódtam, a tőle már megszokott jól kidolgozottságot kaptam, minden szempontból. Képtelenség nem élvezni minden egyes sorát, mikor ennyire választékosan, de nem fellengzősen fogalmaz. Pont a kornak megfelelő stílusban, adva az akkori megszólításokra, rangokra. Sodródtak szemem előtt a sorok, s sokszor azon kaptam magam, hogy na, ma is tanultam valamit, hiszen Lotti teletűzte számunkra idegen fogalmakkal is, melyeket egytől egyig meg is magyaráz. Mondjuk azért azt megjegyezném, hogy emiatt kicsit sok is lett a lábjegyzet. Ezzel még lehetett volna egy kicsit játszani, például néhány magyarázatot belefűzni az adott gondolatmenetbe, nem csak kicsillagozva lefordítani az átlagos olvasó számára.

De térjünk át kicsit magára a történetre. Nem tudom, hogy vagytok vele, de én sosem voltam olyan beállítottságú ember, akit annyira érdekelt volna, vajon mi történt a régmúltban. Természetesen rendelkezem egy felszínes tudással, ezért nem meresztek nagy szemeket például a Napkirály kifejezésre, tudom, kiről van szó, de számomra itt ki is fújt. A tudásom és az érdeklődésem limitált. Erre jön Lotti, s olyan jól előadja a dolgokat, hogy nagy szemeket meresztve le sem tudom tenni a könyvét, s folyamatosan magyarázok a mellettem ülő családomnak is, te azt tudtad, hogy... kezdetű mondatokat. Kifejezetten élveztem, s nagyon sok kirakós darab a helyére is került a fejemben, melyek még régebben, középiskolás koromban ütötték fel a fejüket. Sosem gondoltam volna, hogy egy királyi udvar felépítését ennyire bonyolult hálózatok szövik át, vagy, hogy a gyanúsítottak felmentése és elítélése mi alapján működött akkoriban.

Látszik, Lotti mennyire utána nézett az adott kornak, hiszen nem csak a cselekményszál a hiteles, hanem a karakterek is. Nagyon sokszor szembe jön egy számunkra is ismerős név, legyen az akár költő vagy a történelem egyik kisebb-nagyobb alakja. Csodálatos, hogyan fűzte őket is bele Louise kalandjaiba.

Ha már a karaktereknél tartunk, meg kell említenem, hogy most avattam fel az új kedvenceimet. Egy könyvnél általában a cselekményszál alapján döntjük el, hogy tetszett-e vagy nem. Ritka eset, mikor a szereplők annyira megragadják a képzeletünket, hogy még az álmunkba is velünk jönnek, sőt, várjuk, mikor bukkannak fel a túlsó sarkon egy esti séta alkalmával. Mert hogy Lotti ilyen életszagú karaktereket alkotott, egytől egyig. Persze, a történelmi adatokból dolgozott, de ez nem jelenti azt, hogy könnyű dolga volt. Hisz a legtöbb régmúlt embernek a neve, címe, s talán egy-két tulajdonsága maradt fel. Ez az alap. Erre építve kell létrehozni egy teljesen új karaktert úgy, hogy minden egyéb tényezőnek is megfeleljen. Louise, William, no meg a többiek mind kedvesek lettek a számomra. Még a negatív karaktereket is meg tudtam érteni, miért tették azokat a dolgokat, amiket. Lehet, hogy nem értettem velük egyet, de az indítékok teljesen világosak voltak a számomra is.

E könyv fölött képtelenség unatkozni. Mozgalmas a cselekmény, mely mindig tartogat az olvasónak valami újat, valami szokatlant és meglepőt. Egyszerűen nem lehet kiszámolni a következő lépést. Az biztos, hogy Louise élete nem mindennapi. Kijut neki a jóból és a rosszból egyaránt is. A történet derekán... nem viccelek, összetörte a szívemet. Le kellett raknom egy hosszabb időre, mert egyszerűen nem akartam elhinni, ami történt. Nem és nem. Képtelenség. Lehetetlen. Nem történhet ilyen. De Lotti nem hagyott cserben: miután képes voltam magam összekaparni, s újra felvenni a fonalat, megmutatta, hogy kisüthet még a Nap, ha kitartóak vagyunk. 

Nem is szándékozok több szót szólni a Shirzan szerelme című könyvről. S nem azért, mert nem éri meg beszélni róla, hanem pont ellenkezőleg: ezt a könyvet forgatni kell, szeretgetni és sokszor fel is kell lapozni. Csodálatos alkotás. Élvezetes olvasmány, mely kiszakít a hétköznapok monotonitásából, hogy megajándékozzon egy felhőtlen kikapcsolódással.
Remélem, hogy a cím senkit nem fog megzavarni, s nem fogják tévesen besorolni a ponyva, tömegregények közé, mert igenis Lotti új műve egy történelmileg hiteles, igényes kötet. 

Engem teljesen elvarázsolt, s már most érzem, hogy nagyon nehéz lesz kivárni a folyatást. Hiszen még csak most indulna el igazán az új kaland. Vétek volt itt abbahagyni!

Fordulatos, kiszámíthatatlan és szívszorító. Egy meglepetésekkel teli utazásra invitál a régmúlt idők gyönyörű, de egyben kegyetlen világába. Már csak egy kérdés maradt: készen állsz egy új kalandra?

Nagyon szépen köszönöm az Álomgyár Kiadónak és a kedves írónőnek, Budai Lottinak az előolvasási lehetőséget! 

Ha szeretnéd magadnak Te is ezt a csodás élményt, akkor a következő linkeken elő tudod rendelni, s így kedvezményes áron juthatsz hozzá a megjelenést követő napokban:

LIBRI

BOOKLINE

LÍRA

ÁLOMGYÁR

R. Kelényi Angelika: Az ártatlan - Bűnös örömök városa

1610-ben, ​egy borzalmas évet maga mögött hagyva, Fabricius Flóra kénytelen Velencébe utazni. A bűnös örömök városába érve egy ismert és az urak által gyakran látogatott házban találja magát. Vendéglátója nem más, mint a híres kurtizán, megmentőjének édesanyja.

Velence urai hamarosan versengeni kezdenek az ártatlan lány kegyeiért, ám ő csupán egyetlen férfi után vágyakozik, Lorenzo Marianit azonban nem könnyű örökre rabul ejteni.

Flóra úgy dönt, segít neki egy gyilkosság leleplezésében, noha az áldozatot egy cseppet sem szívlelte. 

A szálak a legmagasabb körökbe, a Collegió tagjai közé vezetnek, akik közül a legfiatalabb consiglieri bármit megadna, hogy a szép magyar lányt a magáénak tudhassa. 

Képes lesz-e Flóra ellenállni a gazdagság és a hatalom csábításának?

R. Kelényi Angelika, Az ártatlan című könyve második részében, egy izgalmas, kalandos és romantikus utazásra invitálja az olvasókat a 17. század Velencéjébe. Ahogy azt már megszokhattuk, a regény története a hatalom, a vágy, a bűn és a szerelem gyilkos kombinációja, történelmi korba ágyazva.

R. Kelényi Angelikától már elég sok könyvet olvastam, s kivétel nélkül mind tetszett. Nagyon megszerettem a stílusát, s hogy minden könyve előtt alaposan utána jár az adott témának, így nem csak kikapcsolódási pontot nyújt, hanem érdekes információkat is közöl velünk. Az Ártatlan sorozatának az első részét nyár elején, pontosan június 12-én olvastam el. Egy nap alatt a végére értem, nem nagyon tudtam letenni hosszabb időre. Nagyon megtetszett a legújabb világa, melyben elhelyezte a szereplőit, így kíváncsian vártam a folytatást is, és elég nagy reményeket, elvárásokat fűztem hozzá.

A borító egyszerűen meseszép. Mint az előző. Sőt, még szebb is. Minden rész tökéletesen illeszkedik a beltartalomhoz is. Az első fehérje tökéletesen ment az Ártatlan címhez. A második bordója pedig a bűnös örömök városát testesíti meg. Emellett a főszereplőnk, Flóra belső változásait is megmutatja. Eleinte egy mélyen erkölcsös, keveset látott lányka volt, de Mariani mellett kibontakozik a személyiségének egy más nem ismert oldala is. Minden szempontból jól el lett találva. S ez a kis plusz, hogy ablakos, teljesen levett a lábamról! Ad a könyvnek már előzetesen egy nagyon jó kis alaphangulatot, titokzatosságot, aminek hatására már a megfelelő állapotban kezdhetjük el az olvasási folyamatot.

A címen elsőnek kicsit megütköztem, hiszen nagy ellentét van a fő és az alcím között: Ártatlan - Bűnös. Ravasz kis szójáték ez. Nagyon gyorsan befogadtam, mert nagyon jól rávilágít itt a dolgok lényegére is. Jó kis előhír arra, mi fog itten következni. Ígéretes. Csábító.

S most kedves olvasóim, engedjétek meg nekem azt a fajta olvasói szabadságot, hogy ne sorakoztassak fel egymás mellett pro és kontra érveket. Képtelen lennék a Bűnös örömök városában hibát találni. Ha szántszándékkal keresném, akkor sem menne. Teljesen levett a lábamról. Készüljetek, mert ódákat fogok róla zengeni. Az én szememben elnyerte az év legjobb könyve címet! Tényleg ennyire zseniális lett!

Kezdjük ott, hogy az első részt is szerettem, noha nem rajongással. Egy kellemes történet, jó csavarokkal, kitűnő megfogalmazásban. Csak apróságok voltak már ott is, amik számomra kicsit rontottak az olvasási élményen. Szinte elhanyagolhatóak. S pontosan emiatt felállítottam egyfajta mércét magamban: a folytatásnak jobbnak kell lennie, mint az első kötet volt. Hiszen megismertük a karaktereket, kibontakozott előttünk már az aktuális kor, a szokások, a helyzet, amibe kerültek. Oké, mostmár vegyél le a lábamról! Ugyanakkor próbáltam ezt elnyomni magamban, mert valljuk be, nem fair egy könyvhöz már így hozzáállni. Hisz mindig vannak olyanok, akiknek nem tetszik. Mi lesz, ha pont én nem találom meg benne, amit keresek? Ha ezt épp nem nekem írták? Vagy mi van akkor, hogyha épp középső könyv szindróma lép fel, mint átvezető kötet lesz jelen, s csak a harmadikban fog igazán robbanni? Szóval igen, vártam is, de kicsit féltem is. Aztán mikor vettem három mély lélegzetet, nekiugrottam. Hát gyerekek... a harmadik bent rekedt, s az utolsó oldalig nem is kaptam levegőt! Teljesen beszippantott!

Alapvetően imádom a helyszínt. Nagyon kevés regény van, ami az elmúlt évszázadbeli Velencét választja alaphelyszínéül. Miért is? Valószínűleg közre játszik, hogy kevés róla az információ. Kicsit távolabb áll tőlünk az ottani felfogás, életmód. Mégis Angelika bele mert vágni ebben a nehéz témába, s meg kell mondjam, kitűnően teljesített. A gondoláknál romantikusabb dolgot el sem tudunk képzelni, de vajon ti tudtátok, hogy mennyire praktikus kémkedésre is használni? Nekem eszembe sem jutott volna. Imádtam ezeket az információmorzsákat, amiknek köszönhetően sokkal jobban le tudtam mélyedni az akkori, ottani dolgokban. Mindig megmutatta, hogy a dolgoknak nem csak egy oldala van.

A szereplőket részint ismerhettük már az előző kötetből, de sok újjal is találkozhattunk a helyszínváltozás következtében. Mariani továbbra is ugyanaz a sármos, titokzatos férfi maradt, aki volt, csak most igazán felszínre törhetett a valódi jelleme is. Eltűnt a Magyarországon megszokott visszafogottság, s még több pirulásra késztető visszavágás rejtőzik a tarsolyában. No, de Flórát sem kell félteni, hiszen neki is kinyílt a csipája rendesen: a gyors alkalmazkodási képességének és a hatalmas kíváncsiságának hála egész hamar beleszokott az új életstílusba, ami véleményem szerint kifejezetten jól áll neki. Igazán kivirult, hisz ledobott magáról sok olyan bilincset, amely megkötötte a benne rejtőző lehetőségeket. Az új szereplők hibáik ellenére mind szerethetőek. Még az antihősök is. Akárki akármit mond, én simán bedőltem volna Favrettinek. Hiába olvastam, mennyire alávaló alak, láttam a tetteit s azok következményeit, mégis levett a lábamról a szövegelésével. Angelika, te biztos, hogy nem csak egy szimpla mezei író vagy, mert az már szinte félelmetes, hogy mennyire jól meg tudod alkotni a karaktereket! 

A Bűnös örömök városában kaptunk mindent, amire egy molynak ingere lehet. A megnyerő, illetve minket átverő szereplőkön és a jó helyszínen kívül még kaptunk egy nem mindennapi cselekményszálat is. Imádom, ahogy ezek ketten nyomoznak, s közben folyamatosan vitatkoznak. Csak úgy repkednek a replikák, s nem győzök vigyorogni, illetve hangosan nevetni. A kisebb, pajzán megjegyzéseknél már teljesen kész voltam. Angelikának annyira jó humora van, hogy arra nincsenek szavak. Emellett rettenetesen tehetséges mesélő is, hiszen az egész történet csak úgy folyik a kezeink között: annyira olvasmányos, hogy képtelenség egy pillanatra is lerakni, hiszen félünk, hogy lemaradunk valamiről, amit a szereplők csinálnak, míg nem figyelünk oda. Behálózott! 

De térjünk vissza egy pillanatra a cselekményszálra is: Örülök, hogy ez a történet egyszemszöges verzióban lett megírva, több okból is. Első: szépen, mindent a maga idejében megtudunk, igazából felesleges is lenne a váltott nézőpont. S a nyomatékosabb második: van még remény, hogy az egészet Angelika megírja Mariani szempontjából is. Mert ha ebből már csak egy részt kaphatok.... beleőrülök! Többre, sokkal többre van szükség!

De megint elkanyarodtam, szóval a történetbeli események: hihetetlenek! Sokszor csak kapkodtam a fejem, néztem jobbra-balra, mi történik. Gyönyörűen fel van építve minden, fokozatosan bontakoznak ki a dolgok, de szerencsére nincsen túlhúzva sem. A vége felé pedig annyira bepörög, hogy majd beleájul az olvasó is. Angelika nem ismer lehetetlent: minden lapot kijátszott, s sokszor az asztal alól húzta azokat elő! Azt hiszed biztonságba vagy otthon a karosszékben, aztán egyszer csak BUMM... jön egy váratlan fordulat, s a földről kaparod össze jobb esetben az állad, rosszabb esetben teljes valódat. Nem hagy pihenni. 

S ezt az egész kalandos, fordulatos történetet még megfűszerezi a romantika is. Jajj, az a drága romantika, ami az elsőben nem tört még annyira a felszínre... Teljesen kész voltam. Flórával együtt szerettem bele Mariani-ba. Halálosan, menthetetlenül, visszavonhatatlanul. A közös kis jelenetek... teljesen eszemet vették. Nem, ne haragudjatok, de képtelen vagyok leírni, hogy mit éreztem olvasás közben, vagy akár most is. Erre nincsenek szavak. Csodás, mesés, bámulatos! Leírhatatlan... Ilyennek kellene lennie minden szerelemnek!

Ha van kedvetek, szívesen leülök bárkivel beszélgetni erről a könyvről, mert egyszerűen nincs annyi hely sehol, hogy ki tudjam fejezni a lelkesedésemet. Megiszunk közben egy kávét, meg még egyet, meg még sokat, vagy teát. De erről a regényről beszélni kell! 

R. Kelényi Angelika tehetsége csak úgy tündököl a Bűnös örömök városában. Olyan történetet hozott össze, mely messze übereli az eddigi kedvenceimet. Diana Gabaldon mellett a helye!

S hogy kiknek ajánlom? Szívem szerint mindenkinek! Messzire, hangosan kiáltanék, hogy mindenki tudomást szerezzen róla, mennyire fantasztikus!

Ha szereted a múltszázadbeli romantikát, akkor ez a Te könyved. 

Ha csíped a nyomozós szálat, ne habozz felütni. 

Ha egy olyan könyvre vágysz, amit képtelenség letenni, megtaláltuk a tökéletes jelöltet! 

Vagy, ha csak egy jó kis regényt szeretnél, nyugodtan vedd kézbe. 

Nem fogsz csalódni!

Nagyon szépen köszönöm az Álomgyár Kiadónak a recenziós példányt, s köszönöm Angelika, hogy megírtad ezt a fantasztikus történetet! Türelmetlenül várom a folytatást!

"Valóban csupán porszemek vagyunk, melyeket arra sodor a szél, amerre akar, és hiába próbálunk szembeszállni vele, erősebb nálunk."

"Azt mondják, ha az ember folyton a holnapot várja, nem tesz mást, mint sietteti a halála érkezését."

"– A szépség nem érdem, hölgyem, csupán állapot. Idővel elmúlik, s akkor nem marad más vonzerő, mint a jellem és a lélek. Önmagában a szépség semmit sem ér."

"Az élet pedig mit sem ér, ha az ember folyton ostorozza magát, és bűntudata nem engedi, hogy boldog legyen."

 

Jodi Picoult: Apró csodák

Ruth ​Jefferson már több mint húsz éve dolgozik szülész szakápolóként egy connecticuti kórházban, amikor egy újszülött vizsgálatát követően váratlanul másik páciens mellé osztják be. Az újszülött szülei a fehér felsőbbrendűséget hirdetik, ezért nem akarják, hogy az afroamerikai Ruth akár csak hozzáérjen a gyermekükhöz. A kórház helyt ad a kérelmüknek, másnap azonban a kisbaba életveszélyes állapotba kerül, miközben egyedül Ruth tartózkodik a csecsemőszobában. Engedelmeskedjen a főnöke utasításának, vagy avatkozzon közbe? 

Ruth habozik megkezdeni az újraélesztést, s ennek eredményeként emberöléssel vádolják. Kennedy McQuarrie közvédő vállalja az ügyét, de már a legelején váratlan tanáccsal szolgál: ragaszkodik ahhoz, hogy faji kérdések szóba sem kerülhetnek a bíróságon. Ruth, aki értetlenül áll a döntés előtt, próbálja folytatni az életét – már csak kamasz fia érdekében is –, miközben az ügye egyre nagyobb port kavar. Miután megkezdődik a tárgyalás, Ruthnak és Kennedynek ki kell vívnia egymás bizalmát, ám eközben mindketten szembesülnek azzal, hogy talán alapvetően elhibázott minden, amit a másikról – s önmagukról – tudni véltek. 

Jodi Picoult végtelen alázattal, empátiával és alapossággal közelít kiváltság, előítélet és igazság kérdéséhez, s nekünk, olvasóknak sem kínál egyszerű, könnyen emészthető tanulságokat. Az Apró csodák egy rendkívüli író csúcsteljesítménye.

Már nagyon régóta vártam erre a könyvre. Az első Jodi Picoult kötetem a Magányos farkas volt, mely teljes mértékben elnyerte a tetszésemet, s pont emiatt nem is értettem, mások miért mondják rá, hogy a többi könyvéhez képest az gyengébb. Most, hogy elolvastam egy másik regényét is, már értem.

Ez a könyv már a megjelenéskor is rengeteg figyelmet követelt magának. Folyamatosan futottak be róla az értékelések, melyekben kifejezetten elismerően beszélnek róla. Így, mikor lehetőségem nyílt nekem is elolvasni, nem haboztam.

Első pillantásra kicsit elszomorodtam, mikor megláttam a borítót. Valahol, mélyen legbelül reménykedtem, hogy a Csodalány, Nővérem húga..., irányvonalat fogják újra felvenni a szerkesztők, mert azokra egyszerűen nem találok szavakat. Gyönyörűek lettek az újra kiadások. Még régebben azok keltették fel a figyelmemet, s noha nem az én ízlésvilágomnak való volt, de ott döntöttem el, hogy a közeljövőben mindenféleképp fogok tőle olvasni. Azóta tizenegy hónap telt el, s két kötetet illesztettem be az évembe, szóval szerintem elég jól állok.

Visszatérve a borítóhoz: ne értsetek félre, egy pillanatig sem tartom csúnyának, vagy egyszerűnek azt, amelyikkel megjelent. Főleg így, hogy elolvastam a könyvet. Teljesen értelmet is nyert.

A címet én magam is félreértelmeztem, mint szerintem mindenki más is a fülszöveg alapján. Jómagam is azt hittem, hogy az újszülött babák az apró csodák. Ezt a tévedésemet Picoult nagyon gyorsan kijavította: már a prológus alatt kifejti, hogyan is kell érteni. Bánom, hogy a későbbiekben nem tért vissza a regénybe ez a kifejezés, főleg, mert nagyon találó lett címnek is.

Igazából nem tudom, hol kezdjem. Több napja, hogy befejeztem ezt a könyvet, s még mindig nem tértem igazán magamhoz. Többször is megnyitottam ezt az ablakot, hogy na, most jól le fogom írni a gondolataimat, majd öt perc bámulás után be is zártam, mert nem tudtam felszínre hozni azt, amit kiváltott belőlem. Még most sem érzem magam teljesen olyannak, mint régen, s valószínűleg már sosem leszek olyan, mint mielőtt elolvastam az Apró csodákat. Ez a könyv megváltoztatott. Lenyúlt a lelkem legmélyére, s ott rendezett be magának egy sarkot hosszú távra.

Mikor először a kezembe vettem, nem számítottam sok mindenre. Persze, voltak elvárásaim.. Jodi Picoult az az író, aki már annyi mindent bizonyított, hogy nem tudok neki teljes fehér lapot adni: neki sokkal többet kell adnia, mint más mezei írónak. Nem könnyű megugrani ezt a lécet, de ő képes rá. Minden egyes könyvével.

Szóval szépen felütöttem s elkezdtem olvasni. Szeretem, ahogy nem vág rögvest mindennek a közepébe, még sem húzza el a sztorit a végletekig. Pár szóban szépen megadja a körvonalat: lássuk, mi fog történni. Közben körülrajzolja a szereplőket, felvázolja az erőviszonyokat, s minden más lényeges információt. S ahogy ezt megteszi pár oldal alatt, már be is vezeti a központi témát.

Ruth-ot alapvetően nagyon szerethető karakterként ábrázolja, ugyanakkor nem magasztosítja. A többieket sem. Minden általa megalkotott szereplő oly mértékben emberi, hogy úgy érezzük, bármikor szembe jöhetne az utcán. Emberek. Gondolkodnak, hibáznak, javítanak, elviselik tettük következményét. Nincsenek csak fekete vagy fehér karakterek, mindenki színes: mindenkinek van jó és rossz tulajdonsága is. Megteremt egy olyan összhangot, ami ellentétéről szól az egész könyv. Mert bizony, a mostani téma a faji diszkrimináció. A rasszizmus.

Azt hinnénk, olyan ez, mint az érem: két oldala van: Valaki rasszista s valaki nem az. Jodi nagyon jól körbejárta a témát. Rengeteg nézőpontot mutatott be, mert bizony rengeteg fajta van.

Akárhogy is nézem, a rasszizmus egy nagyon érdekes dolog. Szinte mindenki úgy beszél róla, mintha közben tojáshéjon kellene szteppelnie. Vigyázunk arra, mi hagyja el a szánkat, túlgondolunk minden egyes szót, vajon nem tűnünk-e tőle ilyennek vagy olyannak. S a másik oldalnak sem egyszerűbb. De ebbe nem szeretnék belemenni. Az írónő nagyon jól kifejtette ezt, tényleg. S a legjobb, hogy mindezt teljesen hétköznapi köntösbe teszi. Nem a múlt évszázad problémáiból merít, hanem a ma is jelen levő dolgokból.

S ha eltekintünk magától a fő irányvonaltól, akkor észre vehetjük, hogy rengeteg mindent kapunk még ettől a könyvtől. Először is betekintést nyerhetünk egy kórház, s azon belül is a szülészeti osztály működésébe. Én kifejezetten élveztem ezeket a részeket, a sok kódszóval egyetemben, mert tudom, hogy ezen a területen sosem fogok dolgozni, de attól független még érdekel. Jó volt látni, milyen alapvető dolgokat tesznek meg minden szülés előtt, közben és után a nővérek.

A kórházi mindennapok mellett láthatjuk azt is, hogy hogyan zajlik egy tárgyalás. Bevallom, engem nagyon meglepett. Azt hittem, ez egy sokkal gyorsabb folyamat, nem húzódik el ennyire. Emellett nem gondoltam volna ,hogy az ügyvédek ennyire leterheltek, s hogy sokszor nem is ismerik az általuk képviselt ügyfelet, úgy próbálnak a segítségükre lenni. Azzal sem voltam tisztában, hogy külföldön az esküdteket így választják ki. Minden percét élveztem ezeknek a részeknek is, hatalmas szemeket meresztve olvastam, le ne maradjak akár egyetlen arcrándulásról sem.

S ha nem elég az, hogy mennyi új információt tartogat a számukra az Apró csodák, akkor még felfedezhetünk benne egyfajta könnyed humort is. Imádtam Kennedy részeit. Annyira könnyed, bájos volt, s ezzel képes volt feloldani a Ruth fejezeteiben olvasható nehézségeket is.

Kedves olvasó, még mindig nem győztelek meg, hogy kézbe vedd ezt a kötetet? Nos, akkor van a számodra még egy utolsó dolog, amit megemlítenék: s ezek a csavarok. Sosem az történik, amit vársz. Nem egy könnyen kiszámítható történet, de emellett nem viszi a lehetetlenek felé, sőt, teljesen a realitás talaján marad.

Jodi Picoult legújabb lefordított kötete maga egy apró csoda. Ez a nő, ahogy ír... egyszerűen fantasztikus. Minden embernek kötelező lenne az életében legalább egy Picoult kötetet elolvasnia! Annyi rengeteget tanulhatunk belőle, s emellett teljesen átformálja az adott dolgokhoz történő hozzáállásunkat. Sosem mézesmázos, mindent a maga valójában tár elénk. Nem könnyű megemészteni gyakran ezt a brutális őszinteséget, ami átlengi, de pont ezért lenne fontos, hogy minél több ember kezébe eljusson. Átformál. Engem ez a kötet meg is könnyeztetett. Csak ültem a székemben a könyv fölött és zokogtam. Sírtam a szereplőkért. Sírtam a történetért. De legfőképp: sírtam önmagamért, s azokért a dolgokért, amiket úgy ahogy Ruth, már én sem tehetek meg sosem. Egy résznél teljesen azonosultam vele. Máskor bosszantott. De olyan mértékben emberi volt, hogy hallottam a hangját. Szólt hozzám. Jodi Picoult az egyik legnagyobb kortárs írónk.

Bátran vegyétek a kezetekbe a könyveit, nem fog elmaradni a hatás!

Nagyon szépen köszönöm az Athenaeum kiadónak a recenziós példányt!

"Tudja, hogy van: az élet megy tovább. Mi mást tehetnénk, mint hogy mi is vele megyünk?"

"Azok a legjobb hazugságok, amelyekbe az igazság magvát csomagoljuk."

"Talán amennyire szeretünk valakit, annyira vagyunk képesek gyűlölni is."

"Ez is mutatja, hogy minden kisbaba gyönyörűnek születik. 

Az teszi csúnyává, amit kivetítünk rá."

"A kisbabák tényleg olyanok, mint az üres papírlapok. Amikor a világra jönnek, még nem hordozzák magukban a szüleik előítéleteit, sem az egyházuk ígéreteit, sem azt a képességet, hogy kettéválasszák az emberiséget olyanokra, akiket kedvelnek, és olyanokra, akiket nem. Semmit sem hoznak erre a világra, csak a törődés iránti igényt. S ezt a törődést akárkitől elfogadják, bőrszínre való tekintet nélkül."