Papp Dóra: Tükörlelkek

"A múlt… a múlt nagyon trükkös dolog. Hozzánk tartozik, bennünk él, és azzá tesz bennünket, akik vagyunk. Ám emellett azt is el kell fogadnunk, hogy a múlt csak egy része az életünknek. A jelen és a jövő együtt képes sokkal erősebb lenni, mint az, ami eddig meghatározott minket. Nem azt mondom, hogy el kell engednünk a múltat. Észben kell tartanunk, mit jelent számunkra. De emellett tisztelnünk kell önmagunkat annyira, hogy esélyt adunk a jelen és a jövő változásainak. Hogy azok határozzanak meg minket, hogy formáljanak minket, ahogy halad előre az idő. Az elfogadás és a változtatás félelmetes dolog. De aki szembe tud nézni a félelmeivel, biztos jövőt építhet magának. Az az ember boldog lesz."

Tudjátok, az értékeléseim legelejére szeretem mindig kiemelni azt a mozzanatot az olvasott könyvből, ami vagy a legnagyobb hatással volt rám, vagy ami jól összefoglalja, milyen érzés alakult ki bennem a legerőteljesebben az olvasás során. Általában törekszem arra, hogy ne legyen ez túl hosszú, hogy egy előzetes összegzést is tudjak alá írni. Nos, a Tükörlelkek esetében ez nem volt lehetséges. Mert mikor a fentebb kiemelt részhez értem a könyvben, valósággal beleremegtem. Egy annyira nagy igazság csapódik az arcunkba, hogy muszáj volt letennem a könyvet és számba vennem az én kapcsolatomat a saját múltammal, a jelenemmel és a jövőmmel. Szerintem ezen egy kicsit gondolkozzatok el ti is...

Nos, miután kicsit összeszedtem magam az előző érzés után, meg kell mondanom, hogy büszke vagyok. Nagyon büszke vagyok a magyarokra, hogy ilyen csodát tudnak alkotni. Büszke vagyok Papp Dórára, hogy a gondolatait papírra merte vetni, nem is akárhogyan. 

Mostanában egyre több hazai írótól is olvasok, de a nagy részénél van egy olyan momentum, ami rontja az összképet. Ez pedig a fogalmazásmód. Állítom, hogy néha, egy fordított könyv magyarosabban csendül, mint egy magyar író tollából származó mű. Ami valljuk be, eléggé lelombozó. Mert hát van egy gyönyörű nyelvünk, olyan gazdag szókinccsel, amivel a többi fel sem veheti a versenyt. De akkor ezt miért nem használják ki? 

Szerencsére ezzel itt nem találkoztam. Dóra teljes mértékben az én stílusomban ír. Ugyanúgy fogalmazok, mint ő. Nincsenek értelmetlen tőmondatok, magyartalan kifejezések. S ez már az én mércémnél egy hatalmas piros pont! Mert élvezet volt olvasni a könyvet, haladni sorról sorra, oldalról oldalra.

A történet központjában két, teljesen különböző lány áll. Kriszti és Orsi. Kriszti a polgármester lánya, amiből adódóan jó háttérrel rendelkezik. Okos, rengeteget tanul, ezért sorra éri el a sikereket. Rengeteg barátja van, közülük kiemelkedik Viki. Na ő aztán meglepett... A történet elején nem tudtam hova tenni. Egyszerűen sehogy sem fért el a fejemben, hogy most mi is van vele, ki is ő és egyáltalán milyen kapcsolatban áll Krisztivel. Aztán mikor kiderül, hogy Viktor a neve... Máris helyrepattant a kirakós darab, de akkora kattanással ,hogy szerintem a szomszédban is hallották. Szóval igen, volt velük némi nehézségem, fenntartásom, de szerencsésen, hamar túlléptünk együtt rajta.

Orsi már egy más világ. Az ő élete tele van rémes dolgokkal, ami erősen kihat a személyiségére. Természetesen megértem, miért is lett olyan, mint egy extraszúrós sündisznó. Ugyanakkor volt vele kapcsolatban egy "ha már kifőzted, edd is meg" érzésem. Mert ha egyet hátralépünk és onnan szemléljük, akkor igazán erősen kirajzolódik, hogy a belső dühét önmaga szítja. Ha mondjuk nem beszélne az anyjával úgy, ahogy, na meg Zsolttal sem, máris kevésbé öntené el az agyát a piros füst és máris javuló tendenciát mutatna. Aminek következtében könnyebben meg tudna nyílni mások felé is. Mondjuk Olivér irányába. Természetesen, végig szorítottam neki, mert nagyon nem egyszerű az ő élete, de nem lehet azon segíteni, aki nem hagyja. Szóval az ő sorsa számomra teljesen egyértelmű volt.

Orsi kapcsán megismerhetjük még Esztert. Na ő már viszont egy kifejezetten szimpatikus karakter a számomra ezen a sötét oldalon. Mert neki is bőven kijutott már a rosszból - főleg Mariann miatt. Na őt kifejezetten utáltam, már az első pillanattól kezdve - de mégsem adta fel és próbált mindig a lehető legpozitívabban állni az eseményekhez. 

A történetnek fontos pillérje Kriszti oldaláról a tánc. Ez csodálatos dolog. Véleményem szerint a tánc az önkifejezés legjobb módja. Nagyon könnyen át tudja adni magát neki az ember és a lelkét teljesen lecsupaszítva megmutathatja, mi rejtőzik mélyen benne. Örülök, hogy ekkora szerepet kapott, mert Krisztit én ezen pillanatokon keresztül ismertem meg a legjobban. 

A történet folyamatosan egymásnak feszül: míg az egyik oldalon boldogság és napsütés van, addig a másikon csak sötét szomorúság. Mindkét momentum előfordul mind a két történetnél, de sosem egyszerre. Olyan érzés volt olvasás közben, mintha a két főszereplő egy libikóka egy-egy végén foglalt volna helyet egymással szemben, és folyamatosan változott volna, hogy ki van fent. S a vége felé már sajnos csak Kriszti tört az ég felé. Neki kibontakozott a személyisége, az élete egyre szebb fordulatot vett. Sikeres volt a tánc, a magánélete, sőt, még a szüleivel is egyre jobb lett minden. Orsi pedig egyre jobban elsüllyedt a magának felépített saját poklában. Remélem a második részben ebből kilábal, mert nagyon megsajnáltam. De mint mondtam is, nem tudok vele együtt érezni. Csak rajta múlt a dolog. Ő döntött úgy, hogy mindenkit ellök magától. 

Kifejezetten élveztem az olvasás során a sok zenét. Általában nem szoktam szeretni, ha egy könyv ennyire erre a pillére épül, de a Tükörlelkek során végig hallottam a fejemben a számokat, főként a magyarokat. S mikor az egyiknek vége lett, következett a másik. Megmelengette a szívemet, hogy rengeteg kedvenc együttesem visszaköszönt rám a lapokról. Bár annál, hogy Olivér nem szereti a Road-ot... Ejnye fiam, rossz válasz! Ülj le, egyes!

Szóval a történet teljesen magával ragadó. Könnyű olvasni, folyamatosan fent tartja a figyelmet. Rengeteg olyan jelenet van benne, amin hangosan felnevettem. Nagyon érdekesek a szereplők és az őket körülvevő világ. Megmutatja, mennyire más körülmények között lehetséges élni, és hogy ezek egy fiatal személyiségét milyen mértékben és hogyan befolyásolják. Rengeteg komoly témát érint, de olyan szemszögből közelíti meg, ahogy egy 16-18 éves fiatal látja, nem úgy, ahogy egy gyerek vagy egy már felnőtt ember. Rámutat arra, mennyire fontos, hogy a magunk útját járjuk és ki merjünk állni a saját érdekeink mellett. Megmutatja, hogy mennyire fontos, hogy legyenek barátaink és minket szerető emberek, akikre támaszkodhatunk gond esetén. Csodálatos történet és rettentő kíváncsian várom a következő kötetet!

Köszönöm a recenziós példányt a Gabo és Ciceró kiadónak! Köszönöm, hogy elolvashattam Kriszti és Orsi történetét!

Értékelés:

Kedvenc idézetek:

"Azt mondod, stréber vagyok. Oké, lehet. És ez miért baj? Egyáltalán hogy jössz te ahhoz, hogy véleményt formálj rólam anélkül, hogy megkérdeznéd tőlem, mit miért csinálok? Nagyon egyszerű a dolog: kérdezz, válaszolok. Aztán a fejemhez vághatod a véleményedet, de előtte ne."

"Vajon én vagyok az egyetlen olyan abnormális lény a világon, akinek százszázalékos módon befolyásolja a hangulatát az a dal, ami reggel, felkelés után egyből az eszébe jut?"

"Van valami megnyugtató két test együttes mozgásában. Úgy érzed, van, aki kiegészít, van, aki érti minden lépésedet, és képes veled együtt gondolkodni anélkül, hogy meg kellene magyaráznod, mit miért csinálsz. És mindezt a tükörből látni valami egészen elképesztő látvány és érzés."

"Ha az ember nem mondja ki hangosan, az olyan, mintha semmissé lehetne tenni, el lehetne tussolni."

"– Huszonkét tánc van a fejetekben? – meresztette a szemét Kornél. 

– Dehogy! – vágta rá Viki. – A szívünkben."

"a beszéd veszélyes. Ha egyszer elkezded, sose tudhatod, mi lesz a következménye. Megbántasz valakit, megváltoztatsz valamit, eldöntesz valamit, elárulsz valamit magadból, amit inkább elrejtenél a színfalak mögött."

"Hibákat kell ejteni, és bizonyos hibákat nem is egyszer kell elkövetni ahhoz, hogy tanulhassunk belőlük. Fejlődni csak így lehet."