Könyvesboltban dolgozom | 4. rész

Sziasztok!

A könyvesbolt egy csodálatos hely. Belengi az új könyv illata, akárhová nézünk, új megjelenések tömege jön elénk. Nincs olyan könyvszerető ember, aki csak úgy el tud menni előtte. Nap, mint nap több ezer ember tér be egy kicsit nézelődni, vásárolni. Mindenki megtalálhatja a megfelelő olvasmányt, a következő kedvencet, ha tisztában van a saját igényeivel. Vannak, akik célirányosak, s vannak, akik segítséget kérnek, de egy biztos: aki könyvvel a kezében megy a következő állomásra, az biztosan boldog.

Ugye, milyen csodálatos?

Mint minden helyen, itt is vannak szabályok - a legtöbb kimondatlan. Ezekről szeretnék ma egy kicsit mesélni. Mi az, ami nem illik egy könyvesboltban.

TÁRGYAK

Szinte minden üzletnek a kirakatában van egy tábla vagy matrica, mit nem szabad bevinni az üzletbe. A leggyakrabban előforduló piktogramok között van az ételt és italt tiltó jelölés. Csak a bizonyosság kedvéért: az étel fogalomba tartozik mindazon termék, melyet elfogyasztunk, tehát például a fagylalt tiltólistás egy könyvesboltban. S miért hangsúlyozom ki? Mert egyszer előfordult, hogy szóltunk egy hölgynek, hogy a fagylaltot ne a boltunkba fogyassza el, s visszaszólt, hogy de az nem is étel, nincs is kint a táblán. 

A kávéról is beszélnék egy-két szót, csak említés szintjén. A legtöbb helyen, az elvitelre kapott napi koffeinadag egy fehér tetővel le van zárva, s mindössze csak egy picúr rés van rajta, amin keresztül tökéletesen el lehet fogyasztani. Ezt általában be szoktuk engedni, hiszen olyan, mint az üdítő az üvegben. Ám ennek is van egyetlen egy, kis szabálya, melyet jobb betartani: ha lehajolunk valamit megnézni, akkor a kezünk dőlésszögén változtatni kell. Egyszer erősen a fejemhez kaptam, mikor azt láttam, hogy egy tizenötéves forma lány a felsőtestével egyetemben a kezével is hajol, s éppen, csak egy pici híja volt, hogy kicsorogjon a könyvre az éltető nedű. Szerencsére hamar észlelte ő is a veszélyforrást, s utána külön figyelt rá, nehogy együttest mozgást végezzen a pohárral.

S ha már e fontos témánál járunk, mint innivaló, még egy kis tanácsra rámutatnék: nyár van, meleg, az embernél legyen mindig valamilyen folyadék az egészsége érdekében. Ezt teljes mértékben támogatom, hiszen a legfontosabb az egészségünk és a közérzetünk megőrzése. Ám én ezt általában a táskámban tárolom, míg sokan kézben hordozzák. Ezzel sem lenne semmi gond, de képzeljétek magatok elé a következő életképet: bejön a boltba egy üdítővel rendelkező felnőtt nézelődni, majd mikor meglát valamit, ami érdekelné, fogja, s leteszi az üveget a mellette levő könyvre. Mi pedig reménykedhetünk, hogy nem folyt ki egyszer sem az oldalán egy csepp sem. Ez naponta látott dolog, sokak körébe evidens, hogy míg nézelődik, valahova le kell rakni az üveget, hogy ne zavarja, s ezt a legkönnyebben elérhető pontra teszi. Ennél már csak az volt a jobb, mikor a kirakatban találtuk meg. 

S hát joggal kérdezhetitek, hogy hova kerüljön akkor az üveg, hisz a földre még sem rakhatjátok, a végén még koszos lesz, vagy ott marad, mert nincs szem előtt! Erre is van tippem: az üveget szorítsátok be a karotok és a törzsetek közé, és voilá, a probléma meg is van oldva!

A könyvek tetején már rengeteg meglepő dolgot találtunk. Voltak elhagyott cumik, magányos csörgős plüssök, játékfigurák, ruhadarabok, tényleg, számát sem tudom megmondani, mennyi minden. Ám egyszer egy vásárló nagyon meglepett. Telefonon keresett meg minket, hogy nem találtunk-e egy könyvet. Ha én vettem volna fel, biztos izomból rávágom: Egy könyvesboltban? Pár akad. Nem bunkózásból, hanem mert annyira magas labda volt, hogy vétek lett volna kihagyni. Nagyon érdekes beszélgetést folytattunk le. Ezután befáradt a kisfiával az üzletbe, s ismerősek is voltak, mert a kissrác nagyon vagány volt, s illedelmes. Akkor már hozzám fordult oda az anyuka, hogy az előbb telefonált, találtunk-e könyvet, ott hátul a gyerekrésznél. Én kedvesen visszakérdeztem, hogy attól függ, mit keres, van egy pár címünk. Ekkor kiderült, hogy a kisfia tegnap elhagyott egy autós könyvet, ami egy nagyon régi, klasszik sorozat része. Mi abszolút nem is forgalmazzuk, tehát biztos feltűnt volna mindenkinek, ha meglátjuk. Végül nem találtuk meg, azóta sem jött velünk szembe, szóval valószínűleg máshol lett elfelejtve a könyvecske, de kérdezem én: egy könyvesboltba miért engedjük a gyerkőcnek, hogy magával hozzon egy mesekönyvet? Tudjuk milyenek, meglátnak valamit, s már le is rakják az eddig szeretett tárgyat, majd lehet, hirtelen el is felejtik. Ilyen esetben hagyjuk az autóban a kis lapozót, vagy rakjuk el legalább addig a táskánkba, míg a könyvesboltban tartózkodunk. Remélem, utána megtalálták egy másik üzletben a kis autós könyvet.

A kosár használata nem kötelező, de ajánlott. Sokszor látom, hogy már könyvhegyeket építenek az emberek, ami mögül ki sem látnak, de véletlen sem fognának meg egy kosarat. Ezen nem szoktam fennakadni, mosolygok egyet rajta, hisz lehet, ő így szereti, magándolog, s már túl is léptem. Mások eljutnak odáig, hogy használják a hordozást és válogatást elősegítő tárgyat, viszont nem a helyes módon teszik. Itt is fellép az üvegprobléma: ha találnak egy érdekesnek tűnő olvasmányt, míg azt vizsgálják, addig a kosár felkerül a könyvek tetejére. No, ez az a pont, amit nem szoktunk eltűrni, hiszen hiába van folyton takarítva, naponta a bolt, attól még koszosak lesznek a kosarak aljai, akarva-akaratlanul is. Minden nyitva tartott órára jut legalább egy felrakott kosár, melyet gyorsan le szoktunk szedni. Nem oda való, tökéletes helyen van a földön is. Elég nagy ahhoz, hogy észrevegyük, s ne hagyjuk el félúton.

VISELKEDÉSI NORMÁK

Ez az a pont, ahova mindig és mindig visszatérek. Tudom, már az unalomig ismétlem, de mégis, úgy néz ki, szükség is van rá. Bolttól függetlenül evidens, ha belépünk valahova vagy megszólítunk valakit, akkor először köszönünk. Személy szerint, engem nagyon morcossá tud tenni, mikor én mosolyogva Jó Napot-ot kívánok, majd erre oda sem figyelve, elém dobnak egy könyvet, s még mindig nem nyögtek ki, egy mukkot sem. Napi tizenegy órában vagyunk a legtöbbször talpon, s ha ennyire pozitív energiát is sajnálnak tőlünk, akkor igen hamar leengedünk mi is. Vágyunk arra, hogy emberszámba vegyenek minket, attól független, hogy nekünk nincs szabadnapunk vasárnap este öt óra után sem még. Egy apró köszönés, illemtan szinten tartja bennünk az erőt. Sokkal több energiát emészt fel egy olyan vásárló kiszolgálása (természetesen mindez jó képpel), aki bunkózik, s alanyi jogon elvárja, hogy a gondolataiba olvasva tudjam, mivel szeretne fizetni. 

S már át is tértünk a köszönésről a következő pontra: ez pedig a fizetés. Lehet, hogy most egy nagyon meglepő dolgot fogok közölni, mellyel a legtöbben nincsenek tisztában, de a bankkártyás terminál nem indul el csak úgy, magától. A bankkártyával történő fizetés ma már megszokott dologgá vált, gyakoribb szinte, mint a készpénzes. Talán emiatt van az, hogy az emberek nem szólnak, hogyha csippantani szeretnék a kártyát, max legyeznek velük, mintha épp valami bogarat kergetnének, vagy rádobják a még inaktív terminálra. Ezután persze meg vannak sértődve, mikor nem csippan le a kártya, mert idő előtt elveszik, mert akármilyen lóhalálában indítom én azt el, nem tudom megelőzni a kezet, ami szerint már végzett. A legjobb, mikor még kártyát sem látok, mert telefont szeretnének érinteni. s mondom az összeget, s várom, hogy megkapjam, de mivel nem nyögi ki, hogy kártyával, vagy érintéssel lesz, így nem indítom a terminált. Szóval igen: reagáljatok, mivel fizetnétek, hogy ne okozzunk egymásnak felesleges bosszúságot.

TÉMÁK, AMIT NE EGY KÖNYVESBOLTOSSAL AKARJ MEGVITATNI

Sosem gondoltam volna, hogy erre külön részt kell szánnom, de az utóbbi időben már olyanokat hallottam, amitől a fülem is kettéállt. Nézzük is őket:

"Honnan tudnám letölteni ezt a könyvet?" / "Nem tudja, az ncore-on fent van?"

Inkább, mint könyvszerető ember, aki lelkes támogatója a könyviparnak mondom: ezeket a kérdéseket hanyagoljuk. Az első alkalommal teljesen lefagytam. Nem voltam benne biztos, hogy jól hallottam. Egy könyvesboltban kérdezi, hogyan tudná a könyvet illegális úton beszerezni, hogy ne kelljen érte fizetnie? Tőlem, aki mindig megveszi, legalább az e-változatát, csakhogy támogassa a kiadókat? Érthetetlen. 

Most már simán lereagálom: Sajnálatos módon ez pont nincs fent egyik weboldalon sem, mert a szerző (vagy a kiadó) figyelteti az illegális kereskedelmet. 

Ne haragudjatok, de passzív módon sem áll jogomban támogatni a letöltést, főleg magyar íróknál.

"Inkább letöltöm és kinyomtatom otthon. Hogy képzelik, hogy háromezer forintot elkérnek egy Misi Mókusért?"

Először is: a könyv árát nem mi határozzuk meg, hanem a kiadó. Mi a könyvön feltüntetett árral dolgozunk, mely legtöbb esetben a borítóra van nyomtatva. Másodszor ezt a mondatot megelőzte egy monológ, melyben kifejtette, hogy eddig nem volt szükség könyveket vásárolni, de most a fia harmadikos lett, így muszáj, mert kaptak kötelező olvasmányt. De, hogy minek?! Érthetetlen.

El sem tudom képzelni, hogy a gyerekem kilenc évesen fogjon először olvasnivalót a kezébe. Emellett ha megnézzük, a nyomtatási költséggel szinte ugyanott van, mintha megvette volna a könyvet, csak azon nincs szép védőborító, s nem fűzött. 

"Ha kihozom könyvtárból, s ellopom, mert nekem ez kell, annak van következménye?"

Ezt nem régiben kérdezte meg egy huszonpár év körüli srác az egyik kollégánktól. Előtte is már hasonló dolgokat boncolgatott. A keresett könyv nálunk nem volt beszerezhető, mondtuk neki, hogy antikvárban érdemes megpróbálni, de ez a számára túlságosan nagy utánajárással járt volna, így elvből kizárta. Előbb lopta volna el a könyvtári példányt, minthogy hazafele megálljon megkérdezni pár helyen. Azt hittem, az agyamat eldobom. Bevallom, kicsit bunkó módon reagáltam rá, mikor már hozzám is szólt a kérdése. Mentségemre szóljon, előtte a kollégám nagyon szépen elmagyarázta neki, hogy ez nem jó ötlet, de nem értette meg. Mikor kinyitottam a számat, a következőképp válaszoltam meg a kérdését:

"Valószínűleg ki kell fizetned a könyv eredeti árát. Meg pótlékot, károsodási díjat, mindenféle pluszt. "

A lehető legtöbb, hirtelen az eszembe ötlő kamattal láttam el, hátha elállna a tervétől. Hogy sikerült-e lebeszélni? Erről fogalmam sincs.

S mi ebből a tanulság: ne a könyvesbolti eladóval próbáljátok megvitatni, honnan lehetne illegálisan beszerezni azt, amit árul. A zöldségárushoz se mész oda, hogy szólj, most indulsz ki a határban levő kukoricatáblához, hogy szedj magadnak, mert délután megkívántad. 

MONDATOK, SZITUÁCIÓK, AMIK TIKKELÉSHEZ VEZETHETNEK

"Keresek egy könyvet. (Vége)"

Egy könyvesboltban? Jó helyen jársz, de kicsit konkretizáld, mert van egy pár termékünk, amire ráillik az általad megadott könyv kategória.

"Jött egy rendelésem. (Vége.)"

Egy nevet kérlek, mondj, mert arcról nem fogom tudni megmondani, hogy a mögöttem levő ötven csomag közül, melyik a tied.

"Keresek egy könyvet, aminek piros a borítója."

Klasszikus, mégsem megy ki a divatból. Mondjuk, ezt a fajta kihívást még szeretem is, s a legtöbb esetben rá is szoktunk jönni, ha van készleten, s egyéb infót is kapunk. 

"A kislányom doktor. Neki keresek könyvet."

Erre rögvest rá szoktuk vágni, hogy nincs szakkönyvünk, melyre szinte mindig, kivétel nélkül a következő reakciót kapjuk: nem is olyat akarok, hanem valami szórakoztató regényt. Ebben az esetben, akkor fogalmazz úgy, hogy egy tartalommal író könyvet keresek ajándékba a felnőtt lányomnak.

"Az interneten azt írták, van!"

Ez a kedvencem. Ezzel ki lehetne kergetni a világból. Az esetek 99%-ban kiderül, hogy az a könyv vagy már egyáltalán nem beszerezhető, vagy készleten nálunk pont nincs, de mivel fent van az adatbázisban, ezért úgy gondolja, kellene, hogy legyen. A négyzetméterből adódóan nem tehetjük meg (főleg kis boltok esetén), hogy minden, az internetes áruházban megjelenő könyvből tartunk készleten is. Pont emiatt van minden könyvnél egy legörgethető menü, amiben meg tudjuk szemlélni, a hozzánk közel eső üzletben van-e készleten, vagy rendelni kell-e. Ha a nevünk mellett csak egy "-" szerepel vagy a "nincs készleten" felirat, akkor sajnos nálunk abból nincs. Illetve a pesti Árkád készlete nem egyezik meg a szegedivel vagy a győrivel. 

"Ezekre mennyi akciót tudna adni?"

Semennyit. Az akciós termékeken fel van tüntetve, hogy épp mennyiért áruljuk. Ezen kívül nem tudunk csak úgy, random könyvekre is akciót adni. A ruhaboltban sem engednek el 30%-ot, ha vásárolsz három pólót.

"Miért ilyen spúrok, hogy nem adnak alapvetően ingyen táskát?"

A legtöbb helyen már fizetős a táska. Élelmiszerboltok, a legtöbb ruhaüzlet, de még a cipősöknél is. Ha elköltesz hatvan ezret könyvre, akkor ne sajnáld azt az ötven/száz forintot táskára. Ezt sem az eladó határozza meg, hanem a felsővezetők, mégis mindig rajtunk csattan, miért nem adjuk ingyen. Mi csak a munkánkat végezzük.

KIEGÉSZÍTŐ RÉSZ

Sokszor hallom, mennyire idegesít, hogy mindent a vevőre akarunk "tukmálni". Értem ezt úgy, hogy a vásárlásnál megkérdezzük, van-e törzskártya, ha nincs, akkor szeretne-e, illetve táskát számoljunk-e hozzá. Ezek az alapvető körök. Ezeket kötelező lefutnunk, hogy felmérjük az igényeket. A blokk kinyomása után már nem tudnám ráhúzni a kártyára a pontokat, de ha nem kérdezném meg, akkor az emberek 20%-nak jutna eszébe magától. Ha véletlen kifelejtem a táska megkérdezését, a fizetés után majdnem száz százalékos valószínűséggel kérnek, melyet külön blokkra kell ütnöm.

S gondolj bele: míg neked csak egyszer kell ezt a számodra idegesítő szöveget végighallgatnod, addig én egy laza nap legalább százszor le kell, hogy daráljam. Hidd el, már álmomban is ezt motyogom.

S hogy mi a tanulság? A könyvek sérülékeny dolgok. Sajnos sokszor látom, hogy egy példány az emberek nemtörődömségének esett áldozatul, mert van a borítón egy méretes üveglenyomat, vagy láthatatlanná karcolódott az eredetileg szép, fényes borító, mivel sokszor találkozott a kosarak aljával. Ezuátn persze megint mi kapjuk, hogy miként merünk ilyen állapotú könyveket forgalmazni? Természetesen, bőven, akad, ami szállítási hiba is, nem állítom, hogy nincs, de a fele sérülést a nem gondolkodó vásárlóktól származik. Csak, hogy még egy konkrét példát említsek: pár napja találtunk egy olyan könyvet, amit egy rágóval rögzítettek a polchoz. Gusztustalan!

Köszönöm, ha végig olvastad. Remélem azért érezted, hogy nem rosszindulatból született ez a bejegyzés sem. Szimplán meg szerettem volna nektek mutatni, hogy van egy fárasztó oldala ennek a szakmában, mint ahogy mindegyiknek. Sok szituáció még szórakoztató is. 

A következő bejegyzés viszont sokkal izgalmasabb lesz, ott csupa jót fogok csak írni, mely erős mosolygásra fog késztetni. Tartsatok majd velem!

Az előző részeket a következő linkeken érhetitek el:

Könyvesboltban dolgozom - 1. rész

Könyvesboltban dolgozom - 2. rész

Könyvesboltban dolgozom - 3. rész

Krystal Sutherland: A szerelem kémiája

Henry Page még sohasem volt szerelmes… Reménytelen romantikusnak képzeli magát, de az általa vágyott szerelem, amely olyan, mint a lassított felvétel, szapora szívverést okoz, és sem enni, sem aludni nem hagy, eddig nem bukkant fel az életében, legalábbis még nem. Henry inkább a tanulásra koncentrál, hogy bekerüljön egy közepesen jó egyetemre, és minden vágya, hogy végre ő legyen az iskolai újság szerkesztője. Aztán a végzős évében, a harmadik kedden Grace Town besétál egy délutáni órájára, és a fiú azonnal tudja, hogy minden meg fog változni. 

Miután Grace-t és Henryt együtt felkérik az iskolai újság szerkesztésére, a fiú hamarosan azon kapja magát, hogy végzetesen beleszeretett a lányba. Nyilvánvaló, hogy Grace valamiképpen sérült, de úgy tűnik, Henry ettől csak szebbnek látja őt, és semmi mást nem akar, mint segíteni neki újra összerakni a széttörött darabokat. Ám aki azt gondolja, hogy ez egy átlagos szerelmi történet, az nagyon téved!

A szerelem kémiája első pillantásra különleges könyvnek tűnt. A cím és a borító együttesen ragadott meg. A képen látható koi pontyok, melyek a természetestől eltérően kéken ragyognak, egyfajta különös varázst kölcsönöz a könyvnek. Olyan "semmi nem az, aminek látszik" érzést váltott ki belőlem. Szeretem a halakat, s hiába tudtam, hogy majdnem hogy semmi közük nem lesz a sztorihoz - mert hát valljuk be: a halakról nem születhetne valami vaskos regény -, mégis ez alapján döntöttem el, hogy elolvasom. Egy kicsit ódzkodtam, de a fülszöveg kellőképp meggyőzött. Most, egy könyv távlatból nézve, úgy érzem, hogy tényleg becsaptak ezek a szép halacskák. Nem az volt, aminek látszódott.

A történet aranyosan, bár számomra kicsit idegenen indul. A történet főhőse, Henry írja az egész könyvet - legalábbis ez az érzése az embernek -, ám ettől független nem tűnik naplószerűnek. S hogy akkor miből vontam le ezt a következtetést? Az első fejezetekben már kiderül, hogy Henry szeret írni, sőt, sokkal jobban kifejezi magát írásban, mint élőszóban, emellett ki is szól a könyvből, s pár gondolatát sokkal inkább az olvasóhoz intézi, mintha a fülébe súgná. Már itt éreztem, hogy problémáim lesznek ezzel a könyvvel, de még elhessegettem ezt a belső hangot. Ha elkezdtem, akkor megadom neki az esélyt, hogy meggyőzzön. Nem bánom, hogy elolvastam a Szerelem kémiáját, nem tartom időpazarlásnak, de mégis... egy kicsivel sem lettem több általa. Most itt ülök a kanapén, laptoppal az ölemben, közvetlen azután, hogy befejeztem a könyvet, s szinte Hulk csókjával a homlokomon püfölöm a billentyűzetet, hogy tisztán vissza tudjam legalább egy részét annak adni, amit érzek. Frissiben, míg a seb vérzik, nem forr össze.

Tehát elkezdődik a történet egy középiskolás srác szemén keresztül, aki nem éppen olyan, mint kortársai, bár a regényben ez a különbözősség egyáltalán nincs érzékeltetve. Értem ezt úgy, hogy nincs kiközösítve, se csúfolva, vagy bármilyen módon a szemére hánytorgatva. Az osztály -és iskolatársai is maguk közül valónak tekintik, ám ezt másként látom. Henry reménytelenül romantikus alkat, aki nagyon szeretne szőke herceg lenni fehér lovon. Magyarázhat nekem bármit, biztos vagyok benne, hogy csak azért akadt meg a szeme Grace-en, mert a bajba jutott hölgyet látta benne. Álljunk is meg egy percre. A 17 éves fiúk között vajon hány embernek tetszene meg egy olyan lány, aki folyton büdös? Nem, nem fogom elmondani, miért áraszt ilyen szagot, lepődjetek meg ti is. De most komolyan. Ha valaki folyamatosan kellemetlen aromájú részecskékkel bombázza a környezetét, abba senki nem tud beleszeretni egy pillanat alatt. Az alapvető higiéniai elvárások még azokban a srácokban is bele van kódolva, akiknek a szobájukban oroszlánszag uralkodik. Mindenki olyan emberre vágyik, akivel meg lehet jelenni, s nem hoz rá szégyent. Ez evidens. Főleg egy hormonpumpált, hencegni vágyó kamasznál. De nézzük el, hisz Henry olyan társat akar maga mellé, akit agyagként formálhat.

Jól látjátok, nem valami szimpatikus a srác. Nem mondanám, hogy erősen tiltakozom a jelenléte ellen, mert amúgy alapvetően nem lenne vele sok probléma, de nem tudok elmenni bizonyos dolgok mellett. Már azt is nehéz elhinni, hogy olyan ember, mint ő meg a családja, a valóságban is létezhet. Annira szuper körülöttük minden, hogy az már természetfölötti. Ilyen laza, mégis gondoskodó szülők nem léteznek, akik mindent félvállról vesznek, s soha, semmiért nem torkollják le a fiúkat, hát még a meg nem értett zseni nővérét. Henry karakterével az volt a legnagyobb gondom, hogy néha olyan, mintha tudathasadásban szenvedne. Egyszer kifinomult, s olyan költői képeket használ, melyeket még a legnagyobb szerzők is megirigyelnének, másszor pedig egy tipikus kamasz, aki hisztizik a számára érthetetlen, ám amúgy teljesen egyértelmű dolgokon. Olyan, mint mikor a kisgyerek felveszi az apja cipőjét és zakóját, s felnőttnek próbálja mutatni magát, de nem tudja elrejteni igazán önmagát. Aláírom, vannak szép gondolatai, észrevesz leheletnyi összefüggéseket, melyeknek van igazságtartalma, s tiszta szépérzékével még a Napot is felragyogtatja az égen, de ezt sokkal inkább halottam volna egy idősebb, tapasztaltabb férfi szájából. A humoros, jópofa, ám intelligens oldala sokkal jobban bejött. Ha végig olyan maradt volna, akkor egy szavam sem lenne ellene.

Grace viszont az idegeimen táncolt. Az elején adja ugye a rejtélyes lányt, aki nagy titkokat rejteget a méretes fiúruhái alatt. Elsőre azt hittem, hogy leszbikus, de mivel már van egy a sztoriban, így hamar elvetettem. Bár halkan megjegyezném, hogy az utolsó oldalig volt bennem egy pici kétely, s egy bizonyos részem állította, hogy a végére a két lány lesz együtt. Grace-szel a legnagyobb bajom nem a viselkedése volt. Azt még valamilyen szinten meg is értettem, főleg, mikor minden kiderül. A lelkemig hatolt, s azt hittem, hogy ott is marad, de viszonylag hamar visszarázott abba a mesterkélt állapotba, amit előtte váltott ki belőlem. Szóval szerintem a főhősnő sem létező személyről lett megformálva. A beszédstílusát az írónő egyedire próbálta formálni, amivel nem is lett volna semmi probléma, ám ezt rosszul valósította meg: minden Grace szájából elhangzó mondat mesterkéltnek tűnik. Nem a megrázott, összetört, problémákkal küzdő tinédzser jut róla eszembe, hanem inkább egy rideg, számító, mindenkin át gyalogló nőé. S ezt a tettei is igazolják.

A történet ütemével is volt gondom. Úgy érzem, túl lett nyújtva. Bizonyos események teljesen feleslegesen kerültek bele. Megértem, hogy ezzel szerette volna a szerző tartalommal megtölteni a történetet, hogy hatásosabbá váljon, de sokszor unatkoztam fölötte, hiszen oldalakon keresztül nem történt semmi, vagy legalábbis semmi olyan, ami már ne lett volna.

S most bevallok nektek valamit. A fenti szőrszálhasogatásokat még el is intéztem a regény háromnegyedéig egy kézlegyintéssel. Nem foglalkoztam velük. Próbáltam az olvasást élvezni, amennyire csak lehet. Ám akkor lezuhant egy kisebb meteor, s míg próbáltam helyretenni magamban ezt a furcsa jelenséget, addig a semmiből ott termett egy cunami, majd végezetül kitört egy vulkán is - s az én szememben ez a könyv leíródott. Három szarvashibát említenék most meg nektek, amikre az írónak nagyon oda kellett volna figyelnie.

Az égi kőzáport egy apró, ám annál jelentősebb hiba jelenti. A könyvben többször is előfordul, hogy a két főhős különböző felületen, de online beszélgetést folytat. Nincs olyan ember a földön, aki nem tudná megkülönböztetni a szövegbuborékokat, amik egy beszélgetésen belül vannak, hisz alapvetően két oldalra zárt stílusban és más színnel jelennek meg. Na, már most, egy ilyen beszélgetés a párbeszéden alapul. Az oldalak nem cserélődnek fel. Ha a fiú szemszögéből nézzük az eseményeket, akkor neki mindig a jobb oldalon kell megjelennie. De nem is ez a fontos. Az viszont már igenis zavaró, hogy az írónő egy részen elcserélte a részeket: hirtelen a Henry által írtakat Grace neve alatt tünteti fel és fordítva. Mintha egy ló rúgott volna belém, úgy repültem ki a történetből. Csak fogtam a fejem, hogy hol is vagyok, s mit is keresek én itt. Elolvastam egyszer, kétszer, háromszor és még sokszor, hogy nem csak én értettem-e félre, de nem. A legjobb, mikor így önmagát szólítja meg a szereplő, s ad tanácsot. Nevetséges. Nesze neked fontos és hatásos jelenet. Bumm.

Ezután következett a cunami. Van egy karakter, akit Domnak hívnak. Van, mikor pozitív, van, mikor negatív karakterként van jelen, de az egész történetben passzívan, de részt vesz. Érdekes az ő személye, de kifejezetten szükséges volt a jelenléte. Nos, ez a Dom gyerek úgy 15 perc sétára lakik az iskolától, ahova Henry is jár. Kérdezem én: a szülei miért nem íratták ide be, mikor egy jó iskoláról beszélünk? De tegyük fel, hogy nagyok az elvárások, vagy éppen túlságosan kevesek, ezért máshova jár a srác. Ám egy nem olyan nagyvárosról beszélünk, nem egy New York, akkor pedig Henrynek legalább névről ismernie kellene, vagy legalábbis - a körülményeket tekintve - elképzelhetetlen, hogy nem hallott róla, s ne ismerné a történetét. Valamit, bármit, tudnia kellett volna róla, mielőtt szerves részévé válik a történetnek! Kabumm.

S végül a mindent elpusztító forró láva. Az előzőeket is még azért csak-csak el tudtam volna nézni, s kiegyeztem volna egy négy csillagocska körüli értékkel, talán egy kicsit kevesebbel, mert ha nem nézem ennyire kritikus szemmel, akkor nem egy rossz könyvről beszélünk, ám akkor elhangzott a következő mondat Grace szájából:

" - Henry, fogalmad sincs, mi a szerelem - mondta olyan hangon, mint amikor közlöd valakivel, hogy egy idióta. - Azt sem tudod, ki vagyok. Kamaszként belém zúgtál, ennyi az egész."

Mielőtt megijednétek, hogy olyan dolgot árultam volna el, ami spoilernek számít, megjegyezném, hogy ez még nem a történet vége. Ez csak egy mondat, egy egyedi szövegkörnyezetből kiragadva, szóval bármi megtörténhet még! S akkor visszatérve:

Azt az álszent, mocskos mindenedet! Komolyan mondom, ennél a résznél fogtam, leraktam a könyvet, s a hajamat kezdtem tépni, annyira felidegesített. Sosem volt még olyan, hogy egy nem létező, de még csak a valóságra nem is hajazó karakter kihozott volna a béketűrésemből, de úgy néz ki, ennek is el kellett jönnie. El sem tudjátok képzelni, a fejemben hogyan ordibáltam Grace-szel addig, míg magába nem nézett, s végig nem bőgött miattam egy fél napot! Pont ő mer ilyet kijelenteni, mikor előtte, mindössze pár oldallal ecsetelte, hogy kilenc évesen eldöntötte egy szempillantás alatt ki lesz a jövőbeni férje? Most komolyan? Mivel tartja magát különbnek vagy felsőbb rangúnak bárkivel szemben? Hogy mer ő ahhoz jönni, hogy megmondja, mit érez a másik? Miként gondolja, hogy joga van bárki fölött is így pálcát törni? Nem, nem is folytatom, mert már így is érzem, hogy a pulzusom ismét felgyorsul, ha csak erre a kis semmirekellő, érzéketlen, fél lábon bicegő libára gondolok. Badabumm!

Meg kell, mondjam, még közel sem adtam ki magamból mindent. Sosem olvastam még ennyire erősen elrontott történetet, hiszen nézzünk csak rá: itt van egy csodálatos borító, komoly témával s egy gyönyörű üzenet, világmegrengető gondolatokkal, erre olyan dolgok hangzanak el benne, amivel az egészet leamortizálja az író. A szárnyaló jókedvemet és pozitív hozzáállásomat egy atomfegyverrel lőtte le a nyílt égboltról.

Próbáltam szeretni ezt a könyvet. Elsőnek félrenéztem, mikor jöttek a lehetetlenebbnél lehetetlenebb részek, de az utolsó tripla csapás sok volt. Természetesen akadt, mikor engem is megszólított, főleg az elején. Hittem Henryben, s az ő lovagi szívében, szorítottam neki. Még a legnagyobb ködfelhőn keresztül is néha kisütött a nap, de sajnos a fénye mire megmelengethetett volna, addigra el is tűnt. Még a történet végét is elfogadom, sőt, így érzem a legjobbnak, máshogy nem is alakulhattak volna a dolgok. De van, amit nem tudok megbocsátani. Az a fajta ember vagyok, aki mindenkinek bizalmat szavaz, de ha ezt egyszer eljátsszák, nem adok több esélyt. Senkinek. Krystal Sutherland ezennel felkerült a tiltólistámra. Nem szeretnék a jövőben tőle több könyvet olvasni.

*Azt hiszem, ennél negatívabb hangvételű értékelésem még nem született, sőt, meg merem kockáztatni, hogy nem is fog. Mégis, egyetlen szavamat sem bánom. S attól független, hogy belőlem ekkora negatív érzelemhullámot váltott ki, elfogadom, hogy másoknak tetszik, sőt ahogy néztem, az olvasók javának. Szóval, kedves olvasóm, ne csak az én véleményemre alapozz, hogyha el szeretnéd olvasni ezt a könyvet. Én így éltem meg. Más máshogy. De a döntés a tiéd.*

"Kiderült, hogy az „egy életen át” nem is tart olyan sokáig, mint hittem."

"– Nem furcsa, hogy semmi nem jut eszedbe, amikor arra kérnek, hogy mesélj magadról? Pedig erről beszélni a világ legkönnyebb dolga kellene, hogy legyen, végül is te vagy az illetékes – mégsem az."

"– Szeretem, ha kész válaszaim vannak arra, amikor az emberek rólam kérdeznek. Úgy értem, ha én nem tudom, ki vagyok, hogyan várhatnám el ezt másoktól?"

"úgy szeretlek, ahogy a vak, mély homályban leledző 

dolgok szeretik egymást, lélek és árny közt, titokban."

Kiadó: Maxim Kiadó

Megjelenés ideje: 2017 december 6.

Terjedelem: 288 oldal

A könyv az alábbi helyeken vásárolható meg:

LIBRI

BOOKLINE
LÍRA

J. K. Slater: Bízz bennem

Tizenhárom évvel ezelőtt valaki nagyon rosszat tett Annával. Most elérkezett az idő, hogy a lány elégtételt vegyen…

Anna magányosan él, a rend és a megszokás jelent számára vigaszt. Egyetlen barátnője a szomszédban lakó magányos, idős hölgy. Nem szívesen engedi közel magához az embereket, hiszen jól tudja, milyen sokat árthatnak.

Egy átlagos napon Anna tanúja lesz egy súlyos közúti balesetnek, és a sofőrben felismeri Carlát – azt a nőt, aki sok évvel ezelőtt tönkretette az életét. Itt a lehetőség, hogy Anna kiegyenlítse a számlát, de a bosszút nagyon körültekintően kell végrehajtania…

Először is össze kell ismerkednie Liammel, a balesetben megsérült férfival. Nyomon kell követnie a rendőrségi nyomozást. Észrevétlenül figyelnie kell Carlát…

Ahogy Anna egyre inkább Carla megszállottjává válik, az ő titkai is feltárulnak. De vajon Carla tényleg olyan veszélyes, vagy Anna jobban tenné, ha olyasvalaki miatt aggódna, aki sokkal közelebb áll hozzá?”

A Bízz bennem című könyv ajánlásai számomra egymásnak ellentmondóak. Az elején lélegzetállítóan izgalmasnak titulálják, ezzel szemben a hátoldalán a Lány a vonaton című könyvhöz hasonlítják. A kettő szerintem nem illeszkedik egy sémára. Az utóbb említett könyvnek a lelki vonala az erősebb, maga a cselekmény lassan bontakozik ki. Ez az ellentét keltette fel igazán az érdeklődésemet ezen könyv irányába, hiszen igaz, hogy két egymásnak ellentmondó információt kaptunk, de hiszem, hogy mindkettő igaz lehet egy nagyon kivételes regény esetén.

A történetben több szálat különböztetünk meg. Van egy dőltbetűs karakterünk, akinek kilétét csak a legvégén ismerhetjük meg, van Anna, aki a regény főhőse, s ott van még a Tizenhárom évvel korábbi események elmesélése is. Ezeken a fő irányvonalakon kívül néhány szereplő, pár fejezet erejéig külön hangot kap, épp mikor, mire volt szükség. A szerző minden fejezet előtt megjelölte, éppen kinek a fejébe fogunk csöppeni, így egyáltalán nem okozott problémát ez a sokszínűség, sőt, külön élvezeti szintet is nyújtott. Szeretem az E/1-ben írt történeteket, hiszen ilyenkor olyan belső logikai rendszerekre is fény derülhet, amivel sokkal jobban megismerhetjük a tettek mögött lapuló gondolatmeneteket, s sokszor csak ez segít abban, hogy teljes megismerésre kerüljön a cselekmény háttértörténete. Egy pszichothriller könyvnél ez elengedhetetlen fontossággal bír, hiszen a legtöbb ilyen könyv szereplője eltér az átlagtól: máshogy gondolkodik, esetleg mentális problémával küzd, amit a hétköznapi ember csupán a tetteiből nem tud teljes fényében látni. A Bízz bennem lapjain megelevenedő karakterek mindegyike különböző, még a céljaik sem egyeznek, így mindenféleképpen plusz pontot érdemel a sok látásmód.

A könyv főszereplője, Anna világa nagyon érdekes. Már az első oldalakon feltűnik, hogy remeteként éli az életét, az előre megszabott feltételek mellett.

"Szilárdan kézben kell tartani a dolgokat, ha az ember azt akarja, hogy minden rendesen működjön."

Ám ekkor történik valami, ami kihatással lesz a továbbiakban az életére: szemtanúja lesz egy balesetnek, melyet az a nő követ el, aki már régóta kísérti. Új cél lobban a szívében: a régóta dédelgetett bosszú újra fellángolhat, s porig égethet maga körül mindent. Anna a hétköznapokban postásként van jelen a körzetébe tartozók életében. Ez számomra nem ismeretlen terep, mivel az én anyukám is a kerékpárt hajtja nap, mint nap, hogy mindenki időben megkapja a várt kézbesítményeket. Látom rajta, hogy ez mennyire nehéz munka, hiába tűnik egyszerűnek. Az ő kitartását szemlélve még nagyobb tisztelettel tekintek rá, s többször is megállapítottam magamban, hogy én erre képtelen lennék. Ugyanolyan ütemben tekerni kánikulában, szélben, esőben, viharban, hóban... nagyon határozott erőnlét kell ehhez az embert próbáló munkához. Minden nap a megadott időn belül kell teljesíteni a kézbesítést, levélmennyiségtől függetlenül. Anna is ezt teljesen átérzi, s úgy néz ki, túl is nő rajta a feladata. Egyszerűen képtelen csúszás, túlóra nélkül ellátni a munkakörét, mely a vezetőségnek szúrja a szemét. Ezért Anna új módszert talál ki annak érdekében, hogy a káposzta is megmaradjon, no meg a kecske is jól lakjon. A munkája a történetben jelentős szereppel bír. Büszke vagyok az íróra, hogy mert ezen eszközzel élni. Bemutatta, hogy a mások által szinte semmibe nézett munkának is mekkora erőfeszítésekkel jár a teljesítése. Kifejezetten örülök, hogy valaki, végre mert nyúlni ehhez a munkakörhöz is, hiszen szerves részét képezi a mai társadalomnak. Azzal, hogy egy kicsit betekintést engedett a dolgok mögé, lehet, hogy sikerül pár ember szemét felnyitnia, akik mostantól türelmesebbek lesznek a leveleiket illetődően. Ugyanakkor a mai társadalomban már jóval kisebb prioritással bír a postai úton szerzett információ, hiszen az internetnek köszönhetően már az emberek inkább elektronikusan rendezik a dolgaikat. A mostani postás táskákba leginkább a külföldről rendelt csomagok lapulnak.

Visszatérve Annára, látszik, hogy milyen sokat jelent neki a munkája, ugyanakkor ebből a ragaszkodásból is már megszólal az olvasó fejében egy vészcsengő. A szereplőben megszületett gondolatokkal és következtetésekkel egyáltalán nem értettem egyet, sőt, nem hiszem, hogy bárki is igazat adna neki. Erősen látszik, hogy komoly gondok vannak vele, amiket még erősen tagad, magában eltemetve hordozza a sebeket.

Anna a baleset után aktív szerepet szeretne betölteni az áldozat életében. Bejár hozzá a kórházba, próbál minél többet a segítségükre lenni, folyton ott lebzsel körülöttük. Még ha a postás eset nem is adja meg a kellő elmebajra utaló jelet, a kényszeres ragaszkodása már annál inkább. Ha az én életembe akarna valaki ily módon betörni, akármilyen hálás is vagyok neki, tuti kérek egy távoltartási végzést ellene. Egyszerűen sok, amit művel, s a legrosszabb, hogy szerinte ez így normális, nincs benne semmi megbotránkoztató.

"- A csomagtartóban itt van a bőröndöm, Ivy - mondom könnyedén. - (...) Itt maradok maguknál egy időre, hogy segítsek Liamet ápolni."

Nem, ez semmilyen körülmények között nem elfogadható. Egyszerűen képtelen voltam Anna fejével gondolkodni. Egyszer sem találtam kifejezetten szimpatikusnak, de az ilyen megnyilvánulásai után egyre több ellenszenv halmozódott fel bennem.

A történet többi szereplője sem nyerte el a szívemet. Igazán senkit sem sikerült megkedvelnem, vagy legalább megértenem a mozgatórugóját. Talán még a szomszédban lakó öreg néni, Joan Peat volt szimpatikus. Neki nem volt semmi pszichotikus tünete, viszont korából fakadóan már nem játszott aktív szerepet a könyvben. Sajnálom.

A könyv elején olvasható izgalmas jelző leginkább a tizenhárom évvel ezelőtti eseményekre vonatkozik. Jó ideig nem tudtam fejben egymás mellé tenni a jelen és múlt darabkáit, noha megvoltak az összekötő kapcsok. Utólag visszagondolva nagyon átvert a könyv, mivel tudatosan épített bennem egy téves képzetet, ami nem engedte, hogy rájöjjek a végső megoldásra túlságosan korán. Ritkán tud ennyire becsapni a saját agyam, hogy a leírt mondatokat nem oda helyezem el, ahova valójában illenek. 13 évvel ezelőtt, mikor Anna még kislány volt, szörnyűséges dolgok történtek. Teljesen letaglózott Danny sorsa, s hogy miket kellett elviselnie. S a legrosszabb, hogy a mai világunkban is vannak ilyen gyermekek, akiknek el kell viselniük különböző emberek gonoszságát. Beszélhetünk hozzátartozóról, nevelőről, edzőről. Bárki lehet, aki bántalmazza mentálisan és/vagy testileg. Danny egy erős példa arra, hogy a már mentális problémával küzdő egyének számára folyamatos konzultáció mellett szabadna csak gyermeket vállalni. Rengeteget gondolkodtam a kicsi Dannyn, miután letettem a könyvet. Legszívesebben belemásztam volna a könyvbe, hogy én magam védjem meg.

A köztudatban egymás szinonimájaként van jelen a pszichothriller és a lélektani thriller fogalma. Az én megfogalmazásomban ez két külön kategóriát jelent. Az elsőbe tartoznak azok a művek, amiknek a középpontjában álló egyén pszichopata, vagy legalábbis oly szintű mentális problémákkal küzd, melynek következtében képes akár emberéleteket is elvenni. Jellegzetessége, hogy a történet folyamatosan pörög, dolgoztatja az olvasó agyát, s nem riad vissza az igazán erős jelenetektől sem. Lélektani thrillernek pedig azokat a könyveket szoktam nevezni, melyekben sokkal nagyobb hangsúlyt kap a belső változási folyamat, legyen ez pozitív vagy negatív jellemfejlődés. A Bízz bennem is ezen kategóriába sorolható. Az izgalmat nem tudja úgy fenntartani, mint egy pszichothriller, éppen csak zongorázik az olvasó idegein, de a lelki folyamatok erőteljesen vannak benne ábrázolva, melyek mégis odaszögezik az olvasót a kanapéhoz. Így bizonyítást is nyert mind az előlapon, mind a hátlapon levő jellemzés is.

A Bízz bennem egyedi történet, ahol sokkal nagyobb hangsúly van fektetve a különböző szereplőkben játszódó folyamatokra, mint magára a cselekmény sokszínűségére. Nem mondanám pörgős olvasmánynak, mégis megfelelő hozzáállás mellett élvezhetővé válik. Jómagam jobban szeretem a gyorsabb ütemben haladó, csavarokkal tarkított thrillereket, de ettől független nem bántam meg, hogy kézbe vettem ezt a könyvet is. Betekintést engedett egy másik stílusba, ízelítőt adott a sajátos világából. Legfőbb hátrányának a szereplők érdektelenségét tudnám felvonultatni, mely erősen rányomta a bélyeget az olvasási élményemre. Mivel nem tudtam igazán senkihez ragaszkodni, szeretni, vagy gyűlölni, pontosabban nem váltottak ki belőlem erős érzelmeket, így nem tudta fenntartani az érdeklődésemet kellőképp, szinte közömbösen álltam a sorsukhoz.

Ugyanakkor képes volt átverni, s több órányi gondolkodnivalóval ellátni, melyet értékelek. Egy könyv akkor igazán jó, ha az elolvasása után még hagy egy kis üzenetet, velem marad egy addig, míg az összes bennem felmerülő érzést, gondolatot helyre nem rakom. Az utólagos reakcióváltás egy fontos szempont, melynek tökéletesen megfelelt a Bízz bennem.

Elsősorban azoknak ajánlanám olvasásra, akik a lelki folyamatokat szeretnék nyomon követni, hogy a tizenhárom év alatt felgyülemlett frusztráció, bánat, összetörtség, sokk milyen nyomokat hagy az emberen.

"Meglepően könnyű elrejteni a valódi érzéseidet egy mosollyal és egy kedves szóval."

"Egyeseknek mindenre van kész válaszuk."

"Bámulatos, mennyire szemfülesek tudnak lenni a gyerekek, és ezt mennyire nem veszik észre a felnőtte a napi teendőik közepette."

"Ha volna kislányom vagy kisfiam, ezt már most megmondom, minden vele töltött percet megbecsülnék. Soha nem tudhatjuk, mennyi időt kapunk a szeretteinkkel; könnyen természetesnek vesszük."

Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó

Megjelenés ideje: 2018. június 8.

Terjedelem: 416 oldal

A könyv az alábbi helyeken vásárolható meg:

LIBRI

BOOKLINE
LÍRA

KÖNYVMOLYKÉPZŐ MÁRKABOLT

Király Anikó: Strand, papucs, szerelem

Bogi igazi csapásként éli meg, amikor az egész nyarat édesapja lepukkant, balatonfüredi kempingjében kell eltöltenie. Ezért az eddigi nyarakból leszűrt tanulságok alapján összeír egy listát azokról a dolgokról, amiket mindenképpen el akar kerülni. Míg eleinte a legnagyobb problémája, hogy duci testét nem akarja bikiniben közszemlére tenni, később kiderül, hogy vannak az előnytelen fürdőruhánál és a lángostilalomnál komolyabb problémák is. És kezdetét veszi a nagy „Mentsük meg a kempinget!”-hadművelet…
Bogi izgalmas és röhejes kalandokba keveredik, és talán, de tényleg csak talán, békét köt ősellenségével, a bikinivel is.


Láttatok már ennél vidámabb borítót? Én sem. Egyszerűen imádom azt a halvány napsárga háttért, s a rajta levő apróságokat. Nyári kellékek egy nyári történethez. S ha úgy nézzük, a teljes cím is megjelenik rajta a tárgyak formájában. Az egyszerű, de nagyszerű kategóriába sorolnám.

Király Anikóhoz egy rövid novella erejéig már volt szerencsém, ekkor döntöttem el, hogy noha nem én vagyok az első regényének a célközönsége, mégis elolvasom. Nagyon megfogott a könnyed, humoros stílusával. Ugyanakkor tartottam is tőle. A novella és a regény között elég nagy különbség van, így nem voltam benne biztos, hogy ezen alkotása is olyan meggyőzőleg fog hatni rám. Mindenesetre megadtam az esélyt, hogy elvarázsoljon. Jelentem, sikerült!

Anikó könnyed stílusa már az első oldalon feltűnik. A történet igazi kezdése előtt találhatunk egy listát, melyet a könyv főszereplője, Bogi írt. Ebben húsz pontot fogalmazott meg, mit nem fog tenni a nyáron. Első pillantásra egy teljesen átlagos listának tűnik, aranyos kis rajzokkal. Bogit egy kicsit hisztisnek mutatja be, de hát egy tinédzserről beszélünk, szóval egy pici dili nem akadály. Legalább van egyénisége. A későbbiekben minden pont értelmet nyer, miért kerültek tiltásra. Vannak köztük mókás, s komolyabb hátterű dolgok is. Így már nem is tűnik olyan bolondságnak az a húsz pont.

A történet főszereplője a 17 éves Bogi, akinek szülei évekkel ezelőtt elváltak. Édesanyjával él egy nagyvárosban. Ahogy elkezdtem olvasni a könyvet, megszólalt bennem egy kis csengettyű. Valamiért nagyon ismerősnek hatott a környezet, ahol Bogi sétálgat. Hamar kiderült, hogy a megérzésem jó alapokon nyugszik, ugyanis a főszereplőnk győri. Egy éve költöztem én is ebbe a csodaszép városba, így tökéletesen megértem, miért itt helyezte el a főhősét Király Anikó. Biztos vagyok benne, hogy ő is többször rótta már az itteni utcákat, hiszen nincs is olyan messze a saját, szeretett kis faluja. Szóval az, hogy Győr is meg lett említve a lapokon, csak még közelebb hozta hozzám ezt a történetet. Szó szerint láthattam Bogi szemén keresztül a világot, hisz én is sokat közlekedek az általa megjelölt szakaszokon.

Ám a történet fő helyszíne nem Győr, itt épp csak a prológus játszódik. Bogi a nyarat édesapjánál tölti, Balatonfüreden. Más majd ki ugrana a bőréből, ha a magyar tenger partján tölthetne két napfényes hónapot, ám Bogi kevésbé lelkes emiatt. Édesapjával vajmi kevés viszonyt alakított ki az évek során, az évi két hetes intervallum tökéletesen megfelelt a számára. S ehhez társul az kemping, melyet Lázár üzemeltet, s mely mindenkiből rosszallást vált ki. Szerintem nagyon menő lehet egy ilyen helyet birtokolni, s itt lakni két hónapig, ám mikor Bogival együtt átléptem a küszöböt, máris megértettem, miért ódzkodott annyira ettől a kényszerpihenőtől. A kemping már nem ragyogott úgy, mint régen.

Bogi egy igazi egyéniség, miközben teljesen átlagos lány marad. Nincs rajta semmi kirívó, mégis a személyisége első pillanatra meghódít mindenkit. Király Anikó maga is még a fiatalabb korosztályt erősíti, így nem lehetett a számára megerőltető egy olyan főhősnőt formázni, aki még éppen kiskorú. Még bőven emlékszik, mi zajlik le a mai tinédzserekben, s mit, hogyan élnek meg, hogyan gondolkodnak. Én sem vagyok sok évvel ezen korosztály fölött, mégis meg kell, hogy mondjam, teljesen máshogy élem már meg az engem érő változásokat, mint hét éve. Biztosan nem tudnék már 17 éves fejjel gondolkodni, ugyanakkor boldogan vetem magam bele ezekbe a történetekbe, hiszen az adott reakciók nem állnak messze tőlem. Bogi karakterében az tetszett a legjobban, hogy nincs benne az a szerzői túlzással megírt világfájdalom, amivel az elvált szülők és egyebek járnak. Nem, ő egy teljesen normális fiatal, aki elfogadta a helyzetet, s bár sokszor nem találja a helyét, próbál akklimatizálódni. El sem tudom mondani, hány összetört, világát vesztett gyerekről olvastam már, s ebből bőven elég volt. Egy karakter nem attól lesz jó, hogy minél nagyobb sebeket helyezünk el a lelkén. Bogi életvidám, aranyos, s abból gazdálkodik, amije van, márpedig hatalmas szívvel, príma ésszel és felvágott nyelvvel rendelkezik. Ebben a helyzetben is tökéletesen megtalálja a helyét, noha az elején elég sok akadályt gördített elé az apja, akarom mondani az élet, ám Bogi mindig kivágta magát. 

A történet halad a saját medrében, miközben több olyan pontot is érint, mely az olvasó számára okító jelleggel bír. Az egyik, melyet már érintettem is, az elvált szülők problémája. Bogi szemén keresztül nézve, igencsak más képet mutat, mint külső szemlélőként. Több olyan kérdés is felmerül benne, amin minden elvált szülős gyermek fejében megfordul, de a főszereplőnk jelleme ennél többre mutat: egyfajta követendő példaként áll elő, ugyanis Bogi nagyon jól reagálja le a fellépő helyzeteket, tűnjenek azok bármilyen ijesztőnek, illetve legyenek akármennyire is meglepő fordulatok. Az "apának új barátnője van" téma is kellőképp körbe van járva. 

Nagyon fontos, milyen érzések keletkeznek a gyerekben egy válást követően, s hogy melyik szülőhöz hogyan viszonyul utána, mégis engem jobban megragadott a regény egy másik alappillérje. Bogi nem egy tökéletes, XS-es bikinibe termett, szőke hosszú hajú, sosem izzadós lány, hanem pontosan olyan, mint te vagy én, vagy bárki, aki szembejöhet az utcán. Nem tökéletes. Enyhén túlsúlyos, mely erős kihatással van a mindennapjaira. Nagyon megszenvedi a dolgot, például a tükör előtt csak lábujjhegyen mer elmenni. Folytonos problémaként jelen van a pocakja. Ám nem tesz igazából semmit azért, hogy vékonyabb legyen. Nem golyózik be, hogy márpedig neki le kell adnia legalább 30 kilót a boldogsághoz. Többé-kevésbé elfogadja magát. Szeret enni, s nem lesz bűntudata egy szelet tiramisutól. Lehet, hogy van rajta pár kiló felesleg, de ettől független ugyanúgy beáll röpizni a csapatba, sőt, még a listáján levő pontot megszegve bikinit is vesz fel. Bogi példáján keresztül egy nagyon jó üzenet érkezik az olvasóhoz, mely remélem, mindenkiben elveti a magját: nem az számít, hogy a társadalom milyen normákra épül. Ha te jól érzed magad a bőrödben, akkor nincsen semmi gond. Nem kell piszkafa vékonyságúnak lenned, hogy boldog lehess, nem kell magadat ostoroznod, ha bekapsz egy gombóc fagyit. Minden a te döntésed. Ha te elfogadod magad, akkor megváltozik a kisugárzásod is, s ez úgy is hozzád vonzza a melléd illő embert, akit nem fog érdekelni, ha összesúrolódnak minden lépésnél a combjaid.

Ez egy nagyon szép üzenet, amire a mostani tökéletes főhősös regények tengerében szükség is van. Ugyanakkor a szerző ezt is pontosan úgy tálalja, mint a többi témát: érintőlegesen, nem helyezi igazán a középpontba, nem irányít rá reflektorfényt, s pont ettől válik még hatásosabbá. Nem tudom, hogy vagytok vele, de sosem szerettem, ha megmondják, mit csináljak, legyen szó családtagról vagy könyvről. A tanácsokat viszont szívesen vettem mindig is.

Bogi a nyár folyamán megannyi kalandba keveredik, melyek kihatással vannak a jellemére is. Szépen, finoman változik meg a dolgokhoz való hozzáállása, de közben nem veszíti el önmagát. Rengeteg mókás helyzet üti fel a fejét, amin biztos, hogy én többet nevettem, mint ő maga. Az oldalak csak úgy repültek olvasás közben, teljesen elvesztettem az időérzékelésemet. Fejjel belevetettem magam a Balatonba, s élveztem a körülöttem elterülő látványt és zsivajt.

A Strand, papucs, szerelem egy igazán magával ragadó történet. Könnyed stílusban megírt, komikus nyári kaland, amelyet csupa napfény ragyog be, miközben a talpunkat égeti a forró homok a vízparton. 

Tökéletesen illeszkedik a Rólad-Neked könyvek közé, hisz a központi témái szintén fontos dolgokat ragadnak meg a célközönség számára, ám mindezt humoros stílusban teszi. A lapok egy igazán jó nyaralást elevenítenek meg az olvasó szeme előtt, amibe mindenki szívesen ugrana fejest – még a bonyodalmak ellenére is. 

Bogi egy végtelenül szimpatikus karakter, aki, mint követendő példa is előttünk jár. 

A valaha létezett legjobb nyári olvasmány. Igazi vízpartra érett könyv. Strand, papucs, szerelem. Napfény, napozóágy, limonádé. Mindössze ennyi kell a tökéletes vakációhoz.

"Tudom, hogy a világ tele van klisékkel, de mi van, ha ezeket a kliséket élvezni is lehet?"

"Szeretlek. 

Nyolc betű. Rövid, mégis nehéz kimondani. Nem voltam rá képes."

"De mit ér az élet kockázatok nélkül, nem igaz?"

"Filter! Egy átkozott filterre lenne szükségem, ami kisípolja a baromságokat, amik mostanában csak úgy ömlenek belőlem."

Kiadó: Menő Könyvek Kiadó

Megjelenés ideje: 2018. június 1..

Terjedelem: 330 oldal

A könyv az alábbi helyeken vásárolható meg:

LIBRI

BOOKLINE
LÍRA

Ker Dukey – K. Webster: Ellopott babácskák

Szép kis babácskáit Benny nagyon szereti, 

Mindaddig, míg azok szót fogadnak neki. 

Hajukat fésüli, őket szép ruhába bújtatja, 

Hogy tökéletességük semmi ne sújthassa. 

Ha eljön az éj, velük játszadozni szeret, 

Egyikük félénk, de a másik harcol és fenyeget. 

Mikor aztán kedvence futásnak ered, 

Hiába ígér a másik baba szépeket, 

Benny szíve megtört, szeméből könny csorog, 

hasztalan küzd, hisz nem férfias dolog. 

Kedvence az övé, vissza kell kapnia 

vagy a másiknak meg kell lakolnia.

Ilyen még sosem történt velem. Nem volt rá még példa, hogy az írót, borítót és a címet is félrerakva a fülszöveg ragadjon meg. Az a fajta ember vagyok, akinek a szemmel történő érzékelés az egyik legfontosabb, mégis... most mutatkozott meg igazán, mennyire keresem a könyvekben is az egyediséget. Mint fentebb látjátok, egy kis versikét kaptunk, nem folyószöveget, ismertetés céljából. Ez egy nagyon figyelemfelkeltő módszer, de a tartalma annál meglepőbb. Akárhányszor olvastam el - már pedig ez nagyon sokszor megtörtént -, mindig ugyanúgy borzongtam. Van benne valami sötét, valami elmebajra utaló, ami miatt az ember akaratlanul is maga mögé néz az utcán. S ehhez az érzéshez jön a cím. A babácska szó sokakból ellenérzést váltott ki, ám bennem pont, hogy növelte az eddigi feszültséget. Nem gyakran szokták használni ezt a becézési formát, így hangsúlyosabbá válik a lapokról visszatükröződő őrület.

Beette magát a gondolataimban. Minden nap eszembe jutott, s vártam. Vártam, hogy megtudhassam, mitől olyan különleges az a babácska. Sok mindenre számítottam, fantáziáltam, de erősen meglepett.

A történet előtt már egy szokatlan dolgot találunk szerzői megjegyzés formájában. Az írópáros arra kér minket, hogy csak azon esetben kezdjük el a könyvet, ha biztosak vagyunk magunkban, illetve, hogy a róla írt beszámolókban kerüljük a cselekményleíró részeket, hogy másnak is megmaradjanak a meglepetések. Szokatlan dolog ez, még sosem találkoztam ilyen kéréssel könyv elején. Mindenesetre eleget fogok tenni neki. Tisztelem annyira a szerzők munkásságát, hogy figyelembe vegyem a kívánságukat. Ez egyáltalán nem esik nehezemre, hiszen szinte minden értékelésem mentes a plusz információktól. Ugyanakkor ez a pár mondat képes volt elérni, hogy még magasabbra szárnyaljon a kíváncsiságom, mint eddig. Mi lehet ekkora titok benne? A szerzők értékelték túl? Tudjuk, hogy szinte gyermekükként tekintenek az alkotásikra. Nos, így a könyv olvasása után meg kell, hogy mondjam: igazuk volt. Ezt mindenkinek magának kell átélnie.

Ha lapozunk még egyet, akkor megtaláljuk a szokásos könyv eleji ajánlót is, mely általában egy név, s egy indoklásból áll. Természetesen ezt is egy kicsit különlegesebbé tették. A sima ajánláson felül, található benne egy rövid előzmény is, hogyan született meg ez a regény. Ker Dukey a következőt fogalmazta meg:

"(...)írjunk olyat, amilyet még nem látott a világ."

Jelentem: sikerült. Végsőkig egyedi regény lett az eredmény, mely a Könyvmolyképző kiadó jóvoltából a magyar olvasók szívét is eltöltheti szenvedéllyel, undorral, megbotránkoztatással. Kezdjünk is neki.

A könyv első fejezete pontosan olyan, mint a filmek prológusa. Andalognak a képkockák, rámutatva pár későbbi, fontos dologra, miközben a főszereplő egy monológot mond. Hallottam, egyszerűen hallottam a fejemben a leírt szavakat. Hallottam Jade gondolatait. Első pillanattól kezdve beette magát a bőröm alá. Innen már nem volt menekvés.

Pár oldalig jutottam csak, mikor rájöttem, hogy teljesen mást vártam. Mivel a fülszöveg-vers fele szól arról, Benny hogyan viselkedik a babácskáival, így azt hittem, hogy a történet elején bőven kapunk erről is képet, s csak utána jön majd, körülbelül a felénél a menekülési kísérlet. Hát ez nem így történt. Jade sorsába a szökés után nyolc évvel kapcsolódunk be. Akkor, ennél a felfedezésnél csalódott voltam. Nem szeretek olvasni más emberek sínylődéséről, de mégis... az adta volna meg ennek a történetnek a háttérérzéseit. Egy könyvnyi távlatból nézve viszont megértem. Megkapjuk az általam hiányolt részleteket egy sokkal hatásosabb módon. Sőt, így még jobb is, hiszen részekre bontva az olvasónak van ideje befogadni a történteket. Egyben túlságosan megviselné a lelkét. Pontosan ezt a kialakítást igényelte meg a történet is.

Az ellopott babácskák főszereplője Jade, aki megmenekült az ördög karmából, s azóta is próbál a húga nyomára bukkanni. Elvégezte az iskolát, s most társával együtt üldözik a bűnt. Párkapcsolatban él, van egy kicsi, ám megfelelő lakása. Azt hihetnénk, hogy minden jóra fordult, ám vannak olyan kimondatlan dolgok, elnyomott érzések, amiket nem szabadna figyelmen kívül hagyni. A történet előrehaladtával egyre jobban megismerjük Jade-et. Láthatjuk, mi az, ami a számára fontos, hogyan élte meg azt a borzalmas négy évet, miként szokott vissza a mindennapokba. Lapról lapra nyílik meg a szemünk előtt, s oldalanként lopja be magát az olvasó szívébe. Nagyon megkedveltem ezt az erős, összetört babácskát, s annál jobban szerettem volna megvédeni, minél többet láttam az álarc mögötti önmagából. Olyan érzések, fájdalmak keringenek benne, ami három embernek is sok lenne, mégis, ő talpon marad, s összetört darabkáit acéldróttal összekötözve, bátran tör előre. Tisztelem és becsülöm. 

A történet szempontjából fontos szerephez jut Jade munkatársa is, Dillon, akin bevallom, nem tudtam kellőképp eligazodni. Az első pár fejezetben egy kifejezetten arrogáns tuskóról beszélünk, akit egyik pillanatról a másikra felvált egy erős, érzelmileg is intelligens férfi. Persze ez a változás senkinek nem tűnt fel a regény lapjain sem! Nagyon furcsán éltem ezt meg, még az is eszembe jutott, hogy mi van akkor, hogyha ő maga az a bizonyos Benny. Ezt az ötletet hamar elvetettem, hiszen Jade tudja, hogy az a szörnyűséges beteg lélek hogyan néz ki, hisz nem hordott álarcot, s az ő szeme sem volt bekötve. A pálfordult' Dillon viszont egy igazán szimpatikus karakter, aki ugyancsak meglepett. Sosem azt mondta, amit a helyzet megkívánt, pontosabban, ami az adott szituációban a társadalmilag előírt megfelelő válaszreakció lenne, hanem a saját érzései által kiváltott gondolatait, döntéseit fogalmazta meg. S ettől néztem csak fel igazán rá. Az ő látképét sosem befolyásolta, hogy mit szólnának hozzá mások, s hogy mi lenne az elfogadott norma, ehelyett mindig a lecsupaszított valóságot tartotta fontosnak. 

Lehet, hogy egy erős pszichothrillerről beszélünk, de ettől független ebben is található pár tanács, konklúzió, melyre a szerzők rá szeretnének világítani. Az első ilyen pedig Dillon személyén keresztül ismertetik meg az olvasóval: az embert sose a múltja alapján ítéljük meg! Ha valakire ránézek, nem azt kell látnom, min ment eddig keresztül, hanem az, hogy hova tart, s hogy a jelenben milyen gondolatok foglalkoztatják, s bizonyos dolgok milyen reakciót váltanak ki belőle. Természetesen az ember múltja alakítja a jelenét, de sokszor akaratlanul is megbélyegzünk, sajnálunk valakit, akivel valami borzalmas történt, amiről egyáltalán nem tehet. Az ember a borzalmak alatt is megmarad önmaga, csak tudni kell a felszínre emelni újfent az énjét.

Az Ellopott babácskák emellett rávilágít arra is, hogy egyetlen rossz lépés, milyen lavinát képes elindítani az életünkbe, s hogy ez a jövőnkre is kihatással van. Egyértelmű, hogy idegenekkel nem állunk szóba, s nem megyünk el velük sehova. Erre nem is fecsérelnék szót. Inkább a gondolatom második felét helyezném előtérbe: mi lesz azután, ha megtörtént a baj? Sebek. Rengeteg lelki seb, melyet nem gyógyít be az idő, az kevés hozzá. S ha ezek nem forradnak kellőképp be, az torzuláshoz vezet. Kinél így, kinél úgy. Véleményem szerint Jade folyamatosan az összeomlás határán lavíroz az elszenvedett dolgok miatt. Az a tudat pedig, hogy a húga még mindig a gonosz karmai között van pont elegendő ahhoz, hogy pattanásig feszüljön. Egyetlen egy ütés kell még, hogy szilánkosabbra törjön, mint valaha. Ebből is látszik, hogy a lelki sebek sokkal több kért tudnak okozni, s sokkal nagyon kihatással is vannak, mint a testi.

Nagyon gyorsan a végére értem a könyvnek. Nem tudtam letenni, csak úgy olvastatta magát. Kíváncsi voltam, mit tudtak kihozni ebből a beteg történetből ketten. A szerzőpáros nagyon jól tudja fokozni az izgalmat. A nullpontról elindítva, egyre gyorsabban haladunk a megdöbbentő végkifejlet elé. Néhány helyen azt olvastam, hogy teljesen kiszámítható vége. Nos, meg kell, mondjam, engem annyira meglepett, hogy az utolsó oldalakat rögvest újra is olvastam! Megért volna egy képet az arcom, mikor leesett, mi is történt itt valójában, s hogy hiába kötötte le a teljes figyelmemet, mégis képes voltam apró, ám annál jelentősebb dolgokon átsiklani. Maximálisan meglepett.

Egy sorozatról beszélünk, így a vége is pont olyan, amilyennek lennie kell. Az Ellopott babácskák bizony egy függővéges könyv, aminek a folytatását azonnal a kezeink között akarjuk tudni, amint az elsővel végeztünk. Ezen érzés ellenére viszont úgy gondolom, a lehető legjobb helyen hagyták abba az írást a szerzők. Meghagyják a lehetséges kiskapukat, a továbbgondolási lehetőséget, megvan a kellő feszültség is, sőt, ha úgy nézzük a fülszöveg alapján előrevetített elvárásoknak teljesen megfelelt. Az első epizód bravúros sikert aratott nálam.

Kíváncsian álltam neki, a fülszöveg által generált hatalmas elvárásokkal, de úgy hiszem, sikerült megugrania a lécet, s a túloldalon bravúrosan landolt – s vele párhuzamosan a kedvenceim között is. Az utóbbi időben nem találtam olyan könyvet, ami ennyire lekötötte volna a figyelmemet. Ha tehettem volna, akkor egy ültőhelyemben elolvasom. 

Hogy voltak-e hibái? Ha szeretnék, akkor tudnék találni. Pár kiskapu, néhány gondolat felvetődött bennem, de ezeket egy pillanat alatt félre is söpörtem. Egyszerűen annyira élveztem ezen könyv olvasását, hogy semmi nem tántoríthatott el a teljes átlényegüléstől. 

Az Ellopott babácskák egy nagyon ígéretes sorozat kezdete, mely rengeteg érzéssel van tele. A folyamatosan labilis lelkek tánca, melynél sosem tudhatod, mi lesz a következő lépés. Egy biztos: egy jó ideig nem akarok játékbabát látni a közelemben.

"Le tudom lőni azt, aki fegyvert fog rám, de képtelen vagyok kimenni éjjel a mosdóba úgy, hogy nem kapcsolom fel a villanyt. Üldöznek az árnyak: a nyomomban vannak, és otthont adnak azoknak a szörnyetegeknek, akik odakint ólálkodnak."

"– A lelked minden egyes darabját magamhoz ölelem. Minden szilánkod az enyém, hogy önként felszabdaljam magam vele. Megéri a fájdalom. Sőt, boldogan állom a kínt, ha ezzel akár csak egy másodpercig is csillapítani tudom a tiédet."

"A tökéletesség a szemlélőn múlik, Jade. A megfelelő ember szemében minden tekintetben tökéletes vagy."

"Nem minden szörnyeteg vadászik sötétben."

Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó

Megjelenés ideje: 2018. július 6.

Terjedelem: 264 oldal

A könyv az alábbi helyeken vásárolható meg:

LIBRI

BOOKLINE
LÍRA

KÖNYVMOLYKÉPZŐ MÁRKABOLT