Louise Doughty: Dupla spirálban

Yvonne Carmichael sikeres középosztálybeli nő. Amikor a munkája során megismerkedik egy titokzatos férfival a Parlamentben, szenvedélyes viszonyba bonyolódik vele. Nem sejti, hogy ezzel nem csak a házasságát kockáztatja. 

Yvonne körül a titkok hálója napról napra fojtogatóbbá válik. 

Aztán megtörténik, aminek sosem szabadna: egy szörnyű bűntény. A titokzatos férfi és Yvonne bíróság elé kerülnek. 

Melyikük követte el a bűncselekményt? Mi történt pontosan? Ki a férfi valójában? 

A világsikerű thriller eddig 27 nyelven jelent meg. Csak az angol Amazonon több mint 1000 ötcsillagos kritikát kapott! Idén nagy sikerű BBC-tévésorozat is készült belőle, amelyet 8 millión néztek meg Apple Tree Yard (Bujdokló szenvedély) címmel.

Bevallom nektek, ezt a könyvet alapvetően nem vettem volna kézbe. Valahogy nem fogott meg egy pillanat erejéig sem, s pont ezért lepődtem meg, mikor a kiadótól érkezett csomagban ez a nem várt cím is felbukkant. Ezt egy jelnek vettem, hogy nekem még történetem van a Dupla spirálban című kötettel, s így adtam neki egy esélyt. Szabadnapomon leültem a kedvenc olvasóhelyemre, jól bebugyoláltam magam, s felütöttem: "Gyerünk, kápráztass el! Mesélj el egy olyan történetet, ami hozzá tesz az életemhez. Ami kikapcsol. Eljött az időd." Szerintetek sikerült neki?

Mostanában sokat hangoztattam, mennyire szeretem a Lettero kiadó borítóterveit. Egyszerűek, ám annál sejtelmesebbek, vagy figyelemfelkeltőek; éppen melyikre van szükség az adott történetnél. A Dupla spirálban ez alól kivételt jelent. Nem mondanám, hogy jellegtelen, de mégis, elsétálok mellette anélkül, hogy komolyabban elgondolkozzak rajta. Nekem az volt az üzenete, hogy egy igazán erotikus krimit tartanék a kezembe, amik alapvetően nem az én ízlésvilágomnak megfelelőek. Tehát úgy mondanám: a maga kategóriájában tökéletesen megállja a külcsín a helyét, csak éppen a személyes megítélésem alapján nem döntenék mellette. Nem kedvelem igazán ezt a műfajt.

Ugyanakkor a cím már sokkal kecsegtetőbb: a dupla spirálról sok minden jut az ember eszébe. Kapásból a DNS gondolata is megfogalmazódik bennünk, hiszen a középiskolában, biológia órán jól beleverték a fejünkbe a fogalmát. Ezen kívül egy mozgalmas történetet ígér, amiben az események egymás után és egymás mellett folyamatos átfedésben vannak. Vagy vonatkozhat a szereplőkre is, miszerint több életet élnek meg, mint más átlagos emberek. A cím kifejezetten ötletes lett.

Megadtam neki az esélyt. Nagy hévvel ütöttem fel, s nagy odafigyeléssel kezdtem bele. Az első oldalakon már rögvest egy tárgyaláson találjuk magunkat, ahol éppen a főszereplőt veszik górcső alá. Ami rögvest kiderül: bebukta a történetet, hiszen felszínre került a titok, amit már régóta őrizgetett. Ugyanakkor, hogy ez micsoda, nem árulják el. 

Az első fejezet után visszacsöppenünk a múltba, s szépen lassan felépítve bemutatja az író Yvonne életét attól a pillanattól kezdve, hogy megismerkedik ezzel a titokzatos idegennel, akivel szerelmi viszonyt kezd folytatni. Ezt a pasas kezdeményezte, ő csak szimplán fejest ugrott az árba. S itt már kezdtem érezni, hogy ezt a könyvet nem nekem írták.

Yvonne egy férjes asszony. Két gyermeket már felnevelt. A férjével jó kapcsolatot ápol, ahogy ő is mondta: megvannak a régóta együtt élők szokásai, például a cikkek végén levő felpillantás, félmorgások megértése. Amúgy pedig a főszereplőnk egy elég elismert tudós. Ha úgy vesszük, akkor teljesen jó az élete úgy, ahogy van. Még azt sem lehet mondani, hogy unatkozik. Minden a helyén van. Mégis viszonyba keveredik egy teljesen ismeretlen férfivel. Kérdezem én: miért?! Számomra ez teljesen felfoghatatlan. Én monogám boldog kapcsolatban élek, immár ötödik éve. Boldog vagyok a párom mellett, akivel kölcsönösen tiszteljük és megbecsüljük egymást. Szeretettel tekintünk egymásra. Képtelen lennék ilyen módon megalázni, hogy egy másik férfi karjaiba omlok, csak mert nincs jobb dolgom. Számomra a megcsalás az egyik legmegvetendőbb dolog. Nem, én ezen nem tudok napirendre térni. Miért kell a másikat ily módon megalázni? Miért nem lehet kiállni elé, s elmondani neki, hogy más kell, legyen vége, s majd utána szállni tovább pasiról pasira. Ja, hogy nem akarod ott hagyni a férjed, mert szereted? Ha nyitott erre, akkor ugyanúgy le lehet vele ülni megbeszélni, ha pedig nem, akkor igenis elvárható, hogy tiszteld annyira, hogy féken tartsd a hormonjaidat. Nem azt mondom, Yvonne férje sem maga a patyolat, de mégis... akármit is tett a múltban, ennél azért többet érdemelne. 

Szóval a főszereplő számomra teljesen leírta magát. Persze, valamilyen szinten azért a regény végére megértettem az indokait, de nem mondanám, hogy közelebbi kapcsolatba kerültem vele. Mikor megtörténik az első tragédia az életében, hát... kegyetlen tőlem, de nem tudtam igazán sajnálni. Persze, ezt nem érdemelte meg. Ezt senki nem érdemli meg, bárhogy is viselkedik, de nem tudtam elvonatkoztatni attól a ténytől, hogy minden kapualjban megcsalja a férjét. Enyhén a "visszanyalt a fagyi" mondás jutott az eszembe. Szégyelltem is magam emiatt, de őszinte ember vagyok, le kellett ezt is írnom.

De próbáltam a történet más részleteire fókuszálni. Ettől független úgy éreztem, hogy lehet még belőle valami. Ahogy haladunk előre, s bonyolódnak a szálak, elég sok minden kiderül a főszereplőnk életéről, viszont a szeretőjéről annál kevesebb. Erre ad egy magyarázatot is, de gondoltam, hogy nem lesz ennyire egyszerű a sztori. Mikor a főszálon először megemlítik az Apple Tree Yardot, s leírják az ottani eseményt, már tudtam, hogy mi a történet vége. Miért vagyunk a bíróságon, s mi a jelentősége ennek a kis sikátornak. Emiatt a vége sem tartogatott számomra nagy meglepetéseket. Egyértelmű volt az egész, s az is, hogy kiderül. Egyedül a férfiben játszódó dolgok magyarázatául szolgáló elmélet volt az, ami igazán felkeltette az érdeklődésemet.

Az írásstílus egészen egyedinek mondható. A szerző E/1-ben alkotta meg a történetet, de mégsem a hagyományos értelemben. Yvonne azt írja le, hogy "te" mit csinálsz, hogyan érzed magad, tehát a szeretője mozzanatait helyezi a középpontba. Bevallom, az elején ezt nem tudtam hova tenni, viszont egy tényleg egyedi megközelítésről beszélhetünk, s egy idő után egészen megkedveltem. Érdekes volt látni egy ember minden mozzanatát más szemén keresztül. Yvonne csak rá fókuszált, a fejében megszólította őt. Érdekes, figyelemfelkeltő, s fenntartó. Ez egy nagyon jó elgondolás volt az író részéről.

Látom, hogy mennyi elismerést kapott ez a könyv, sőt, még ebből a röpke háromszáz oldalból egy sorozatot is csináltak. Biztos, hogy a külföldiek befogadóbbak, mint én, vagy jobban értékelik az ilyen jellegű történeteket. A hiba bennem van. A fülszövegben thrillernek jellemzik, de ezt egyáltalán nem mondanám annak. Nincs benne semmi borzongás. Hidegen hagytak az események fordulatai, hiszen előre kiszámítható volt minden, még a bíróságon is. Sajnálom.

Több napja ülök már ezen az értékelésen. Nem érzem igazán jónak. Nem érzem úgy, hogy sikerült visszaadnom a bennem megszületett érzéseket, miközben olvastam a könyvet, de mégis, akárhogyis szeretném, nem tudom átírni. Nem tudom, mert félő, hogy akkor enyhítenék a hangom élén, vagy próbálnék több szebbet belelátni, de ezt nem tehetem meg. Én tényleg szeretni akartam ezt a könyvet, hiszen ő választott engem, nem én őt. Szeretni akartam, mert a komfortzónámból igazán kiesik, bár nem egészen tudtam meghatározni a műfaji besorolását sem. Kriminek kevés, erotikusnak pedig nem mondható, hiszen hiába hangsúlyos, de nem ez váltja ki a végső katarzist. A kettő egyfajta egyvelege lehet, de még ebben a megfogalmazásban is enyhe hiányosságot érzek. Lehet, hogy csak szimplán szórakoztató irodalomnak kéne titulálnom, s elengednem az egészet.

Vannak még bennem gondolatok, amiket nem írtam le. Ha van rá igény, privátban bárkinek kifejtem őket, viszont ezt nem tehetném meg úgy, hogy ne áruljak el lényeges részleteket a történetből.

Nem találtunk egymásra. Ezt a könyvet másnak írták. Azok, akik szeretik a viszonylag egyszerű történeteket, tehát inkább kikapcsolódást keresnek az olvasásban, s nem indul a szemükben hátránnyal a főszereplő, ha éppen minden bokoraljban megcsalja "élete szerelmét", azoknak tetszene. Főleg, ha nincs ellenükre egy pár bírósági jelenet sem. 

Egymás szemében

Taram-taram-taram.....

Közhírré tétetik, hogy új összefogás lépett érvénybe a virtuális világban:

ezennel megszületett egy új projekt, mely az

EGYMÁS SZEMÉBEN

nevet viseli. 

No, de mit is jelent ez?

Nagy örömömre szolgál, hogy én mutathatom be nektek ezt az új kezdeményezést, mely több blogger összefogásával született meg. Az ötlet ott érlelődött Masni fejébe, míg meg nem született a terv: csokorba szed pár tehetséges értékelő-palántát, s egy új közös célt tűznek ki maguknak, mely nem más, mint a komfortzónák kibővítése. De hogyan?

A legtöbb olvasó ember nem szeret kilépni a már megszokott kategóriákból. Nincs ebben semmi rossz, ugyanakkor sokszor meglepő, pozitív tapasztalatokat szerezhetünk, ha esélyt adunk valami újnak. De mi alapján válasszunk a sok ismeretlen cím közül? Erre találtunk egy jó megoldást:

Minden hónapban egy előre kijelölt kategóriában minden résztvevő hoz egy könyvet, amit az egyik társának kell olvasnia. Ez azért érdekes, mert szerintem egyikőnknek sem jutott eszébe a kapott címet kézbe venni a közeljövőbe. 

De kik is a résztvevők?

DORKA, az ANYA OLVAS blog szerkesztője

NINA, az AMBIVALENTINA blog szerkesztője

VHRAI, a LIBELLUM blog szerkesztője

ÉDA, az EDAFLEUR blog szerkesztője

SÁRA, a METAFORASZENNYEZÉS blog szerkesztője
MASNI, a MASNI THE BLOGGER blog szerkesztője
DÓRA, az ÜLJ LE MELLÉM blog szerkesztője

s végül én, NIITAA, a NIITAABELL VILÁGA blog szerkesztője

Az első közösen meghatározott kategória a szépirodalom lett. Ez majdnem mindenkitől távol áll. A mostani fiatalság nem szívesen vesz le a polcról kicsit komolyabb könyvet, pedig ott is lehet találni gyöngyszemeket. 

S nézzük, ki mit ajánlott:

Dorka - Margaret Atwood: A szolgálólány meséje 

Masni - Jack Kerouac:Úton

Nina - Szerb Antal: Utas ​és holdvilág

Vhrai - Szabó Magda: Az ajtó

Dóra - Gárdonyi Géza: Ida regénye

Sára -  Scott Fitzgerald: A nagy Gatsby

Eda - Novákfy-Péter Éva: Egyasszony

Niitaa - Muriel Barbery: A sündisznó eleganciája

Mint látjátok, még a kategórián belül is elég sokszínű lett a felhozatal. Már csak az a kérdés, kinek, mi jutott. Szóval a februári hónapban ezeket az értékeléseket várhatjátok:

Dorka - Jack Kerouac:Úton

Vhrai - Gárdonyi Géza: Ida regénye

Masni - Scott Fitzgerald: A nagy Gatsby

Sára - Szerb Antal: Utas ​és holdvilág

Nina -  Muriel Barbery: A sündisznó eleganciája

Eda - Margaret Atwood: A szolgálólány meséje

Dóra - Szabó Magda: Az ajtó

Niitaa - Novákfy-Péter Éva: Egyasszony

Az értékelések februárban fognak felkerülni a blogok oldalára. Minden héten kettő várható. A facebookon létrehoztunk egy külön oldalt a projektünknek, melyet az Egymás szemében név alatt érhettek el. <<vagy kattintsatok ide az átirányításhoz.>> Itt mindig megtaláljátok, összegyűjtve az aktuális értékeléseket, cikkeket, s egyéb bejegyzéseket. 

Remélem tetszeni fog Nektek a kezdeményezésünk, s sok könyvet adhatunk hozzá majd a várólistátokhoz, a komfortzónátokon kívül is.

Csodaszép Napot Kívánok Mindenkinek!

Sarah J. Maas: Köd és harag udvara

Én ​nem vagyok jó. Semmi vagyok, és a lelkem, halhatatlan lelkem el van átkozva… Mintha a tüdőm is cserbenhagyott volna, de próbáltam levegőt venni, hogy ki tudjam mondani, hogy nem. Nem. 

Miután Feyre kiszabadította szerelmét, Tamlint a gonosz tündérkirálynő karmai közül, már halhatatlanként, tündérmágiája birtokában tér vissza a Tavasz udvarába. De nem feledheti sem a szörnyűségeket, melyek révén megmentette Tamlin népét, sem az alkut, amit Rhysanddel, az Éjszaka udvarának rettegett főurával kötött. 

Egyre jobban bevonódik Rhys ügyeibe és fellángoló érzelmei hálójába, ám háború közeleg: egy minden eddiginél hatalmasabb gonosz erő fenyeget azzal, hogy mindent elpusztít, amiért Feyre valaha küzdött. 

Szembe kell néznie a múltjával, elfogadnia különleges adottságait és döntenie kell a sorsáról. 

Oda kell adnia a szívét, hogy meggyógyítsa a kettéhasadt világot. 

Sarah J. Maas New York Times bestseller szerző lélegzetelállító fantasy-sorozatának második kötete. 

A szerelemért még a halált is kicselezte. 

A világ megmentéséért maga lesz az élő fegyver.

Sarah J. Maas másik sorozata, az Üvegtrón indította el régebben a könyvvásárlási lavinát az életemben. Előtte mindig könyvtári példányokat olvastam, több okból kifolyólag, de az ő munkássága ennél többet érdemelt: a sorozat első három részét megkaptam bátyámtól, majd a többit már jómagam rendeltem meg. Tavaly, mikor a Tüskék és rózsák udvara elérkezett végre hazánkba is, azonnal lecsaptam rá, hiszen Sarah-ban képtelenség csalódni, s tudtam, hogy ő is szerves része lesz a gyűjteményemnek. Alapvetően ez a kötet nem váltott ki belőlem olyan szintű rajongást, mint az előzőek, de mégis, kellően megszerettem a világot, amibe belecsöppentünk, s így vártam a folytatást. A Köd és harag udvara tavaly év végén jelent meg, s viszonylag nem is sokáig bírtam ki nélküle, hiszen nemrégiben meg is vettem, majd szinte azonnal neki is estem az olvasásnak. Elismerem, Maas függő vagyok.

Alapvetően a könyveihez készített borítótervek is már egyediek. Nagyon tetszik ez a grafikus megoldás, s hogy mindig a főszereplő van rajtuk a középpontban, egy épp, a kötetre jellemző hangulat-és színvilágban, illetve öltözékben. Apró változások figyelhetőek meg csak, de ezek már rengeteget elárulnak a soron következő részről. A Köd és harag udvaránál Feyre igencsak nagy változáson ment keresztül, de a javára vált, hiszen már itt láthatjuk, hogy a történet ott folytatódik, ahol vége lett. Feyre immáron tündérként, hallhatatlanként van jelen, s a kezén levő minta miatt már előre tudjuk, hogy Rhysand nagy szerepet fog játszani a későbbiekben.

A cím elég baljóslatú lett, ami megadja az alapkíváncsiságot a történethez. Erre jelen esetben szükség is van, hiszen nem éppen egy rövidke könyvet tartunk a kezünkbe: Sarah a maga 750 oldalával nem mondható fantáziátlannak. 

Nagyon vártam már ezt a kötetet, mégis, kicsit félve álltam neki. Az előző részben voltak dolgok, amik kifejezetten zavartak. Feyre még az emberi formájában nem éppen volt mindig szerethető, de ezen simán túl tudok lépni, hiszen, mint minden halandó, ő is hibázik. Ez így van jól. Szóval ez is közrejátszott, de sokkal nyomósabb ok volt, hogy mindenhonnan Rhys neve köszönt vissza - mármint a rajongóknál. Az első rész után mindenkit ő istenítette. Én nem tartoztam közéjük, hisz igaz, hogy nem tekinthetünk el a karakterétől, de ettől független nem mondanám központi alaknak sem. Úgy éreztem, hogy Tamlin nem kapta meg a kellő esélyt, hogy bizonyítson, s féltem, hogy Sarah most sem fogja megadni neki. Amikor elkezdtem olvasni a könyvet, direkt bekészítettem magam mellé három napi hideg élelmet, hogy véletlen se kelljen abbahagynom egy percre se, de ezt a lelkesedést hamar más érzés váltotta fel: ez pedig a döbbenet volt. Gondoltam, hogy az elején lesznek nehézségek benne, hiszen azért amin Feyre keresztül ment, arra nincsenek igazán szavak, de azért van egy határ. Egyszerűen nem tudtam hova tenni sem őt, sem Tamlint. Teljesen kifordultak abból a karakterleírásból, amit én a kis fejemben megalkottam róluk. Komolyan elgondolkodtam, hogy le is teszem körülbelül 70 oldal után a kötetet. Még szerencse, hogy ilyen lelkes barátaim és támogatóim vannak, akik ezt nem engedték, s bíztattak, hogy lesz ez még jobb, csak ne adjam fel. De attól még ugyancsak szkeptikusan álltam a dolgokhoz. Tényleg másra számítottam, merően másra. Sajnáltam őket, együtt éreztem velük, amennyire tőlem tellett, de kiábrándultam. Aztán szépen, lassan, de elindulnak a szálak. Megjelenik Rhys is a színen, aminek bevallom őszintén, elsőnek nem örültem, mert már így is el volt cseszve a sztori a számomra. <<Elnézést, de ezt, amit akkor éreztem, csak ezzel a kifejezéssel tudom igazán kifejezni.>> Amikor először magával viszi Feyre-t nem könnyebbültem meg. Szinte dühöngtem. Nem maga a tény borított ki, hisz arra számoltam, már az előző rész vége alapján, hanem az akkor zajló események, s a Feyre-ben végre menő érzések. Nem szeretnék semmit elárulni, de akkor, ott, igazán mérges voltam a mi kis hősnőcskénkre. Valamilyen szinten megértettem, de ettől még úgy éreztem, hogy mindenkit átvert maga körül.

De lépjünk tovább, mert lassan, de biztosan az események egy jobb irányt vesznek. Az igazi pálfordulat a 275. oldalon történt meg. Fény gyúlt a szememben, csak úgy ragyogtam. Feyre pontosan azt mondta magának, amit én is szerettem volna vele közölni:

"Állj meg!

(...)

Állj meg, állj meg és gondolkodj!

Túléltem  férget és Amaranthát. Új, fontos képességeket kaptam.

Erőt.

Erős vagyok."

Igen, Feyre, igen, te erős vagy, nem ez az összetört kicsi lány, akinek eddig mutattad magad! Te magad vagy a Napfelkelte ragyogó narancssárgája és a háborgó tenger mélykék színe! Végre! A hideg is végigszaladt a hátamon, miközben jólesően borzongatott a meleg. Feyre végre megtalálja önmagának egy apró kis részét, s végre elkezdődik a gyógyulási folyamat, így újra olyan lesz, mint amilyennek az előzőekben megismerhettük.  Mondanom sem kell, hogy innentől kezdve élveztem az olvasást is. 

Igen, élveztem végre, ahogy a szemem fut a sorok között, méghozzá olyannyira, hogy a maradék majdnem 500 oldalt mindössze két részletben daráltam le. Szerintem ez mindent elárul.

A történet a továbbiakban egyszerűen gyönyörű és izgalmas. Eddig sem volt ötletszegény, de teljesen a háttérbe szorítottam a karakterek nevetséges viselkedései miatt. Most már, hogy teljes pompájában ragyoghatott... csak ámulni tudtam. Sarah még mindig úgy csűri-csavarja a szálakat, hogy véletlen se tudjuk kitalálni, mi fog következni, bár igazából nem is akartam egy kicsit sem előre gondolkodni. Az utolsó száz oldalnál próbáltam lassítani az ütememen, mert egyszerűen nem éreztem még késznek magam arra, hogy már most elhagyjam a szereplőket, míg megjelenik a folytatás. Ehhez gyenge voltam, ezért visszalapozgattam, de ugyanakkor nagyon érdekelt, mi lesz a vége, ezért folytattam is mellette. Sok helyen olvastam, hogy összetör, néhányan meg is könnyezték az utolsó eseményeket. Jómagam nem hullattam érte könnyeket, de miután leraktam, megértettem, mi mehetett másokban végbe. Az írónő egyszerre szeretetteljes és kegyetlen az olvasókkal. Egy kis rész bennem is összedőlt, de én pozitívan tekintek a jövőbe. Mindenki ott van, ahol jelen pillanatban lennie kell, még ha ez fájdalommal jár, akkor is.

S bocsánatkéréssel tartozom az írónő felé. Tudom, hogy ez sosem fog eljutni hozzá, de úgy érzem, ki kell írnom magamból: bocsánatot szeretnék kérni, amiért fanyalogtam Rhys karaktere miatt. Semmivel nem voltam jobb, mint például a Tavasz vagy a Nyár udvarainak lakói. Én is csak azt láttam, amit akartam. Amit kivetítettem. Sarah J. Maas csodás karaktereket alkotott, akiket nem lehet beskatulyázni. Mindenkinek vannak jó és rossz tulajdonságai, de egyik sem nyomja el a másik oldalt. Én, balga módon ráhúztam az első könyvben mindenkire egy általam kitalált szereposztást, s görcsösen ragaszkodtam hozzá az utolsó pillanatig. Mentségemre szóljon, a legtöbb könyvben nincs ilyen szintű karakterkidolgozás, s azokat vettem alapul. Valaki jó és valaki rossz. Változási lehetőség szinte nulla, ha meg is történik, akkor az inkább mellékszereplőnél. Szóval igen. Saját magamat ringattam hamis tévhitekbe, ameddig csak lehetett, de Maas a vállamnál fogva rázott fel: nem úgy van, ahogy én látom. Nyissam ki a szemem, s lássak a dolgok mögé. Ne csak azt figyeljem, amit elvárok, hanem a valódi lényüket. Szóval bocsánat. Megtanultam a leckét. 

S igen, Rhysand-től is szeretnék bocsánatot kérni. Sokkal több, mint aminek elkönyveltem, sokkal jobb, mint amit a világ képes elfogadni.

A Köd és harag udvara egy mesteri munka. Az egyik legjobb fantasy sorozat, amit valaha is olvastam, s nem is hiszem, hogy bármi is überelni fogja ezt az élményt. Az írónő sokkal többet ad, mint amit a magamfajta olvasó molyok megérdemelnének.

Lehet, hogy az elején nehezen barátkoztam össze újra Feyre-val és a kialakult helyzetekkel, de így, visszatekintve kellettek azok a jelenetek is, hiszen így tudott engem is felébreszteni, hogy nem minden az, aminek látszik. Meg kellett élnem a mélypontokat is ahhoz, hogy lássam, mennyire kiemelkedőek és kivételesek is az Éjszaka Udvarának vezetői és a népe. Látnom kellett, ahogy Feyre ismét visszatalál önmagához, hogy kellőképp tudjam értékelni a történteket. 

Ez egy csodálatos könyv, amiben minden romantika és fantasy rajongó megtalálja a neki tetsző dolgot. Emellett nem csak a szereplők jellemét, hanem az olvasóét is építi. Kedvenc lett, s türelmetlenül várom a folytatást. Hiszen a történet még csak most kezdődik...

"Lehet, hogy a lelkem mélyén mindig is össze voltam törve, és örök sötétség honolt bennem."

"Nem leszek többé gyenge. Nem akarok senkitől se függeni."

"Az ajtó felé haladva úgy döntöttem, hogy nem leszek áldozat, és egér sem vagyok Hanem farkas."

"– (…) Az eltúlzott szerelem méreg is lehet."

Liz Nugent: Mindig is éjjel lesz

A tökéletes házaspár. A tökéletes gyilkosság. Senki nem feltételezné, hogy az elismert bíró és az elegáns felesége egy drogos prostituálttal beszél meg találkozót. Azt pedig végképp nem, hogy a lányt megölik és eltemetik a patinás, ódon villájuk kertjében.

A Fitzsimon házaspár mélyen hallgat a gyilkosságról. A nő mindent megtesz, nehogy a fia tudomására jusson a szörnyű titok. A férfi viszont lelkileg és idegileg kezd szétesni.

De a fiú nem olyan naiv, mint ahogy a szülei képzelik. Talán nem is annyira ártatlan. És a legnagyobb probléma, hogy szinte rögeszmésen érdeklődni kezd a prostituált családja iránt…

Ezzel a könyvvel kissé furcsán indult a közös kalandom. Akárhányszor szóba került, vagy épp a munkába forgattam kicsit, mindig kétes érzések árasztottak el. Egyszerűen nem tudtam eldönteni, hogy mit vált ki belőlem, ha rápillantok. Volt, mikor azonnal neki szerettem volna kezdeni, csábítgatott a borítón a ház, ismerni akartam a titkait, de ha két órával később ránéztem már máshogy éreztem. Már nem volt meg ez a bűvereje. Nagyon erősen az aktuális lelki állapotom volt rám hatással, ezért olyat tettem, amit nem szoktam: elolvastam a fülszöveget, mely végleg eldöntötte, hogy melyik pszichothriller lesz a következő a sorban.

A borítóterv kifejezetten találó lett. A homályból kirajzolódó ház tökéletesen megadja a könyv alaphangulatát, hiszen végig így érezzük magunkat. Folyamatosan megy le a Nap, csordogálnak az események, szépen, lassan derülnek ki a dolgok, s mikor beköszönt az éjjel, az bizony maradandónak bizonyul. 

A cím is nagyon találó lett, emellett figyelemfelkeltő is. Mindig is éjjel lesz. Rögvest a potenciális olvasóban felbukkan a kérdés: miért? S tudni akarja. De ha ez nem elég meggyőző, akkor érdemes még egy kicsi pillantást a borító legaljára vetni, ahol a történet első két mondatát emelték ki: 

"A férjem nem akara megölni Anne Doyle-t. De az a rohadt szajha megérdemelte. "

Mi ez, ha nem egy igazán erős kezdés? Mi ez, ha nem egy figyelemfelhívás? Mi ez, ha nem egy intés a továbbiakban? A kiadónál eddig is igényes borítómunkák jelentek fel, melyek vonzzák a tekintetet, de úgy érzem, ez lett a legsikeresebb mindközül. Igaz, hogy nem első pillantásra ragadja meg az olvasót, de ha egyszer valaki közelebbről is megvizsgálja... onnantól kezdve nincs maradása, míg az utolsó szóig el nem ér.

Eddig tudtam visszafogni magam, hogy ne kezdjek el áradozni erről a könyvről. Adtam magamnak több napot a befejezés után, hogy kialakuljon bennem egyfajta józanabb benyomás, de sajnálom, ez nem jött össze. Ez a könyv egyszerűen zseniális, s még mindig hevesebben kezd el verni a szívem, ha rá gondolok. Engem teljesen beszippantott. Ennek érzékeltetéseképp elmondanám most nektek, hogy amint letettem a könyvet, máris írtam a munkatársamnak, hogy azonnal olvasnia kell. Most azonnal átviszem hozzá a könyvet, de el kell kezdenie olvasni. Másnap délig engedélyeztem a számára legkésőbbi határidőt. Telefonon és egyéb felületeken keresztül legalább egy óráig áradoztam róla teljes elragadtatással. Mást sem tudtam ismételgetni, csak azt, hogy ez beteg, de ennyire jó könyvet én még eddig nem olvastam. De mitől is vált eddig a 2018-as év legsikeresebb könyvévé a számomra? Hát nézzük csak:

Az első két mondat, mint már említettem, igen hatásosra sikeredett. Már lekötötte a figyelmemet, hiszen azért valljuk be, egy történet sem kezdődött még így. Egy könyv sem vette úgy kezdetét, hogy a főszereplő bevallja, hogy bizony, valaki meghalt, de teljes meggyőződése szerint ennek így kellett lennie. Megadja a könyv alaphangulatát, s már itt elkezdi generálni a feszültséget. Már az első sornál. Hát mi lesz még itt a későbbiekben? El sem tudjátok képzelni!

Szóval azt már láthatjuk, hogy Lydia nem bánta meg, ami történt, de a kérdés még ott lebeg a feje felett: miért kellett ennek a lánynak meghalnia? Nos, erre viszonylag sokáig nem kapunk választ, s míg ez ki nem derül egyszerűen képtelenség letenni a könyvet. De tényleg. Egyszerűen tudnunk kell, mi volt a kiváltó ok, ami miatt ez a lány már nem vehet többet levegőt, s mélyen, a földfelszín alatt fekszik. Mit vétett, ami miatt odakerült. Ugyanakkor, mire kiderül, hogy mi is volt a háttérben, addigra az események olyan meglepő fordulatot vesznek egyik pillanatról a másikra, hogy már azért nem tudjuk letenni a továbbiakban a könyvet. Ha lett volna időm, akkor egy ültőhelyemben a végére értem volna. Szinte fájdalommal járt, ha el kellett tőle szakadnom. 

Ez az egész azért érdekes, mert kifejezetten olvasmányos történetről beszélünk. A lány ugyan meghalt, de halad minden tovább a saját medrében. A történetet több szemszögből ismerhetjük meg: megszólal ugye Lydia, a feleség, Laurence, a fiú és Karen, aki a meggyilkolt lány húga. Láthatjuk, hogy különböző emberek miként élték meg ezt a halálesetet, milyen kihatással volt a saját életükre. Nagyon sokszor utazunk gondolatban vissza a múltba, egy-egy kiragadott eseményhez, ami elsősorban nem a történethez, hanem a karakterekhez ad plusz információt, ezáltal teljesebb kép alakul ki róluk, s a bennük játszódó folyamatokról. 

Ennél a kötetnél nem lehet arról beszélni, melyik szereplő szimpatikus, s melyik nem, mert ez folyamatosan változik. Vegyük alapul Lydiát: nem tudom rá mondani, hogy kedveltem volna, hiszen ez szinte lehetetlen, főleg, ahogy a szálak elkezdenek kibontakozni, de ettől független nem tudtam utálni sem. Egy annyira érdekes központi karaktere az eseményeknek, hogy arra nincsenek szavak! Megvan róla a saját véleményem, de azt nem lehetne egyszerűen a kedvelem-nem kedvelem kategóriába besuvasztani. A többiekkel ugyanígy vagyok. Mindenkinek vannak jó és rossz tulajdonságai. Mindenkinek többnyire megérthetőek a tettei, s mégis az egész történt egyszerűen beteg. Ép ember nem gondol úgy Anne Doyle-ra, mint Laurence, miután kiderült, hogy meghalt - s halkan megjegyezném, hogy a számára egy teljesen ismeretlen személyről beszélünk. 

Tehát a karakter mind egytől egyig érdekesek. Valamilyen szinten teljesen emberszerűek, hiszen ugyanúgy élnek, mint mi, ugyanúgy cselekszenek, például dolgozni járnak, mint mi, de mégis: az agyukban van valamiféle defekt, ami miatt nem hasonlíthatóak egy átlagos férfihez vagy nőhöz. 

Ez a megszokottság is különlegessé tette ezt a történetet: igaz, hogy valaki eltűnt, de ettől még a dolgok folytatódnak tovább, az élet nem áll meg, s mindenki halad továbbra is előre. Laurence a szemünk előtt nő fel, s változik meg. Ugyanakkor egy ilyen esemény mindenki életén nyomott hagy, s már semmi sem lehet olyan, mint amilyen régen volt.

A karakterekről nem is mondanék többet, mert már félő, hogy elszólom magam egy-egy érdekesebb rész miatt. szóval ugorjunk egyet:

Liz Nugent képes arra, hogy végig fent tartsa az olvasó figyelmét. Mindig van egy olyan esemény, aminek muszáj kiderülnie, mielőtt letesszük a könyvet. Hiába vannak fejezetek, nem lehet semelyiknél csak úgy abbahagyni, sőt, ha lehet, akkor ebben az esetben a váltott szemszög még jobban generálja a kíváncsiságot, hiszen másnak a szemével lehet, hogy olyan részletek derülhetnek ki, amiket eddig még homály fedett. Folyamatosan derülnek ki a dolgok, s sokszor találkozunk meglepő fordulatokkal is. Sok olyan pontja van, amit képtelenség előre kitalálni, mert ahogy a valóságban is, egyszer csak megtörténik a baj, ahonnan nincs visszaút. S mikor a végéhez érünk, azt hisszük, hogy tudjuk, mi fog következni, hiszen már kellőképp megismerhettük az írónő stílusát, s tudjuk mi rejtőzik benne, de képes olyan lapokat - másodpercek alatt - kihúzni még a tarsolyából, amikre egyáltalán nem számítunk. Hihetetlen, ahogy csavarni tudja a szálakat. Meglepett. Folyamatosan ledöbbentett, s gondolkodni is képtelen voltam, míg a végére nem értem. Ami tényleg hatalmasat üt. S mikor már azt hiszed, mindennek vége. Megvolt a tetőpont, s már csak a levezetés van, akkor is még csavar rajta egy aprót, ám de annál jelentőségteljeset. Az utolsó mondatával is képes még egy nagyot ütni.

A Mindig is éjjel lesz egy igazán meglepő könyv. Sosem gondoltam volna, hogy egy olvasmányom is ennyire el fogja venni az eszemet, mint ez. Azt hittem már, egy kötet sem tud igazán újat mutatni. Az utóbbi egy évben semelyik történet nem tudott ennyire meglepni, mint ez. Egyszerűen zseniális, ahogy az írónő csavarja a szálakat. Igazán kiérdemli a legjobb thriller kategóriát, sőt, én még egy kicsit messzebb megyek: a Mindig is éjjel lesz a pszichothillerek koronázatlan királynője. A 2018-as év legkedveltebb kötete lett a számomra. Oly mértékben lekötött, mint még eddig könyv soha. 

Mindenkinek ajánlanám, aki egy picit is szereti a pszichothrillerek világát, vagy egy kicsit is nyitott a műfajra. A valaha létezett legfordulatosabb és legmeglepőbb történet, szóval ne habozd felütni, de készülj: itt kő kövön nem marad s még napokig a hatása alatt leszel.

Book Blogger Teszt

Sziasztok!

Hoztam mára nektek egy Book Tag-et. Ez is egy idei cél megvalósítása, ugyanis ezeket nagyon elhanyagoltam, pedig imádtam töltögetni. Szóval lássuk csak, mit tartogat a Book Blogger Teszt.

I. Top három könyves dolog, ami idegesít

- A legerőteljesebb hatást a könyvek rongálása fejti ki. Megőrülök, ha látom, hogy valaki behajtja egy oldal sarkát könyvjelzőgyanánt, ahelyett, hogy belerakna egy papírfecnit, vagy zsepit, esetleg feljegyezné telefonba az oldalszámot. Emellett nem szeretem, mikor az olvasott oldalakt hátrahajtva, gerincet nem kímélve egy kézben fogva olvassák a könyveket. A legfőképp ez akkor zavar, ha a saját példányomról van szó. Vetettem már új példányt emiatt egy kölcsön adott könyvből..

- Amikor az író azt mondja, hogy ő sem szereti egy karaktere tulajdonságait. Nem egyszer fordult elő, hogy szóvá tettem egy főszereplő kiritkán aluli viselkedését, ami nekem sok volt, nem illett a sztoriba, s erre az író válasza az volt: hogy neki sem szimpatikus/ nem is szerette ezt a részt írni/ neki is fájt, hogy így viselkedik. Az író miért nem olyan karaktereket alkot meg, amik a szívének kedvesek? Hibázhatnak, persze, de ha valamit nem szeretek írni, s én magam sem tűröm meg a saját alkotásomba, akkor nem rakom bele.... Nem fogok mákos süteményt enni azért, mert a tésztát szeretem, de a mákot nem. Akkor inkább választok egy szelet almás pitét.

- Az ismétlések a sorozatokban. Nagyon nem csípem, mikor egy sorozat második részében az elsőt ugyanúgy elmesélik, csak tömören. Alapvetően akkor veszem kézbe a folytatást, ha már az első részt olvastam. Szenilis sem vagyok, szóval nincs szükségem egy emlékeztetésre. Ez akkor a legidegesítőbb, mikor már az ötödik kötetet veszem kézbe, s az előző négy is benne van...

II. Három könyves vallomás

- Több könyvem van, mint ruhám.

- Az utóbbi egy-két évben nem olvastam könyvtári példányt.

- Szinte nincsenek rám hatással a függővégek. A legtöbb függővégnél képes vagyok úgy letenni a könyvet, hogy a folytatásért nem rohanok a boltba. Immunis lettem már rá, annyival találkoztam. A Papírhercegnő volt ez alól az egyetlen kivétel az utóbbi két évben.

III. Utolsó alkalom, amikor sírtál egy könyvön

- Ritkán szoktam könyvön sírni, de legutóbb P. C. Harris Újrajátszása fölött el kellett morzsolnom pár könnycseppet. Volt egy jelenet, amit én is átéltem, s a főszereplővel együtt omlottam én is össze. Feltépte a régi sebeimet.

IV. Könyvek száma az éjjeliszekrényeden

- Az éjjeliszekrényemen sosincs könyv, mert sosem olvasok a hálószobában. Viszont a nappaliban a polcokon kívül legalább még három helyen mindig van elszórva. Az aktuális könyvem egy nap legalább ötször költözik. Az íróasztalomon szokott egyedül tornyolsuni: oitt a már elolvasott, de értékelést még nem írt könyveket tartom. Szerencsére most itt pont nincs egy példány sem.

V. Kedvenc rágcsálnivalód olvasáshoz

Apróra kockázott gyümölcs. Megveszek érte, legyen az bármi.

VI. Három könyv, amit bárkinek ajánlanál

S ez az a kérdés, amire nem a várt választ fogom adni. Könyvesboltban dolgozom, s ott is jönnek mindig ezzel, hogy ajánljak bármit, ami jó. A jó fogalma viszont senki számára nem jelenti ugyanazt. Szóval amíg nincs leszűkítve a téma, addig nem ejtek ki könyvcímet a számon. Vagy legalább egy ismertetés az adott személyről, akinek lesz a könyv, az kell.

VII. Egy kép a könyvespolcodról

Ez csak egy aprócska részlete a könyvespolcomnak, de ez a jelenlegi kedvencem. (:

VIII. Milyen sokat jelentenek neked a könyvek?

A könyvek sokkal többet jelentenek a számomra, mint amit a környezetem fel tud belőle fogni. Elsőként egyfajta meneküli pontként szolgáltak, mostmár a kikapcsolódást és a relaxációt segítik elő. Pihentető hatással vannak rám.

IX. A legnagyobb könyves titkod

Még régebben, mikor csak könyvtári példányokat olvastam nagyon beleszerettem egy kötetbe, ez pedig Justin Cronin Szabadulás című műve volt. A védőborítón van egy leszedhető könyvjelző. Hát... az "véletlen" nálam maradt. Mielőtt elköltöztünk az előző városból, visszavittem, s beleraktam a könyvbe. 

X. Kihívottjaid

Nagyon élveztem ezt a kis book tag-et, szóval szeretném hasonló élménnyel megajándékozni Barbyt, a Kitablar blog és Bree-t, a Bree Világa blog szerkesztőjét.

P. C. Harris: Újrajátszás

A feltörekvő jégkorongos, Zack és a visszahúzódó Melanie, tökéletes álompárnak tűnnek. Ám a lány élete egy nap fenekestül felfordul, amikor hirtelen elveszít maga körül mindenkit, aki fontos volt számára. Beleértve Zacket is. A fiú egy profi szerződéssel a zsebében elutazik és ezzel darabokra töri a lány lelkét. Ekkor Melanie úgy dönt, hogy ő is maga mögött hagyja Kanadát, és egészen New Yorkig menekül. 

A sors azonban úgy hozza, hogy évekkel később újra találkoznak, de az egymásra találás nem úgy sikerül, ahogy azt a lány megálmodta. Ehelyett egy titkokkal teli viszonyba bonyolódnak. 

Vajon elég erős a kapcsolatuk, hogy túlélje a titkokat? Összeférhet a profi hokisok élete a szerelemmel? Te mire lennél képes, hogy megtartsd a szerelmedet?

Mint tudjátok, nagyon szeretem az Álomgyár kiadó munkásságát. Alapvetően az egyik kedvencemmé lépett elő, hiszen az ő érdemük, hogy rengeteg tehetséges magyar író kibontakozhat, s a nagyközönség elé tárhatja azt, ami megszületik a lelkében. Az újdonságokra mindig külön figyelmet fordítok, hátha felbukkan egy új szerző, akinek esélyt adva kedvenccé válhat, illetve az eddigi favoritaimtól jönne új alkotás. P. C. Harris neve nem volt különösebben ismeretlen a számomra, tudtam, hogy már volt egy könyve, de az valahogy nem ragadta meg a képzeletemet, így még nem vettem eddig kézbe. Viszont az Újrajátszás első pillantásra szerelem volt. 

A borítóterv hihetetlenül igényes. Alapvetően csak két kép összemontázsolása, mégis kifejező. Az első benyomás alapján ujjongtam, hogy végre egy sport központú könyv, amin nem egy félmeztelen kigyúrt hapsi van. Végre egy kivétel! Hiszen hiába van beöltözve a hoki szerelésbe a srác, így is lehet tudni, hogy biztos nincs rajta sok felesleg, hiszen profi játékosról beszélünk, akinek az edzés teszi ki az egész életét. Illetve a borítón megjelenik a sportág is, amit a főszereplő űz. Ez is ritka. Ugyanakkor a lány sokkal erősebben megfogott. Azzal, hogy a szemét nem láthatjuk, ad neki egyfajta rejtélyességet. Mi sem tudhatjuk ezáltal, hogy ki ő, s mivel ez kulcsfontosságú a történet során, így tökéletesnek mondható a borító.

A cím alapvetően már magába foglalja a történetet. Örülök, hogy nem vezet egyáltalán félre. Újrajátszás, tehát egy egyszer már megtörtént esemény újbóli megismétlődése. Egy új esély adása egy már elveszett dolognak. Szimpatikus. Azzal, hogy a szó első felét más színnel írták, nagyobb hangsúlyt kap, s számomra azt sugallja, hogy lehetséges, hogy többször is neki fognak futni a szereplőink, mire sikerül elérni a céljukat. 

Ezekkel a gondolatokkal a fejemben álltam neki a könyvnek.

Már az első oldalakon magával ragadott. Zack karaktere rögvest kibontakozik a füstből, s a lelke legmélyét láthatjuk: hiszen pont egy meccs végén, a döntő pillanatban csatlakozunk hozzá. Biztosak lehetünk, hogy itt önmagát adja, s csak a legfontosabb dolgokra koncentrál: jelen esetben, hogy a korong a hálóba kerüljön. Alapvetően nem vagyok oda a sport tematikájú romantikus könyvekért, engem valahogy nem tudnak igazán lekötni, de az Újrajátszás egy kivétel. Szinte én is ott ültem a lelátón, s éreztem a hideget, a pálya keménységét, a játékosokból áradó feszültséget. 

Visszatérve Zack karakterére: az első, amit megtudhatunk róla, hogy mekkora szerepet játszik az életében a hoki. Nagyon fontos neki, s nagy tervei vannak vele kapcsolatban. Mivel tehetségesnek is bizonyul, ezért sejthetjük, hogy eléri majd a későbbiekben az álmait. Igazi sportoló karakter. Viszont a jégen kívül is sikeresnek bizonyul, hiszen megvan a jó családi háttér, egy állandó barátnő, no meg a haverok. Vannak kisebb-nagyobb feszültségek, de akárhogy is nézzük: tökéletes az élete. Aztán jön Melanie. Kifejezetten örültem, hogy az ő karaktere nem csak úgy a semmiből jön, hanem eddig is passzív módon, de szerves része volt Zack életének: ismerik egymást, egy iskolába járnak, s ugyanazt a sportot űzik. Majdnem tapsikoltam örömömben, hogy a köztük levő feszültség nem úgy alakul ki, mint a legtöbb ilyen jellegű kötetben: egyszer, csak hirtelen, egy véletlen folytán figyel fel rá a srác, pedig eddig a létezéséről sem tudott, vagy éppen annyit, hogy együtt járnak matekra. Annyira nem szeretem ezt a hirtelen váltást! Itt sokkal jobb volt, hogy mikorra mi belecsöppenünk az eseményekbe, már elkezdtek kibontakozni a dolgok: Zack igenis észrevette Melt, s a rá aggatott dolgok mögé lát. 

Mel egy teljesen átlagos lány, aki szeret hokizni. Alapvetően nincs semmi, ami miatt kiugrana a tömegből, mégis őt különböztetik meg a többiek: csúf becenévvel illetik egy múltbeli esemény miatt. Ő a bolond lánya. Sosem szerettem a kiközösítést, pláne, ha jogtalan. Akárhogy nézzük, nem helyes, hogy szerencsétlen lányt meghurcolják, mert az édesanyjának problémái voltak, vannak. Azt hinné az ember, hogy ilyen helyzetben inkább mellé állnak: sajnálják, szánják, de nem lenézik, s csúfot sem űznek belőle. Mel édesanyjáról nehéz beszélnem, hiszen nem szeretnék semmit elárulni, amivel kicsit is visszafoghatnám az olvasási élményt. Az ő karaktere kifejezetten megragadott, hiszen én is hasonlókon mentem át, mint a lánya. Nálunk is hasonló szituáció állt fent, csak nekem ott voltak a testvéreim és édesapám is, illetve fiatalabb is voltam. Nem szeretnék semmit előre elárulni, de muszáj megemlítenem, hogy volt olyan jelenet, amin felzokogtam. Olyan emlékeket hozott vissza, amiken azt hittem már túl vagyok. Feltépte a régi sebeket, amik azt hittem, már rég behegedtek. P. C. Harris oly módon tárja elénk az eseményeket, hogy képtelen voltam külső szemlélődőnek megmaradni; akaratlanul is magával ragadott az események forgataga, s onnan nem volt menekvés. Mesterien fogalmaz. Képes visszaadni az érzéseket teljes valójukban.

A könyv első fele nagyon hasonlított Elle Kennedy Off-Campus sorozatára, de nem csak a hoki téma miatt. Ugyanazt a hangulatot árasztja, s a főszereplő srác ugyanolyan vérmérséklettel rendelkezik, mint az említett írónő karakterei. Ugyanakkor egyáltalán nem történt semmiféle másolás. Harris stílusa megmaradt egyedinek. Felért a nagyok közé. Rendkívül jó humorral rendelkezik, amivel képes a feszültség pillanataiból származó felhőket is elosztlatni.

Maga a történet kifejezetten fordulatos. Nincsenek felesleges szócséplések, az események, ha egyszer beindulnak, onnantól kő kövön már nem marad: mindent visz magával. Mel élete egyik pillanatról a másikra romba dől. Ahogy a fülszöveg is írja, minden megváltozik körülötte, ami miatt elmenekül. Ettől függetlenül nem mondanám, hogy gyenge karakter, mindenkit megviselnének azok a dolgok, amiken neki át kellett mennie. S itt volt a fordulópont. Idáig teljes szívemből imádtam a történetet. Egy ideig még tartja a szintet, de lassan elkezdett csökkeni, fokról fokra. Az újra találkozás még tökéletesen megfelelt az elvárásaimnak, de a továbbiakban... az eddig imádott karaktereimnek megláttam a hibáit, amit nehezen viseltem. Ők is csak emberek, így vannak nekik, s tudom, hogy az én hibám, hogy túlságosan magasra emeltem őket. Mégis úgy érzem, lehetett volna ez másként is.

Ugyanakkor a legvégső jelenet újfent hihetetlenül tetszett. Kifejezetten ötletes volt, élvezet volt olvasni is. 

A történet harmadik negyedében az események átmennek egyfajta ismétlődő fázisba. A címnek tökéletesen megfelelve a szerelmeseink újra és újra próbálnak egymásra találni, ám sok akadály van közöttük, amiken túl kell lépniük. Az elején még élvezettel olvastam ezeket, hiszen minden pár életébe eljön, mikor kialakulnak az első konfliktusok, amiket vagy tudnak kezelni, vagy nem. Ez a kapcsolat igazi próbája. Ezzel tényleg nem volt semmi gondom, hiszen mindketten fiatalok, forrófejűek, ez várható volt. Viszont borzasztóan idegesített, hogy sosem hallgatják meg egymást. Miért is kéne felnőttek módjára leülni egymással szembe és megbeszélni a történteket, ha egyszerűbb a saját fantáziánk által generált hülyeségekre hallgatni, s szenvedni? Ez a fafejűség, ami mindkettejüket jellemzi... kiborító. Azt még megértem, hogy az első ilyen helyzetben inkább menekültek, mint beszéltek, de a többire nincs mentség, hiszen pontosan tudják, hogy akkor, régen, hogyan kellett volna kezelniük a dolgokat. Ahogy haladtunk előre, még azon is elgondolkoztam, hogy nekik biztosan együtt kellene lenniük? Hiszen nem látom, hogy jó hatással lennének egymásra. Az első adandó problémánál az egyikük mindig visszalép és elvonul duzzogni. Legszívesebben leültettem volna őket egymással szemben, s aztán, mint egy házi-anya-sárkány leordítottam volna a fejükről a hajukat is, hogy viselkedjenek már felnőttek módjára. Ha együtt akarnak lenni, dolgozzanak érte, ha nem, akkor meg tessék továbblépni. Zack karrierje miatt sokkal nehezebb az ő kapcsolatuk. Nem átlagos párról beszélünk. De ha vállalták, akkor állják ki a próbákat is.

Mikor a dolgok megoldódnak, újra kisüt a Nap. Ha épp jól elvoltak egymással, én is boldog voltam, s úgy éreztem, imádom ezt a könyvet. A mélypontokon is szerettem, de már nem olyan rajongással, mint előtte. Viszont volt még egy apró tényező, ami rontott a megítélésemen. Ezt nem fogom kifejteni, hiszen akkor lelőnék egy poént, de a múlt fájdalmas titka nekem máshogy fájt. Nem, ez a csavar kifejezetten nem tetszett. Úgy éreztem, ez csak azért van benne, hogy legyen még egy kis plusz, ami megdobja a végét. Nem volt hiteles. 

S egy utolsó gondolat erejéig egy lépéssel hátrébbról is megszemlélném itt a dolgokat. Hiányoztak nekem még az apróságok. Sokszor nem éreztem úgy, hogy meglett volna a kellő átvezetés. Sosem gondoltam, hogy hiányozni fog a töltő szöveg. Nem nagy dolgokra gondolok. Például: Miután Mel elmenekül, s új fejezetet nyitunk, egy 12 évvel később feliratot szívesen fogadtam volna. Ez csak apróság, ami nem vesz el az olvasási értékből. Másoknak lehet, hogy fel sem tűnik, mégis, ha jelen van, rengeteg ad hozzá.

Az Újrajátszás egy sportos-erotikus-romantikus regény, mely eleget tesz az összes címkéjének. Az elején csak úgy faltam a sorokat, teljesen magával ragadott, s az azt követő mélyponton túllendülve is kellemes élménnyel zártam le az olvasási folyamatot. A részletes hibajelentés ellenére tényleg élvezettel követtem a szereplőink sorsát, s noha, néha megcsapkodtam volna őket, egységében nézve nem volt semmi megbocsáthatatlan a tetteikben. Ízig-vérig fiatalok, akik mindig a fejük után mennek anélkül, hogy megvizsgálnák az összes lehetséges szituációt. Hirtelen ítélkezésük hatására rossz döntéseket hoznak, amik miatt bizony viselniük kell a következményeket. Örülök, hogy megismerhettem Zack és Mel történetét, hiszen tanulhatunk az ő hibáikból: türelemre és megértésre nevelnek minket. 

Bátran ajánlanám azoknak a fiatal felnőtteknek, akik most lépték át az iskola küszöbét, s valami újra, valami szenvedélyesre vágynak. Azoknak, akiket nem rémít meg egy kis szerelmi civódás, s azoknak, akik szeretik a sportos pasikat.

Nagyon szépen köszönöm az Álomgyár Kiadónak és a kedves írónőnek, P. C. Harris-nek az olvasási lehetőséget! Egy élmény volt!

"„ Születésünktől fogva azon munkálkodunk, hogy megtudjuk, kik vagyunk. Ám ha trauma ér minket, csakis a túlélésre koncentrálunk. Gyakran darabokra hullunk és elrejtjük személyiségünk védtelen darabkáit, összeszedjük őket és gondosan elcsomagoljuk. Későbbi életünk során ezeket a darabokat keressük, és azt a személyt, aki segíthet megtalálni személyiségünk elveszett darabkáit. ” 

Vajon nekem ki segít majd megtalálni az én elveszett darabkáimat és kirakni a puzzle-t?"

"Kezdek hinni abban, hogy ha két ember egymásnak van teremtve, akkor teljesen mindegy, mikor és hányszor találkoznak, mert a szívük azonnal egymásra hangolódik."

"Attól férfi a férfi, ha boldoggá teszi a hozzá tartozó nőt."

"Gyakran darabokra hullunk és elrejtjük személyiségünk védtelen darabkáit, összeszedjük őket, és gondosan elcsomagoljuk. Későbbi életünk folyamán ezeket a darabokat keressük, és azt a személyt, aki segíthet megtalálni személyiségünk darabkáit."